Jubileumi koncerttel ünnepli negyven éves művészi pályafutását a marosvásárhelyi származású énekesnő, Keresztes Ildikó. Az Emlékek háza című nagykoncertnek szűk egy hónap múlva, október 17-én a budapesti MOM Kulturális Központ ad otthont.

– Négy évtized munkásságát hogyan lehet egy estébe beletömöríteni? Milyen szempontok érvényesültek a jubileumi koncert repertoárjának összeállításakor?  

– Negyven évet sehogy nem lehet másfél órába belesűríteni, de igyekszem egy kavalkádot adni az életemből a legfontosabb mérföldkövek és a meghívott vendégeim által. Nyilván van egy kész repertoár, amit az idei koncerteken adtunk elő, de lesznek olyan dalok is, amelyeket rég, vagy egyáltalán nem játszottunk. És persze a meghívott vendégeim is adnak egy plusz löketet a bulinak. Ugyanakkor szeretnék belecsempészni egy kis ízelítőt a színház világából is, hisz ez is bőven benne van ebben a negyven évben, ugyanis a Turay Ida Színház művészeként én ott is aktívan élem az életemet... Egyben arra is gondoltam, hogy a közönség is megosztott olyan értelemben, hogy vannak, akik csak koncertekre járnak el, de nem feltétlenül jutnak el a színházi előadásokra, és fordítva. Így azt szeretném, ha mindenki egy kis ajándékdobozzal távozna erről a buliról, amelyben mindkét világból virtuálisan be van csomagolva egy kisebb rész.

– Gubik Petra, Varga Miklós és a szintén erdélyi származású Baricz Gergő lesznek a meghívott vendégeid. Miért épp ők és mi az a kötelék, ami összefűz benneteket?

– Amennyire nehéz volt összeállítani a repertoárt, ugyanolyan nehéz nyilván a vendégeket is meghívni. Egyrészt azok a fontos emberek az életemből, zenésztársak, kollégák, akik akár itt is lehettek volna, nem élnek már. Másrészt, nyilván szerettem volna több vendéget hívni, csak rádöbbentem, hogy a másfél óra az nagyon-nagyon rövid. Meghívottjaim tulajdonképpen három különböző korszakot elevenítenek meg az életemből.

Varga Miklós pályafutásom elejétől végigkísérte utamat, tulajdonképpen ő volt az egyik, aki engem úgymond felfedezett. Azóta rengeteget dolgoztunk már együtt színházi darabokban és zenei produkciókban egyaránt, tehát ő ilyen értelemben a múlt – amennyiben fogalmazhatok így.

A színházi világból Gubik Petra kolléganőm lesz jelen a műsorban. Én úgy gondolom, hogy Petra a generációjának egyik legtehetségesebb színésznője. Egyben nagyon hiteles és szerény, így lelkileg is nagyon közel áll hozzám.

A koncerten a jelent, a fiatalságot az X-Faktor második évadjában induló, és általam mentorált Baricz Gergő képviseli majd. Azt ő generációja által kóstoltam bele a tanításba, abba, hogy miként tudom átadni mindazt, amit én a karrierem során megtapasztaltam. Hiába voltam a Gergő tanára, emberileg és művészileg is egy példakép számomra.

Mindhárom vendégem közös tulajdonsága a szakma iránti alázat, a hitelesség és az őszinteség. És nekem mindig is nagyon fontos volt, hogy ne csak művészileg, hanem emberileg is egymásra hangolódjak azokkal, akikkel együtt dolgozom.

– Amint arra az imént kitértél, karriered során sok olyan művésszel dolgoztál együtt, akik már nincsenek közöttünk. Ráadásul szeretett édesanyád is nemrég távozott… Figyelembe véve ezeket a szomorú tényezőket, milyen érzésekkel állsz színpadra? Itt elsősorban arra gondolok, hogy lehetséges-e egyáltalán kimutatni a gyászt, és milyen kihívásokkal kell ilyen helyzetben szembenéznie egy előadóművésznek?

