Múlt hétvégén került sor a magyarországi Road és Lord zenekarok közös turnéjának kolozsvári állomására, amely turné a sokatmondó Világcsavargó címszó alatt fut. Azért sokatmondó, mert azon kívül, hogy a Road egyik legismertebb dalának a címe, áthallásokra is okot ad, olyan értelemben, hogy ugyan Erdélyben csak Székelyudvarhelyen és Kolozsváron láthatta a közönség koncertezni a két zenekart, viszont a címből valószínűsíthető, hogy az idei év során még sok fellépés vár a Road legénységére. Ugyanakkor az is egy külön történet, hogy merre és milyen utakon csavarog manapság a Lord, amely nem mellékesen fennállásának 55. évfordulójára készül. A kolozsvári koncert előtt arra voltunk kíváncsiak, hogy mi történik idén a két együttes háza táján, annál is inkább, mert olyan zenekarokról van szó, amelyeket viszonylag ritkán láthatunk Erdélyben. Ennek érdekében egy kötetlen beszélgetés keretében ültünk le Pohl Mihállyal, a Lord frontemberével, valamint Tóth Tamással, a Road dobosával.

Mielőtt konkrétan rátérnénk a beszélgetésre, néhány dolgot meg kell említeni. Elsősorban köszönet illeti mindkét banda turnémenedzserét, Faragó Attilát (Road) és Szabó Józsefet (Lord), akik minden igyekezetükkel azon dolgoztak, hogy a megfelelő körülményeket biztosítsák a zenekarok tagjai, valamint a vendégek számára, mindezt úgy, hogy a kolozsvári koncerthelyszínen fellelhető állapotok finoman fogalmazva sem nevezhetők a legideálisabbnak. Itt pedig rögtön beleütközünk egy régóta fennálló problémába, mégpedig a kincses város közepes méretű rendezvénytereit illetően. Pontosabban, azok hiányát illetően, amely problémára úgy tűnik, hogy senki sem talált mindeddig megnyugtató megoldást, és ez minden egyes adandó alkalommal némi keserű szájízt okoz a résztvevőkben, legyen bármilyen profi és jó hangulatú a fellépők produkciója, mint ahogyan egyébként ez jelen esetben, valamint a néhány hete ugyanott lezajlott Tankcsapda kapcsán is bátran kijelenthető.

Arról nem is beszélve, hogy a rockzene kedvelői amúgy sincsenek Kolozsváron kedvezményezett helyzetben, az esetek többségében valamely menőbb zenekar turnéja miatt mintegy ötszáz kilométert kell utazni, mindegy, hogy keleti vagy nyugati irányba. Ezért amikor alkalom nyílik egy minőségi produkciót élőben megtekinteni Kolozsváron, valóban sokat dobna az összhatáson, ha például a zenészeknek nem egy pár négyzetméteres, nagy jóindulattal színpadnak nevezhető emelvényen kellene nyomorogni, ami ráadásul egy rock koncert esetében tele van pakolva mindenféle hangtechnikával, és az is sokat segít ilyenkor, ha a nézőtér is kompaktabb, mint amivel jelen esetben a közönségnek is be kellett érnie. Az már csak hab a tortán, hogy nem létezett olyan, hogy backstage, így a beszélgetést is a szóban forgó vendéglátóipari egység egyik termében kellett lefolytatni, de ez a legkisebb probléma ilyenkor. Mindezzel együtt a hangulatra nem lehet panasz, mind a Lord, mind pedig a Road a mostoha körülmények ellenére kihozta magából a maximumot, sőt, picivel annál is többet, mert kezdettől fogva világos volt mindenki számára, hogy mindkét zenekar megérdemelt volna egy nagyobb méretű helyszínt és színpadot. A koncert tulajdonképpeni elemzésével itt nem fogunk foglalkozni, aki ott volt, látta, aki meg nem, az bánhatja, hogy lemaradt, mert a szó valódi értelmében igazi kis old school rockünnep kerekedett ebből az egészből, aminek kapcsán érdemes még kiemelni, hogy annak ellenére, hogy a két együttes némileg eltérő csapásvonalon halad zenei vonatkozásban, a generációk közötti markáns törésvonalakról ezúttal szó sem volt.

