Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Íjgyártó István, aki május elsejéig négy és fél éven keresztül vezette a kijevi magyar nagykövetséget és a László Dávidnak adott interjújában elmondta, hogyan élte meg az ukrán fővárosban kollégáival együtt a háború kirobbanását, azt követően, hogy 2022 februárjában Oroszország lerohanta Ukrajnát, illetve, hogy szerinte mi a bajuk az ukránoknak a Kárpátalján élő magyar kisebbséggel?

A beregszászi születésű, korábban az orosz fővárosban is nagykövetként szolgáló Íjgyártó, aki már eleve feszült helyzetben vette át 2018 végén az ukrajnai magyar külképviselet irányítását, hiszen az ország keleti felében Moszkva által gerjesztett és támogatott háború dúlt, a kétoldalú kapcsolatokat pedig a magyar és más kisebbségek jogait sértő törvények terhelték, – többek között arra a kulcskérdésre próbált választ adni: mi lehet a magyarázata annak, hogy „az az Ukrajna, amely a ’90-es évektől ha nem is példás, de előremutató kisebbségi politikát folytatott, 2014-től miért változtatott ilyen drasztikusan?”

Amit ehhez hozzátett, az nem kevésbé elgondolkoztató a jelent és jövőt illetően: „Csodálkozom azon, hogy nyugati partnereink sem veszik elég komolyan az ügyet. Hiszen, ha a kisebbségi jogalkotás terén meg lehet tenni egy ilyen súlyos lépést, akkor komoly kétségeim vannak, hogy más, a demokrácia szempontjából fontos kérdésben mi várható?”

Az Antall-kormány által alapított és a Gyurcsány-kabinet által kivégzett Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) egykori éleslátású elemző alapemberét, Íjgyártó Istvánt mifelénk elsősorban annak köszönhetően ismerhetik sokan, hogy Magyarország 2000 és 2004 közötti bukaresti nagyköveteként úgy tette a dolgát, hogy közben energiát és erőt nem kímélve támogató barátként járta folyamatosan az országot, elsősorban Erdélyt. Ezzel pedig elérte, azt, ami csak keveseknek adatott meg a magyar diplomaták közül: éppúgy otthon érezhette magát Tempfli püspök nagyváradi rezidenciáján, mint Székelyföld, Szilágyság vagy Partium apró településein is. Mindenkiben azonnal bizalmat ébresztő empatikus hozzáállása, a közös ügyeink iránti elkötelezettsége és legendás helyismerete miatt az őt ismerők „tiszteletbeli erdélyinek” tekintették.

Mindezek hátterében az állt, hogy számára szűkebb pátriánk egyáltalán nem volt ismeretlen terep. Ugyanis, amikor Magyarországon a ’80-as években egyre fokozódott a Ceauşescu-diktatúra miatt érzett társadalmi aggodalom, a kisebbségi oktatást, kultúrát visszaszorító nacionalista politika és a nyomasztó áruhiány okán is, ami sok polgárt sarkallt cselekvésre, akik vonaton, autóval meg buszon gyógyszert, élelmet, Bibliát, könyveket és újságokat csempésztek át a határon, meg főleg híreket vittek és hoztak, – ő is a tenni akarók és tenni is tudók közé tartozott. Neki is köszönhetően érezhették például a máramarosszigeti, a marosludasi meg másutt is élő magyarok, hogy Budapest akkori tartózkodó magatartása ellenére, „odaát” nem felejtették el őket.

Ehhez a vázlatos portréhoz hadd tegyek hozzá még egy adalékot: a historikusként is bizonyító Íjgyártó Istvánnak, aki a Magyarország történeti helységnévtára KSH-sorozatban a Máramaros megye kötetet jegyezte, moszkvai és kijevi állomáshelyei között a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára volt. Ennek irányítójaként sikerült neki a korábban nem ismert mértékben és minőségben a magyar kultúra értékeit megismertetni Krakkótól Sanghajig, Újdelhitől Kuvaitig és Tajpejtől Kartúmig sokfele a világon. Ezek mellett pedig abban is érdemeket szerzett, hogy 2017-ben a reformáció 500. évfordulóját jelentő Emlékévben a kezdeményezéseivel az országhatárokon túl sokfelé sikerült a jubileumot úgy méltón megünnepelni, hogy közben megismerhető lett: miként hozott létre új kezdetet a reformáció Európában és Magyarországon, és hogyan tud ma is az élet számos területén folyamatos megújulásra ösztökélni. Csak sajnálni lehet, hogy a távozását követő átszervezések után a kulturális diplomácia tennivalói immár nem képezték a Bem-rakpart feladatát.

