Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetésben részesült Szabó László, a Hargita Székely Néptáncszínház művészeti vezetője, néptáncoktató és viseletkészítő. Ennek apropóján kerestük fel, műhelyében beszélgetve pedig szóba került a népművészettel való első találkozása, az itthon maradás utáni vágy, a család, a hagyományok megélése a mindennapokban, valamint az a hobbi is, aminek semmi köze ezekhez, mégis különleges helyet foglal el a szívében.

Kiskamasz koromban néptáncolni tanultam egy rövid ideig. Oktatóim Szabó László (Laca) és felesége, Júlia, az akkor még Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, ma már Hargita Székely Néptáncszínház hivatásos táncosai voltak. Az ott töltött idő eredményeként kezdtem rendszeresen járni az együttes előadásaira, érdeklődve figyelve őket a színpadon, gyermeki büszkeséggel, hogy én bizony személyesen ismerem őket. Ugyanezt a gyermeki büszkeséget éreztem akkor is, amikor megláttam a hírt: Laca Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetésben részesült augusztus 20-án. Bár ennek apropóján hívtam fel, valójában az elismerés csak a pont volt az i-n, hiszen évek óta már, hogy olyan sok mindent szeretnék tőle megkérdezni.

Laca a kispályás gyorskorcsolya-válogatott tagjaként, élsportolóként élte gimnazista éveit, mígnem 1999-ben a barátai elcsalták az akkor induló tusnádfürdői Gyöngyvirág néptánccsoport egyik próbájára. Az akkor még ismeretlen világ kezdetben nem igazán vonzotta, végül beadta a derekát, és csatlakozott a többiekhez. Az első alkalmon még fel sem állt a padról, csak figyelte társait, hogy mit csinálnak, hogyan mozognak. A következő próbára is elhívták. Ekkor már könnyebben engedett.

„Egyre jobban megszerettem. Egy idő után már hívni sem kellett, magamtól mentem. Időközben észrevettem, hogy a haverok sorra kihulltak, én viszont maradtam. Fantasztikus vezetőink voltak. Isten nyugtassa, Zólya Zoli bácsi tavaly halt meg. Ő és a felesége, Ilonka néni nem voltak tanult pedagógusok, mégis olyan szeretettel és odaadással álltak mellénk és az ügy mellé, amelyet máig nem felejtek el” – emlékezett vissza Laca.

Mindamellett, hogy egyre szorosabb kapcsolat fűzte a népzenéhez, tánchoz és a viseletkehez, a kezdeti évek egyik legmeghatározóbb elemének Laca a közösséget tartja. „Ma is azt szeretném átadni a gyerekeknek, amit én akkor ott megtapasztaltam: a valahová tartozás élményét. Éjszakánként egymás ajtajában álltunk, bármi probléma volt. Most visszagondolva azt hiszem, a szüleinknek ez nem volt éppen komfortos, szidtak is eleget, hogy egyet csettintenek, s mi már rohanunk, de nekünk, kamaszoknak ez jelentette a megtartó erőt. Ennek köszönhető, hogy nem kallódtunk el, nem vitt el kétes irányokba az egyre változó világ. Mindig volt, akivel beszélgetni, volt, akitől segítséget kérni, volt, akivel hajnalig mulatni. A hagymalopástól a halászatig mindent együtt csináltunk. Nem a koreográfiák, hanem ez az, ami igazán megmaradt.”

Kapcsolódó

„A tánc számomra a legszebb önkifejezési forma” – Interjú Tókos Attila táncművésszel

A történet egy kis erdélyi faluban kezdődött, ahol egy diákcsíny egy egész életet meghatározó események sorozatát indította el. Egyáltalán nem tervezte, hogy valaha táncos lesz, idén mégis Magyarország Érdemes Művésze díjjal ismerték el munkásságát. Tókos Attila táncművésszel beszélgettünk a kezdetekről, nehézségekről, a 21. századi mozgásnyelvről és a jövőbeli tervekről.

interjú tánc művészet

Érettségi után egyenes út vezetett a brassói egyetemre, az ottani élet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. „Egy évig kínoztam magam az egyetemen. Táncházakba persze ott is eljártunk, a népi vonal tehát nem szakadt meg, de nem éreztem magam jól. Hazajöttem, és a csíkszeredai egyetemre iratkoztam át. Turnékra jártunk az együttessel, napokig csak táncoltunk, végül 2002-ben a Zólya család úgy érezte, kicsik ők már ehhez a feladathoz. Kinőttünk a kezeik közül. Elhívták a Hargita Székely Népi Együttestől Péter Lacit és György Piroskát, hogy oktassanak minket, ezzel pedig egy egészen új szakmai lendületet kapott a csoport. Versenyekre jártunk, minősítő megméretkezésekre, ahol bizony elég jól szerepeltünk a Gyöngyvirággal” – mesélte Laca.

