Megszólalt a héten a pozsonyi Napunkban Zubánics László kárpátaljai politikus-történész, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség valamint a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet  elnöke, aki tanszékvezető is az Ungvári Nemzeti Egyetemen, és abban az interjújában, melyet Finta Márknak adott elmondja, miért látják másként a háborút a kárpátaljai magyarok, mint az ukránok, miben más a lakosság mentalitása a Kárpátokon túl, mint a Vereckei-hágón innen, továbbá, hogy kik számítanak jó vagy kevésbé jó magyaroknak Ukrajnában?

Ezek mellett kitért arra is, hogy a kivándorlás, melyet a háború csak felerősített, mennyire változtatta meg a kárpátaljai magyarság életét, miként befolyásolhatja jövőjét, majd kifejti, mi állhatott a munkácsi turulszobor botrányos eltávolításának hátterében.

Kárpátalja ukrán újságírói minden évben összeállítják régiójuk befolyásos személyiségeinek TOP-100-as listáját. A nemrég megjelent 2023-as kiadvány, mely előszava szerint most „azért különleges, mert új neveket, új mai hősöket tartalmaz, új trendekről és új prioritásokról beszél a társadalom életében. Ennek oka pedig egy háború, könyörtelen, szörnyű – olyan, amilyen elképzelhetetlennek tűnt a civilizált XXI. században.”  – ez alkalommal a kárpátaljai magyar közösség képviselőiből is jó néhányat felsorol. Köztük van Zán Fábián Sándor református püspök, Lucsok Miklós római katolikus püspöki adminisztrátor, Babják Zoltán, Beregszász polgármestere, Rezes József, a Kárpátaljai Határmenti Önkormányzatok Társulása igazgatója, Troski Viktor, az Ungvári Nemzeti Egyetem jelenleg a fronton harcoló docense, a magyar gyökerekkel is rendelkező „lövészárok-professzor" Sándor Fegyir, leendő budapesti ukrán nagykövet, Fábián Tímea hegedűművész, aki önkéntesként csatlakozott a honvédőkhöz az orosz támadás után azonnal, és Zubánics László UMDSZ elnök is. Utóbbi nem először, hiszen 2020-ban is már jelen volt a TOP 100-ban.

Hogy miért és mennyire joggal tekintik az ukrán újságírók Zubánicsot az egyik legbefolyásosabb kárpátaljai személyiségnek, arra talán elegendő, ha megemlítem: ő az, akit nemcsak a magyar és az ukrán média gyakran megkeres, hanem a világlapok is, ha a régióbeli állapotokról, az ott élő nemzettársaink helyzetéről tudósítani akarnak. Az itteni magyarok tekintélyes és népszerű személyisége mindenekelőtt azért válhatott hiteles közvélemény-alakítóvá, mert mellette szól imponálóan sokrétű tudása, szakmai felkészültsége, objektív elemzői látásmódja és megnyerő egyéni habitusa. Ráadásul pártelnökként sincsenek olyan hitelességi problémái, mint más gyakran nyilatkozó pártelnöknek, hisz Kárpátalján, azok között él és dolgozik, akikről mindig megfontoltan, az összefüggésekre is figyelve akar és tud tárgyilagosan nyilatkozni.

Talán elég utalnom arra, hogy a Maszolban is rendszeresen szemlézett Zubánicshoz fordultak eddig például a New York Times, a The Economist tudósítói, éppúgy mint a Szabad Európa munkatársai vagy a Helsingin Sanomat szerkesztői, ha tájékozódni és tájékoztatni akartak korrektül Kárpátaljáról vagy Ukrajnáról. Azt is elárulhatom, lévén, hogy a bennünket három évtizedes személyes jó viszony köt össze, hogy a most bemutatandó interjúja kapcsán cikkírás közben telefonon kérdezni akartam tőle valamit, de csak késve tudott visszahívni, mert éppen interjút adott a Financial Times őt felkereső újságírójának.