– Elsőként Pohl Mihályt kérdeztük, aki 1981-ben állt először a mikrofon mögé a Lord énekeseként és ez az utazás azóta is tart.

Pohl Mihály: Te most komolyan ennyire régre vissza akarsz menni? Én amúgy büszke vagyok magamra, hogy nagyon sok mindenre emlékszem a régi időkből, de az a helyzet, hogy a nyolcvanas évek végére az a fajta rockzene, amit mi is játszottunk, Magyarországon a föld alatt volt. A diszkó eldöngölt mindent. Nem vicc egyébként, azért tudom, mert Gidófalvi Attila 87-ben leköltözött Szombathelyre a Lord miatt, hozta magával Gyurik Lajost is, de 1989-ben már egyszerűen nem lehetett bulit szervezni, mert nem volt rá igény. Nem volt már divat rockot játszani. A diszkó elsöpört mindent, az élő zenekarok megszűntek, a vendéglátóhelyeken, diszkó volt mindenütt, még az esküvőkön is diszkót játszottak. Vicces volt az egész.

– Hogy éltétek mégis túl?

– Nehéz volt. Gidóék visszamentek ’89-ben Budapestre, Vida Feri is kiszállt, Erős Attila is feladta, én is fel akartam adni, de akkor hirtelen rengeteg levél érkezett, még nem volt internet ugye, de a rajongók annyi levelet írtak, hogy én akkor hetente legalább száz levélre válaszoltam, mert fontosnak éreztem azt, hogy válaszoljak. Mert ha valaki egyszer már veszi a fáradtságot, az energiát, és ír, akkor én válaszolok. Ezekben a levelekben egyébként rengeteg támogatást kaptunk, ami erőt adott a folytatáshoz.

– Menjünk most egy kicsit a Road zenekarhoz. Tamás, hogy jött össze ez a mostani közös turné?

Tóth Tamás: Ez egy régebbre visszanyúló kapcsolat, mert szerintem már azelőtt is játszott együtt a két zenekar, mint hogy én bekerültem, én öt éve vagyok a Roadnak a tagja…

P. M.: Egyszerű: ugyanahhoz a menedzsmenthez tartozunk. De viccet félretéve, a fiatal rockzene, a friss dalok, amiket a Road játszik meg a klasszikus rockzene, ez így nagyon jól működik együtt. Székelyudvarhelyen például szétszedték a házat...Tehát ez annyira tök jó, a zene, a szövegek, amelyek valahol megérintik az embert, én ebben biztos vagyok. A mi szövegeink is, amik negyven évvel ezelőtt születtek, ugyanolyan aktuálisak, mint akkor voltak, és az ő szövegeik is ugyanúgy megérintik az embereket.

Lehet ez akár egy példa arra, hogy a rockzenében ezek a genrációs szakadékok, amelyekről annyit beszélünk mostanában, egyszerűen eltűnnek, nem léteznek.

– Közös vonás a két zenekarban, hogy egyik esetben sem a fővárosból indultatok. A Lord ugye szombathelyi gyökerekkel rendelkezik, a Road pedig Heves megyéből indult. Tamás, te hogy kerültél öt évvel ezelőtt a Roadba?

T.T.: A zenekar nagy része egyébként hajdú-bihari, ahogyan én is, de az én sztorim röviden az, hogy nagyon sokfelé játszottam az elmúlt tizenöt évben, session zenészként tevékenykedtem mindenfelé, és a Roaddal voltak közös fellépéseink, így kerültünk igazából személyes kapcsolatba. Amikor oda került a helyzet, hogy kellett egy új dobos a zenekarba, akkor fölhívtak, hogy el kellene menni próbálni egyet, és aztán az lett a vége, hogy most már öt éve én koptatom a bőröket ott hátul.