– Én úgy gondolom, hogy a gyász, vagy az, hogy az embernek vannak érzései, könnyei, nem szégyellni való. Végül is az egész művészet ebből táplálkozik, tulajdonképpen érzelmekkel játszunk egy színpadon. Ebben nagyon különbözöm az édesanyámtól, aki, mint egy kőszikla, a legnagyobb fájdalmakban és vesztességekben is iszonyú erős tudott lenni – visszagondolva, nem is tudom, mikor láttam őt sírni… Én nem tudom eltitkolni az érzelmeimet, rajtam minden látszik. De a sírás véleményem szerint nem egy rossz dolog, az ember ilyenkor megtisztul és új erőre kap.

Nem tudok nem megemlékezni az elhunyt kollégákról, és nemcsak azért, mert már nincsenek közöttünk, hanem azért is, mert én még az a szerencsés generáció vagyok, aki tényleg valós értékeken tudott felnőni, valós értékekből tudta magába szívni, és megszeretni ezt a pályát. Ebből kifolyólag úgy érzem, nekem kötelességem ezt az értékrendet, amin én felnőttem, és amiben én hiszek, továbbvinni, továbbadni.

Az biztos, hogy édesanyám elvesztése iszonyúan nehéz… Úgy is éreztem, hogy nem fogom tudni megcsinálni a koncertet, mert még nagyon friss a gyász. De ha valaki miatt meg kell csinálnom, akkor az pont ő az, mert tudom, azt szeretné, hogy nagyon jól sikerüljön. És nekem is fontos, hogy valami olyat csináljak, ami után megveregetem a saját vállam, és azt mondom, hogy akármilyen nehéz is volt, de jól csináltad, Keresztes…

– Erdélyben, Marosvásárhelyen születtél és onnan is indultál el azon az úton, amelyről négy évtized után sem tértél le. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?

– Nézd, nem tudom, hogy milyen a többi szakma, szerintem az enyém csodálatos, mind a zenélés, mind a színjátszás. Én csak hálával tartozom a Jóistennek, mert egészen konkrétan emlékszem, hogy gyerekként, még a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca 69. szám alatt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy én művésznő szeretnék lenni. És köszönettel tartozom az égnek, mert amit megálmodtam magamnak, az nem minden embernek sikerül.

Nagyon sokat köszönhetek a sportolói múltamnak. Egyrészt a munkabírást, a kitartást, a hitet, a becsületességet, az alázatot, a fegyelmet, azt, ahogy mindig, jobbat akarsz magadból kihozni. Ezek nekem nagyon-nagyon jól szolgáltak a showbiznisz világában, ahol igencsak könnyen el lehet csúszni és el lehet menni egy olyan irányba, ahonnan már lehet, hogy nincs visszaút. Másrészt, hogy meg tudtam őrizni valamilyen szinten az állóképességemet, az alkatomat. De a sportot is a drága édesanyámnak biztatásának, következetességének köszönhetem.

És nem tudok elég hálás lenni azért, hogy Erdélyben, Marosvásárhelyen születtem, mert szerintem ma nem lennék ugyanaz az ember, ha nem ott, nem abban a környezetben nőttem volna fel, ha nem azok lettek volna a barátaim, a tanáraim, az edzőim. Bármennyire is egy felületes világba sokkal nehezebb ezzel a lelkülettel lenni, mégis nagyon büszke vagyok mindenre, amit onnan hozok.

– Emberként és művészként mire tanított meg téged ez a negyven év?

– Nagyon sok mindenből tanultam, és magamba szívtam sok mindent. Rengeteg emberrel találkoztam, úgy rajongókkal, mint szakmabeliekkel, legyenek színművészek vagy zenészek, és nagyon sok barátság köttetett. Nekem amúgy nagyon fontosak az emberi kapcsolatok, talán azért is, mert én Erdélyből, amikor eljöttem, elszakadtam a baráti körömtől. Valószínűleg ezért volt szükségem felnőttként is ezeket a barátságokat ápolni.