Hadd tegyek mindezekhez hozzá még valami, aminek jelentőségét kellően értékelni kell, amiért magyarok és ukránok is egyaránt megsüvegelték őt. Babják beregszászi polgármesterrel együtt csak ő vállalkozott egyedül kárpátaljai magyar politikusként arra, hogy felkeresse a keleti fronton harcoló földijeit és életbevágóan fontos és hasznos segélyszállítmányt vigyen nekik. Tette ezt ráadásul olyankor a múlt hónap elején, amikor látogatásának üzenetértéke is volt, hisz erre a nemzeti összetartozás napjának előestéjén került sor. Személyes hangú, Valahol a keleti határszélen… című Facebookos élménybeszámolójából a következőket mindenképpen idéznem érdemes:  

„A magam részéről köszönetet mondtam nekik a helytállásukért, hiszen az ő erőfeszítéseik nélkül mi sem aludnánk nyugodtan idehaza. Történelmi példákat említve most ők olyanok, mint az egykori végvári vitézek, akik nemcsak az országot, a szülőföldet, de egész Európát is védik. (…). Körbevezetnek a házban, a fapriccses hálóteremben a magyar trikolór és az ukrán zászló előtt elkészül a fénykép.

 A nemzeti összetartozás napja előtt kicsit szimbolikus is volt ez az utazás. Itt, a világ számunkra ismeretlen szegletében kárpátaljai katonák, köztük magyarok vállukkal nekifeszülve próbálják megóvni a pusztulástól azt a világot, amelyet ismerünk. Tisztelet és megbecsülés illeti őket azért, amit tesznek! Külön köszönet a magyarországi támogatóknak, akik számos olyan felszerelés beszerzésével segítenek, ami katonáink számára elérhetetlen lenne!”

 Lássuk ezek után a pozsonyi Napunkban pénteken megjelent Finta Márk-Zubánics László dialógust, melyről előre el kell mondanom: a cikkismertetésem sajnos terjedelmi okok miatt nem lehet teljeskörű. Így csak arra törekedhetem, hogy a bevezetőmben jelzett, leginkább fajsúlyosnak vélt témakörökre kitérjek.

Az interjúban az egyik tisztázandó kulcskérdés az volt, hogy miért látják másként a háborút a kárpátaljai magyarok, mint az ukránok, és miben más a lakosság mentalitása a Kárpátokon túl, mint Vereckén innen?

Az eltérő látásmód okait firtató kérdésre, mely így hangzik: „A háború rányomja a bélyegét egy közösség életére, és mikor kitört, az befolyásolta a lakossági morált is. Az ellentámadásnak van ellenkező előjelű görbéje? Fűznek hozzá reményeket?”– a válasz tényeket rögzít, melyek cseppet sem megnyugtatók.

„Szerintem külön kell választani a kárpátaljai magyarokat és a többségi nemzetet. A kárpátaljai magyar közösség többségében a magyarországi média fogyasztója, mást nem is nagyon néz. A kárpátaljai magyarok a kárpátaljai magyar közszolgálati televíziót, az M1-et, M2-t, a Hír TV-t és hasonló adókat követnek, és a magyarországi megítélésnek megfelelően igazítják a szemüvegüket is. Az itteni magyarok jelentős része a hivatalos magyar kormányzati álláspontot véli és hiszi.

Részben foglalkoznak azzal is, mit gondolnak a többségi nemzet képviselői, de mélyebben nem érzik vagy értik, hogy mindez mivel jár. Így az ellentámadás megítélése is más.”

Mindezek ismeretében elvárható lenne egy másféle hozzáállás az ottani honfitársaink részéről – veti fel a beszélgetőpartner – hisz a magyarok is ugyanabban a valóságban élnek, mint az ukrán többség. Viszont amit erre mond Zubánics az szintén nyugtalanító.