– Meg szoktam általában kérdezni a különböző zenekaroktól, hogy honnan jön a nevük, mert az ember általában mindenféle komplikált neveken gondolkodik, de esetetekben nem áll fenn ez a probléma. Tamás, tudom, hogy te a névadásnál nem voltál még jelen, de megkérdezném, mit tudsz erről?

T. T.: Ha jól tudom, ez úgy volt, hogy a többiek annak idején mentek zenekarokkal technikusként és a technikusokat ugye roadnak hívják, a szakmában ez a megnevezésük. Valahogy így lett aztán Road a zenekar neve, amikor úgy döntöttek, hogy technikusokból zenészként járják a saját útjukat, és hát ugye ez az út is benne van konkrétan a névben.

P. M.: Én erről annyit tudok mondani, hogy az általad felvetett névadás körüli problémák a Lord esetében léteztek, mert kezdetben valami Red River volt a zenekar neve. Aztán egyszer Vida Feri és Sipőcz Ernő sétálgattak a városban és egy cigis butikban meglátták a Lord cigarettát és akkor ott helyben eldöntötték, hogy ez lesz a zenekar neve, hozzá pedig kitalálták a betűket. Engem egyébként 1981-ben Sipőcz helyett hívtak a Lordba, mert akkor Ernő elment, nem bízott már dolgokban. A Lordnak is voltak ilyen hepehupás korszakai, sőt, folyamatosan hepehupás korszakok váltakoztak a zenekar történetében. Ígérgettek mindent, aztán gondolom, a Sipőcz családja megunta. Sajnos Ernő már nem tud nyilatkozni, mert meghalt.

Ha már szóba hoztad a sétálgatást, és egyébként is Világcsavargó néven fut ez a jelenlegi turné, mindkét zenekar szövegvilágában hangsúlyosan visszaköszönnek ezek a témák, mint az úton levés, útkeresés stb. Elég, ha csak a Lord esetében a legnagyobb slágerekre gondolunk, mint például a Vándor, az Egyedül járom a várost, de a Road esetében is ugye ott a Világcsavargó, hogy csak a legillusztrisabb példát említsük…

T. T.: Én a Világcsavargó születésénél még nem voltam jelen, de ez a név most különösen találó, hisz ez az első olyan turné idén, ahol már külföldön is megfordulunk, fogunk játszani Londonban, Németországban, most ugye épp itt Erdélyben. Tehát ez egy kicsit ilyen komolyabb szárnypróbálgatás olyan szinten, hogy jobban átlépjük a határokat, és akkor adta magát, hogy ez legyen a Világcsavargó.

P. M.: Én alapból egy ilyen csavargó-típus vagyok, imádok sétálni. Tavaly volt egy szívműtétem, felvágtak, mint egy kacsát. Volt egy rosszullétem, aztán utánanéztek és kiderült, hogy szívritmuszavar, és akkor a professzor Győrben azt tanácsolta, hogy legyen műtét, így időben meg lett oldva ez a dolog. azt mondta, hogy megműtünk. Időben lett ez megoldva. Akkor nekem azt mondta, az a legjobb, ha sokat mozgok, anélkül, hogy megerőltessem magam. Tehát most is folyamatosan sétálok, de ezen túl nyilván, a szövegvilágból is visszaköszön ez az életérzés, mert hát ilyen ez az egész életérzés, az utazás, ami tulajdonképpen az élet maga, mindig ezt igyekeztünk a zenénkkel és a szövegeinkkel hangsúlyosan megjeleníteni.

– Hogy áll össze egy ilyen turné, milyen módon kap meghívást egy magyar zenekar külföldre?