Mindezeket előrebocsátva immár lássuk a beharagozott friss Íjgyártó-megszólalást, mely minap látott napvilágot a Magyar Nemzetben A volt kijevi nagykövet elárulta, lesz-e Orbán-Zelenszkij találkozó címmel.

Arra már utaltam a bevezetőben, hogy milyen feszült helyzetben vette át 2018-ban a kijevi magyar nagykövetség vezetését Íjgyártó István. Most felidézve a már akkor sem idilli állapotokat, hiszen az ukrán nemzeti türelmetlenség 2014-et követően mindent elkövetett a kétoldali viszony fagyossá válásáért, arra a kérdésre, hogy számolta-e hányszor kérették be a külügyminisztériumba, így felel: „Nem, de sokszor. Még egy hete se érkeztem meg Kijevbe, már jelenésem volt.”

Jómagam is emlékszem erre az első bekéretésére, mely még a megbízólevél átadását is megelőzte 2018 novemberében, amire azt követően került sor, hogy Orbán Viktor a Magyar Diaszpóra Tanács ülésén azt mondta: „Ukrajna olyan ország, amelynek nincs hihető időhorizontja sem a NATO-, sem az EU-csatlakozást illetően”, majd hozzátette, „a mostani ukrán politikai vezetéssel semmilyen megállapodásra nem lát esélyt.” Akkor a magyar kormányfő arra is utalt, hogy „Ukrajnában hamarosan elnökválasztás lesz, és ha addig a helyzet nem rosszabbodik, az már nagy eredmény. Ezután kiderül, hogy a mostani magyarellenes kurzus folytatódik-e, vagy egy Magyarországgal együttműködni akaró elnöki adminisztráció jön létre.” Orbán e szavai mellett Kijevben azon is felháborodtak, hogy Semjén Zsolt ugyanitt rámutatott: „a kárpátaljai magyarság a legnehezebb helyzetben lévő nemzetrész, szerzett jogaitól fosztják meg őket, lényegében az elüldözésük zajlik.”

Az már történelem, hogy Magyarország pozitív gesztusát, amivel az új államfőhöz viszonyult, hiszen Áder János köztársasági elnök személyesen részt vett Zelenszkij beiktatásán 2019. május 20-án, aki kettőjük megbeszélésén az akkor hivatalba lépő elnök részéről „nyitottságot és szándékot tapasztalt a kárpátaljai magyarokat érintő kérdések – a kettős állampolgárság, az oktatási és a nyelvtörvény – megvitatására és az ezekből eredő problémák mihamarabbi, közös akarattal történő megoldására” – semmilyen viszonzás nem követte.

A bíztató elnöki ígéretekből tehát semmi se valósult meg. Ehelyett következett a vesszőfutással felérő sok-sok kérdőre vonása a nagykövetnek, melyek kapcsán Íjgyártó a következőket kívánta elmondani:

„A bekéretés egy erőteljes diplomáciai gesztus, amelynek lényege, hogy egy kifogásolt esetet személyesen próbáljanak meg a külképviselet vezetőjének értésére adni. Ukrajnában erre a megszokottnál talán többször került sor, amihez annak is köze van, hogy az ukrán diplomácia is fordulatszámot váltott. Azonban ez alapvetően egy párbeszéd, ahol az egyik fél elmondja a kifogásait, a másik pedig igyekszik választ adni azokra. Azt kell mondjam, a beszélgetések hangulata gyakran sokkal békésebb volt, mint a tálalásuk a sajtóban. Előfordult, hogy szinte ki sem léptem az épületből, már megjelent egy közlemény az ügyről, amiben erősebb volt a hangnem, mint amit velem szemben használtak. De ez az ukrán helyzet sajátossága.”

Hivatkoztam már arra, hogy HTMH-s működése idején a volt kijevi nagykövet elemzői képességeivel vívott ki magának elismerést. Ezt az erényét ismerheti meg az olvasó is abból az okfejtéséből is, melyben azt a kérdést járja körül: vajon az ukrán-magyar kapcsolat inkább a süketek párbeszédre hasonlított-e és tényleg ennyire nem érti az ukrán politika a magyar érveket?