„Nem feltétlenül. Ez itt egy határ menti buborék, amely átnyúlik az egyik oldalról a másikra. A háború első napjaiban 35–40 ezer ember elhagyta az országot, ők valahol Magyarországon vagy Nyugat-Európában vannak. Egy részük már korábban is külföldön kereste a kenyerét, gazdasági migránsok voltak.

De most a falusi, egyszerű ember gondolkodásmódjáról beszélünk. Ők csak annyiban érzékelik, hogy van háború, hogy időnként az útszélen igazoltatnak a hatóságok. Vagy, hogy a hadkiegészítő parancsnokság időnként még keresi a nyilvántartásban lévő embereket, és a 18 és 60 év közötti férfiak nem mehetnek át a határon. Az ittenieknek valószínűleg hasonló a gondolkodásuk, mint mondjuk egy csallóközi magyarnak – aki szintén a magyar médiából értesül dolgokról, innen kapja az impulzusokat. Az élet ugyanakkor ugyanabban a kerékvágásban zajlik, mint máskor.”

Ráadásul a háborúval járó téli áramkimaradások vagy vízkorlátozások nem okoztak különösebb megrázkódtatásokat erre, mert e jelenségeket az itt élők megszokhatták a Szovjetunió utolsó időszakának, illetve a független Ukrajna első évtizedeinek békeévei során. Ha ehhez hozzávesszük, hogy itt az emberek mindig is felkészülnek a téli időszakra, áramfejlesztőket szereznek be, és máshogy is felszerelkeznek, továbbá az alapvető szolgáltatások kisebb, már megszokott döccenőkkel, de működtek, és élelmiszerből nem volt jelentős hiány csak némileg drágább lett a betevő falat – mindez azt eredményezte Zubánics szerint, hogy az itt lakók kialakult mentalitásában a háború nem hozott érdemi változást.

Amit ehhez hozzátesz, abban rejlik a megfejtés kulcsa:

„Nyugat-Ukrajna és Kárpátalja ebből a szempontból egy érdekes terület. Mentalitásban, gondolkodásban és történelmében mindig más volt, mint Ukrajna többi régiója. A Kárpátok túlsó oldalán egészen másképp élik meg a háborút. Más tapasztalataik vannak – például az 1943 és 1945 közti időszak, mikor az Ukrán Felkelő Hadsereg először a németeket, majd a Vörös Hadsereget lőtte – s Berlin már rég elesett, mikor a Kárpátokban még javában ellenálltak.

Kárpátalja viszont a népek országútja, folyamatos a jövés-menés. A háborút is másként élik meg – érthető módon senki sem próbál ebben mentálisan elmerülni, mert abból mindenkinek csak kára származhat. Ez egy kicsit furcsán hangzik, de próbálják kicsit lazán megélni a dolgokat – s ez mindaddig működik, amíg valaki el nem esik a fronton a közvetlen ismeretségi körükből.”

Viszont hozzá kell tennem: egy friss kutatás melyet Zubánics ungvári kollégái készítettek, árnyalja a kárpátaljai magyaroknak a háborúról alkotott meglátását. Az Ungvári Nemzeti Egyetem Szociológia Tanszéke felmérést végzett a kárpátaljai magyarok körében a háború megítéléséről. A kutatásból kitűnik, az itt élő magyarok háborúval kapcsolatos véleményei jelentősen eltérnek a magyarországi lakosok nézeteitől, és közelebb állnak azokhoz a nézetekhez, amelyek jellemzőek Ukrajna lakosai között. Így például 71,4 százalékuk gondolja úgy, hogy Oroszország a felelőse az agressziónak (Magyarországon ez 56 százalék), 53,6 százalékuk pedig úgy véli: Magyarországnak fegyvert kell adnia Ukrajnának. Viszont egy másik kérdésük miszerint milyen csatornákon tájékozódnak a kárpátaljai magyarok – igazolta Zubánicsot. Mert ebből kiderült: a lakosság nagyobb mértékben leginkább a magyarországi információs csatornákat használja, élen a magyar tömegmédia (RTL, TV2) áll, amelyek jelentősen megelőzik a többit.