Gyerekként és fiatalként annyira egyértelmű, hogy a család amúgy ott van körülötted, így több időt töltesz a barátokkal. Viszont az idő múlásával rájössz, hogy a család értéke felbecsülhetetlen. Azonban az ember szakmája és elfoglaltsága miatt nem tud annyi időt tölteni velük, amennyit szeretne…

Nagyon stresszes alkat vagyok, nem tudok semmit félvállról venni. Viszont a tavalyi agyműtétem utáni időszak egy nagy próbatétel volt, türelemmel ki kellett várnom a gyógyulást, megtapasztalva azt, hogy milyen stresszmentesen élni. Hát megmondom őszintén, hogy én ugyanolyan jól bírom a semmittevést is, mint amennyire pörgök – nagyon profi vagyok abban is (nevet).

Az évek során meg kellett tanulnom például azt is, hogy ahhoz, hogy a szervezetem jól működjön, hogy engem kiszolgáljon a színpadon, azért nekem is tennem kell valamit. Nyilván, ha valaki profin módon űz bármilyen szakmát, legyen az foci, torna vagy bármi, úgy jön át, hogy az a világ legkönnyebb dolga. Az éneklés sem abból áll csupán, hogy kiállunk a színpadra és egyet kornyikálunk, mert aki professzionálisan végzi, leginkább egy sportteljesítményhez hasonlítható. Nem mindegy például, hogy mikor, mit és mennyit eszel. Vagy ahhoz, hogy nekem egy koncerten megfelelő hangom legyen, 8-10 óra alvásra van szükségem.

– Egy román ajkú rajongód dicsért meg, hogy kiválóan beszéled a nyelvet. Gondolkodtál már azon, hogy zenei stílusban, hangszínben hozzád közel álló, híres román énekesek dalait énekeld?

– Igen, nagyon-nagyon hízelgő volt számomra, hogy egy román hölgy odajött hozzám Kőrösfőn és elmondta, hogy régóta figyeli a pályafutásomat és nagyon tetszik neki, amit csinálok.

És való igaz, régóta dédelgetem azt a gondolatot, hogy egy románt dalt adjak elő. Noszogat is Jakab Csaba kollégám, akivel közösen énekeljük az Együtt az úton című dalt is, hogy mikor csináljuk már meg azt a bizonyos Laura Stoica számot, vagy bármit, amit én választok. De ugye most, a koncert előtt, erre nincs idő. Csabával nagyon jól sikerült a duettünk, és ami nagyon fontos volt számomra, hogy ebben a dalban egy kicsit otthon is, meg itthon is tudtam egyszerre lenni.

– Zárásként arra lennék kíváncsi, hogy mit gondolt a fiatal Keresztes Ildikó arról, hogy 40 év múlva hova fog eljutni az általa választott úton, és ha esetleg mai fejjel lenne bármilyen tanácsa akkori önmagának?

– Én csak mertem remélni, hogy beteljesedik ez az álmom. Egy barátnőm mesélte, hogy még diákkorunkban egyszer egy tábortűz mellette gitároztak és énekelgettek valakik, és már akkor azt mondtam, hogy énekesnő szeretnék lenni. Szoktam is mondani neki, ezt biztos nem én mondtam, mert azokban az időkben nem nagyon mertem mesélni senkinek, hogy valójában én miről álmodozok. Abban a korszakban ez annyira irreálisnak és elérhetetlennek tűnt…

Mit tanácsolnék most a fiatal Keresztes Ildikónak? Legyél jobb színésznő az életben, a mindennapokban is, ne csak a színpadon. De ha egy mondatban kellene összegezni az egészet, akkor csak egy Edith Piaf dal jut az eszembe: Nem, nem bánok semmit sem.

A Jóisten tudja, hogy miért csinálta így…