Íme, mit tartott feltétlenül elmondásra érdemesnek ez ügyben Íjgyártó:

„Én 2018-ban vettem át a kijevi nagykövetség irányítását, amikor a kisebbségi kérdés miatt keletkezett feszültség első hullámai már érezhetők voltak. Az elhíresült oktatási törvény, valamint az államnyelvről szóló törvény kialakított egy olyan „hálót”, amelybe várható volt, hogy belegabalyodnak az Ukrajnában élő kisebbségek. Szerintem egy kisebbség életében három kiemelkedő kérdés van. 

1. Az első az identitás megőrzése és annak továbbadása a következő generáció számára. Ennek legfontosabb eszköze a kisebbségi nyelven folyó oktatás. 

2. A második szorosan összefügg az elsővel: hogy milyen a nyelv „használati értéke”. Ez alatt azt értem, hogy a kisebbség nyelvének van-e olyan ereje, mint a többség nyelvének. Beszélhetnek-e rajta, elhelyezhetik-e a felirataikat, használhatják-e a hivatalos érintkezéshez. 

3. A harmadik – és ez egy ország demokráciáját is értékeli –, hogy miképpen születnek a kisebbségről szóló döntések. Részt vesz-e a közösség az elfogadásukban vagy a fejük felett születnek.

Én úgy látom, hogy Ukrajnában a korlátozó intézkedések ezt a három alapvető kérdést sértették meg súlyosan. Az teljesen mindegy, hogy ezeket a törvényeket milyen szándékkal fogadták el, mert azok hosszabb távon a kárpátaljai magyarság sorsát határozzák meg. Következményük pedig hosszabb távon a kisebbség eltűnése. Magyarország ezt nyilvánvalóan nem hagyhatja.”

Hogy mindez, miért is jó annak az ukrán nemzeti kizárólagosságra törekvő országnak, amelynek elnöke közismerten orosz anyanyelvű családból származik, arra is van válasza az értő szakértőnek:

„Az ukrán állam felfogása a kérdésben a kezdetektől politikai. A jogi érveinkre nem tudnak válaszolni. Érthetetlen, hogy az az Ukrajna, amely a ’90-es évektől, ha nem is példás, de előremutató kisebbségi politikát folytatott, 2014-től miért változtatott ilyen drasztikusan? Csodálkozom azon, hogy nyugati partnereink sem veszik elég komolyan az ügyet. Hiszen, ha a kisebbségi jogalkotás terén meg lehet tenni egy ilyen súlyos lépést, akkor komoly kétségeim vannak, hogy más, a demokrácia szempontjából fontos kérdésben mi várható? Számos vitát folytattam le erről ukrán partnerekkel, és megdöbbentő volt, hogy milyen paternalista – sőt ki merem mondani, a szovjet örökségben gyökerező – hozzáállás uralkodik a társadalomban. Az ukrán állam egyfajta tulajdonosként tekint az állampolgáraira, beleértve a kisebbségeket is. Végig megnyilvánult ez abban az érvelésben, hogy ők csak azt akarják, hogy a kisebbségek jobban beilleszkedjenek. Valójában Ukrajna kísérletet sem tett a multikulturalizmus megteremtésére, hogy tudatosítsa azt, Kárpátalján a magyarság több mint ezer éve él. Közben azt viszont elvárta, hogy a kisebbség különös tisztelettel forduljon a többségi ukránok felé. Ezt súlyos aránytalanságnak tartom. A politikai céljuk a kisebbségek eltüntetése, nem pedig megőrzése.”

A most hazatért kijevi nagykövet természetesen részletesen szólt azokról a tavaly február 24-ét követő, embert próbáló hetekről és hónapokról, amikor szirénák és robbanások között teltek a mindennapjai, amikor például Kijev bombázása már arra kényszerítette, hogy Lembergbe költöztesse át a nagykövetséget, ahol a kapcsolattartás és helyzet követése mellett főként a humanitárius segítség megszervezésével foglalkoztak. Emellett beszámolt arról is, más nagykövetségektől eltérően, akik egészen Lengyelországig menekültek, a magyar diplomáciai misszióvezetőben, aki ez ügyben egyeztetett Szijjártó Péterrel, fel se merült az ország elhagyása. Amint pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz csapatok elhagyták Kijev környékét, kollégáival azonnal visszatért a fővárosba, és ezt a lépést, mint mondja: egyfajta gesztusnak szánta Magyarország az ukrán központi vezetés felé.

Sajnos terjedelmi okokból Íjgyártó háborús „élménybeszámolójából” nem áll módomban bővebben idézni. Csak annyit jegyeznék meg erről: mély átérzéssel idézi fel a Kijevet ért barbár orosz bombázások során a városlakók által átélteket és megtapasztaltakat.