Arra a riporteri közbevetésre, hogy vajon a  fiatalok is hasonlóan gondolkodnak, szintén van sok részletet is feltáró válasz. Ennek lényege már a válasza első passzusában megfogalmazottakból kiolvasható: „A kérdés az, hol vannak ezek a fiatalok. Jelentős részük a háború első napjaiban összepakolt és elment. Ha az apa mondjuk Magyarországon dolgozott, akkor vitte a családját is ebben az időszakban. Így a gyerekek beiskolázása is külföldön történik meg.”

Annak megítélése, hogy kik a jó és kik a kevésbé jó magyarok Ukrajnában, az annak a kérdésnek a mentén kerül kifejtésre, amit Finta Márk ekképpen tett fel beszélgetőpartnerének: „Mennyire érzi meg jelen pillanatban a kárpátaljai magyarság azt, hogy Kijev és Budapest nem igazán vannak jóban?”

 Zubánics ezúttal is lényegre törően szintetizál és elemez. Az általa elmondottak tömör összegzését adják a tavaly február óta történteknek:

„Egyelőre nem érzi. Hogy úgy mondjam, ez az egész kérdés jelenleg el van téve a mappába. A háború első hónapjaiban volt egy olyan hullám, hogy az ukrán hatóság szerette volna, hogy mi, ukrán állampolgárként hetente elítéljük a budapesti megnyilatkozásokat. Aztán rájöttek, hogy ez nem járható út – nincs értelme hetente ilyen sajtótájékoztatókat tartani vagy nyilatkozatokat kiadni. Így nem is erőltették.

Állami szinten a külügyminisztérium reagál mindenre, képben van a magyarországi médiával, ha Budapesten délelőtt kormányinfó van, az ukrán külügy délután már kommentálja is. Valakit az Európai Unióból mindenképpen kell kritizálni, és a magyar kormány sajnos naponta adja a lapot. Ha ukrán szempontból minden dologra reagálnánk, az egész napunk rámehetne.

De úgy látszik – legalábbis az elmúlt időszak azt mutatja –, hogy Ukrajna is igyekszik nem túlontúl feszesre húzni ezt az ellenségeskedést, visszafogja magát. Persze van az úgy, hogy csúcsra járnak ezek a dolgok, mint legutóbb a 11 hadifogoly cseréje kapcsán. De hála Istennek, mind országosan, mind regionálisan ezt igyekeznek elvonatkoztatni a kárpátaljai magyaroktól. A kárpátaljai magyarok a jó magyarok: katonákat adnak, támogatják a menekülteket, működtetik az önkormányzatokat.

Az ukrán hatóság részéről szerintem tudatos volt ez a leválasztás, másként nem tudták volna ezt kezelni. Most gyűlik a dosszié, aztán ha majd mindkét fél azon az állásponton lesz, ezeket a sérelmeket előveszik valamikor a háború utáni időszakban, és egyeztetik.”

Az interjú számomra legfájóbb igazságkimondó része az a kérdésre adott válasza volt, miszerint „A kivándorlás mennyire változtatta meg a kárpátaljai magyarság életét? Utolsó szög lehet ez a közösség koporsójába?”

Az alábbi felelet ismeretében bizonyára mások is egyetérteni fognak keserű véleményemmel:

„A közösség valószínűleg meg fog maradni, viszont az az intézményhálózat és az a közösségi tér, amit eddig kitöltött, kicsit beszűkül majd. A többségében magyarok által lakott területek önkormányzatai intézményfenntartók, ám sok esetben az intézmények fenntartása lakosságarányos. Ha egy falusi általános iskolának mondjuk nincs száz diákja, akkor nem lesz értelme teljes szervezettségű iskolát fenntartani az adott településen. Csak elemi iskolát, a többi diákot pedig utaztatni kell.