T. T.: A menedzsmentünk tartja kézben a dolgokat, ők intézik ezt a részét, és hát az van, hogy Angliában, Németországban is számottevő magyar közösség él, Erdélyről nem is beszélve, így valamilyen szinten adja magát, hogy magyar zenekarok is megforduljanak ezeken a helyeken, hisz nyilvánvaló, hogy aki ott él és dolgozik, annak ritkábban van lehetősége haza utazni, hogy esetleg magyarországi helyszíneken láthassa ezeket a produkciókat.

P. M.: Én most csak annyit mondok, hogy Lord 55. Van fogalmad? Ilyen magyar rockzenekar ritka, persze azért az EDDA követ bennünket, de szerintem annyit, amennyit mi játszunk, senki nem játszik Magyarországon. Mert mi januárban pihenünk, de februárban elkezdődik a koncertszezon, és akkor teljes gőzzel előre. Ezért nálunk nincsenek is tulajdonképpeni turnék, hanem februártól december 31-ig egy folyamatos nagyüzemről beszélhetünk.

– Hosszú pályafutásotok során Erdélybe viszont ritkán jutottatok el…

P. M.: Két éve voltuk Székelyudvarhelyen, a kézilabdaszövetség meghívására, azelőtt voltunk Farkaslakán, és a legelső alkalom meg szintén Székelyföldön volt, akkor működött még a Rockmaraton Szejkefürdőn, ami már azóta sajnos nincs. Arra emlékszem, hogy nagyon rossz idő volt, hatalmas sár és eső, de ezzel együtt nagyon jó hangulat volt és nagy szeretettel fogadott bennünket a közönség.

– A Road esetében is beszélhetünk már egy számottevő múltról, de benneteket is viszonylag ritkán láthatunk Erdélyben…

T. T.: Persze, huszonegy éves idén a zenekar. Én egyébként többször jártam már itt, meg játszottam is több zenekarral Kolozsváron, Székelyföldön. Sokat jártunk ide a családdal is régen, és remélem, hogy a jövőben a Roaddal is gyakrabban fogunk megfordulni itt, mert nagyon szeretünk itt lenni és játszani az itteni közönségnek.

P. M.: Eddig soha nem jártam Kolozsváron. Gyönyörű. Székelyföld ugye megvolt, az mindig olyan, mintha egy kis Magyarországra érkeznék. Nagy élmény mindig, tegnap is az volt Székelyudvarhelyen.

– Új albumra mikor számíthatunk tőletek, főleg, hogy ez a folyamatos mozgásban levés mellett nem biztos, hogy előtérbe kerülnek a kreatív energiák?

T. T.: Tavaly jelent meg az utolsó Road-nagylemez, most valóban nem a dalszerzésre koncentrálunk elsődlegesen, de közben azért zajlik ez is a háttérben. Nyilván nem minden nap ülünk össze dalokat írni, de azért működik, meg most van talonban egy-két dolog, ami majd lassan-lassan napvilágot lát. De az, hogy minden évben kiadjon az ember egy lemezt, az ma már nem működik.

P. M.: Teljesen felesleges egyébként. Nálunk a zeneszerző Erős Attila. Ő eldöntötte, hogy ha nem tudunk megújulni, akkor nem is feltétlenül érdemes csinálni új lemezt. A megújulás pedig nem annyira egyszerű, mert azért mi 72 évesek vagyunk, tudod. Ha most visszamegyünk és akkor ugyanazt eljátsszuk más szöveggel, akkor inkább nem. Nekünk amúgy is annyi jó dalunk van, amit szeret a közönség, de lehet, hogy ezzel együtt csinálunk még egy utolsó Lord-lemezt. Soha ne mondj nemet, viszont valóban nem éri meg. Manapság letöltenek már mindent, egy nagylemez pedig sok pénzbe kerül és semmilyen szinten nem térül meg. Fű alatt viszont készülnek új dalok, majd meglátjuk, mi lesz belőle.