Viszont azt kihagyhatatlannak tartom, hogy ebből a beszélgetésből ne térjek ki arra, mit válaszolt, amikor arról faggatták őt: élnek-e még Ukrajnában revizionista félelmek, tapasztalt-e valaha magyarellenességet az országban, meg arra is, „hogy régóta várt Orbán Viktor–Volodimir Zelenszkij találkozó nem javíthatna a helyzeten?”

Ami a revizionista félelmeket illeti, a válasza minden kételyt eloszlató:

„Ezek teljesen mesterségesek. Nyilván abból a logikából táplálkoznak, hogy a Krím is elszakadt Ukrajnától, innentől kezdve pedig a kisebbségek által lakott területek potenciális veszélyforrások. Ráadásul a kijevi politikai elit egyáltalán nincs tisztában Kárpátalja demográfiai viszonyaival. Azzal vádolni a kárpátaljai magyarságot vagy Magyarországot, hogy elszakítanák a területet, teljes abszurdum. Ezzel valójában az ottani többség hűségét kérdőjelezik meg. Közben a szeparatizmus vádja arra is jó volt, hogy ne a kisebbségi jogokról beszéljünk. Tökéletes terelés a párbeszéd és valódi viták helyett.”

Miközben Pannóniában a médiatermékek jelentős része egymásra licitálva jeleskedik az ukránellenes hangulatkeltésben és napi rendszerességgel igyekszik egy hazáját védő nép egészét magyarellenesként megbélyegezni, annak, akinek az elmúlt négy és fél évben feladata volt a tisztánlátás és precíz tájékoztatás, egészen másképpen és főleg árnyaltan látja ezt a kérdést:

„Sok helyen jártam Ukrajnában, de soha semmilyen magyarellenességet nem tapasztaltam. A magyarellenes érzelmeket sajnos a propagandamédia táplálja. 

Sok esetben a Magyarországgal és magyarsággal szembeni feszültséget mesterségesen, nem kizárt, hogy bizonyos külföldi érdekek kiszolgálására gerjesztik, de szerencsére ez nem éri el a társadalom széles köreit. 

A háborús feszültség ezt annyiban még szította, hogy sokkal fontosabb lett, ki és hogyan támogatja Ukrajnát. Az ukrán propaganda pedig gyakran úgy állította be, mintha Magyarország Oroszországgal szövetségben Ukrajna tönkretételén dolgozna. Az ukrán sajtóban a magyar politika minden olyan rezdülése nagy nyilvánosságot kapott, ami nemtetszést válthatott ki, viszont agyonhallgatták az óriási segítséget. Számtalan kísérletet tettünk, hogy ezen változtassunk, de általában éreztették velünk, hogy minden központi akaratra történik. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy a magyar–ukrán kapcsolatok nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak. A kétoldalú kapcsolatokon kevés erőfeszítéssel is nagyon sokat lehetne javítani. Ehhez viszont mindkét oldalon meg kell lennie a szándéknak. Magyarország már számos gesztust tett, most már viszonzást is várnánk.”

Végül pedig lássuk Íjgyártónak a véleményét arról, hogy az annyira várt magas szintű találkozó jelenthetne-e áttörést a mélypontra jutott ukrán-magyar viszonyban?

„A kettőn áll a vásár” népi bölcsesség ez ügyben is érvényes. A „jó vásár megkötésének” esélye nem Budapesten múlik. Ehhez Kijevnek kellene önvizsgálatot tartania és arra az útra visszatérni, amin 2014 előtt, mindkét fél megelégedésére közel másfél évtizeden át már sikerült haladnia.

„Az elmúlt harminc évben számos olyan kommunikációs csatorna épült ki a két ország között, amelyek az utóbbi években felmerülő problémákon segíthettek volna. Például 1989 óta létezik egy kisebbségi vegyes bizottság, amely remek fóruma lehetett volna a vitatott törvények párbeszéd útján történő tisztázására. Ezt mindmáig nem sikerült összehívnunk, és mondhatom, nem a magyar fél hibájából.

Hasonló módon a gazdasági vegyes bizottság közös ülését az ukrán fél az utolsó pillanatban mondta le. Számtalan olyan eszköz áll tehát rendelkezésünkre, amelyet nem merítettünk ki, de előkészítenének egy legfelsőbb szintű találkozót. Még akkor is, ha egy ilyen találkozó persze kétségtelenül nagy lökést adhatna a kapcsolatoknak.”