Jelenleg száz általános és középiskola működik. A diákok száma azonban csökken, az elmúlt évhez képest 20–25 százalékkal. Az intézményhálózatnak össze kell húznia magát, az önkormányzatok ugyanis nem fogják tudni fenntartani őket. Ezzel együtt érkezik majd a munkanélküliség, hiszen az adott intézmények több családot tartanak el. Egy teljes általános iskolához 10–15 tanár kell, plusz kiszolgáló személyzet, egy elemi iskolához viszont elég mondjuk hat tanár – a többi családnak újra kell terveznie az életét.

Az értelmiség ebből a szempontból a legérzékenyebb réteg – és a határ menti térségben van felvevő piacuk, Szabolcs–Szatmár–Bereg megyében, Magyarországon jelentős pedagógushiány van. A Kárpátalján felszabaduló magyar humánerőforrás Magyarország keleti régióiban találhat majd keresletet.

Jelenleg 75–100 ezer magyar él életvitelszerűen Kárpátalján, de inkább a 75 ezerhez közelít a valós szám. Egy részük ingázó, a család egy része külföldön van. A család nőtagjai és a gyerekek időnként megfordulnak a határon – mikor a magyar közmédia bemondja, hogy 11 ezer menekült érkezett Magyarországra, az a teljes napi határforgalmat jelenti, s ennek egy nagyon jelentős része jön és megy is. A háborús menekültek száma 50–100 közé tehető.

Szeptemberben jön el a fordulópont: ekkor kell számszerűsíteni mindent, meg kell tudni, mennyien vagyunk, és ehhez kell igazítani a meglévő intézményhálózatot. Egyelőre annyi a pozitívum, hogy az idei tanévben az iskolák engedélyezték az oktatásba való online bekapcsolódást – tehát egy gyermeket mondjuk valahol Kelet-Magyarországon iskoláztak be, de időnként bekapcsolódott az ukrajnai oktatásba is, és itt is számon tartották, tehát itt is megkapta az adott tantárgyból az osztályzatot. Ez hosszabb távon azonban semmiképpen sem fenntartható rendszer.”

Végül visszatérve a „jó kárpátaljai magyarokról” kialakított ukrán narratívához, ebbe nem illik ebbe bele a munkácsi turulszobor ügye – veti fel az interjúkészítő. A Maszol olvasói számára is jól ismert emlékezetes akció felemlegetése kapcsán mondottakat olvasva újólag meggyőződhetünk arról, miért is éppen mindig Zubánicsot faggatják a nemzetközi sajtóorgánumok, ha a kárpátaljai viszonyokról objektív képet akarnak kapni.

„A helyi sajátosságokat mindenképpen ismerni kell. Korábban az önmagát leginkább magyarbarátnak deklaráló munkácsi vezetés hirtelen nem lett magyarbarát. Ennek a fordulatnak volt az emblematikus pillanata a szobor eltávolítása – a turul állítólag egy várostörténeti kiállítás része lesz a várban, tehát ott marad, csak más lesz a funkciója.

Ennek a történetnek sok olvasata van. Egy olyan helyi akció volt, melyet elítélhettek volna az ukrán hatóságok, de mivel a szobor helyére az ukrán címer került, felmerül a kérdés, hogy aki elítéli a turul ledöntését, az egyben az ukrán címer kihelyezését is elítéli. Ezért gondolom azt, hogy ez egy nagyon alaposan végiggondolt eseménysor volt, amit lemodelleztek azok, akik ezt lebonyolították. Ebből csak ez a jelenlegi állapot jöhetett ki. Az önkormányzat döntött, a megyei hatóságok elítélték a módszert, de magát az esetet az önkormányzat hatáskörében hagyták, mert másként nem tehettek. Az országos hatóság pedig mélyen hallgatott az üggyel kapcsolatban. Nem volt a helyzetnek olyan megoldása, melybe bárki nyugodt szívvel beleállhatott volna.”