2004-ben aztán hivatásos táncosokat kezdett keresni az együttes. Az egyik csoportbeli kollégájával kapva kaptak az alkalmon, és elmentek szerencsét próbálni. Abban az évben nem sikerült a „felvételi”. A következő időszakban Laca Ausztriában vállalt munkát, de Brassóhoz hasonlóan ott sem találta meg a helyét.

„Azt hittem, soha nem érek haza. Akkor és ott eldöntöttem, hogy többet a világért sem megyek el innen, itthon fogok kezdeni valamit az életemmel. Bármit is valósítok meg, azt itthon teszem. Nekem az a kinti, identitásnélküli rabszolgamunka nem jött be. Tudom, hogy sokan szeretik, de én minden áron haza akartam jönni. 2007-ben, egy keddi napon érkeztem vissza, pénteken pedig ismét felvételi volt az együttesnél. Ennek éppen nemsokára, ősszel lesz 18 éve. Azóta vagyok hivatásos táncos.”

Így kezdődött tehát a „hargitás” karrier. Ezzel egyidőben, az együttesben ismerte meg Júliát. „Már decemberben udvarolni kezdtem neki. Elmentem hozzájuk Mindszentre, hogy elkéreztessem szilveszterezni. Akkor falun még az volt a trendi, hogy először a szülők megnézték maguknak a legényt. Azóta tart a mi kapcsolatunk. Az együttes tehát nemcsak szakmai, hanem magánéleti szinten is megadta azt, amire vágytam. Tudom, hogy sokan ódzkodnak attól, hogy házastársak egy légtérben, egy munkakörben dolgozzanak, de mi ezt egy fentiektől kapott kegyelemként éljük meg minden nap. Csapaton belül mi ketten vagyunk. Jobban megértjük, ha a másik kimerült, vagy épp nincs ideje leülni a vasárnapi ebédhez.”

A Hargitánál töltött első időszak olyan volt, mint egy régi álom beteljesülése. „Iskolás koromban csodálattal figyeltem a munkásságukat. Minden bemutatóra elmentem, mert ez hatalmas dolog volt számomra. Amikor Péter Laci oktatni kezdett minket, egy előadás után bemutatott a társainak. Kezet fogtam Gábos Endrével és Antal Zsolttal. Nehéz elmondani, mit jelentett ez akkor. Nekünk ők voltak a sztárok. Pár évre rá pedig már közéjük tartoztam. Eleinte persze nehéz volt. Az izomgyulladástól a csapások okozta csonthártyagyulladásig mindent végigszenvedtünk. Rossz érzés azonban nem maradt bennem. Az idősebbek rengeteget segítettek, tanítottak minket és törődtek velünk. Valódi csapatmunka volt a színpadon és azon kívül is.”

Amikor 2011-ben összeházasodtak Júliával, és hamarosan kiderült, hogy úton van az első kisfiúk, épp egy kiselőadás-sorozat zajlott az együttesnél. Az igazgató különböző népi mesterségek művelőit hívta meg, hogy tartsanak foglalkozásokat a táncosoknak. A népi építészet mellett egy, a viseletkészítésről szóló, Dezső Tibor és felesége, Dezső Ágota által tartott előadás különösen felkeltette Laca figyelmét.

„Az a két ember mindig hibátlanul, cakk-pakk, szépen fel van öltözve. Ági azt mondta, ez egyáltalán nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik, csak hasítunk nyolc téglalapot, összevarrjuk és kész van, semmi nagy híme-háma nincs. Ez persze akkor nagyon megfogott. Hamarosan indult is egy képzés, amit ő tartott, és bár sokan jelentkeztünk az együttesből is, végül onnan csak én maradtam. Egyedül az asszonyok között. Ott megtanultam néhány alaptechnikát, és eldöntöttem, hogy a kisfiam keresztelőjére én magam fogom megvarrni az ingecskéjét.”

„Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban csak nyolc téglalap kell hozzá, de azért épp nem olyan egyszerű ez, mint ahogy először gondoltam. Autodidakta módon tanultam meg használni a varrógépet, a székely ingekhez írt szakirodalomban pedig nem bővelkedtem. Most egyébként gondolkodom rajta, hogy az ezekről készült szakdolgozatomat átírom könyvnek, de amikor elkezdtem ezt az egészet, alig voltak támpontok. Tulajdonképpen a korábban, még a Gyöngyvirág által nekem készíttetett inget – mint egy boncmester – szétszedtem, itt-ott megbontottam, hogy lássam, hogy illeszkednek össze az egyes részek. A szakkörön tanult öltéstechnikákat felhasználva aztán csak elkészült az ingecske. Aztán úgy gondoltam, ha ezt meg tudtam csinálni, menni fog a mellény és a harisnya is. Valóban könnyebb volt, mint az ing, de azért volt vele dolog bőven. Mint munkára, nem vagyok különösebben büszke így utólag. Ma már azért látom, hogy mennyire kezdetleges volt, de azóta is őrzöm a teljes szettet. Végül is az első általam varrt viselet, és a fiamnak készült.”

A Laca által varrt első viseletben tehát Ádámot keresztelték. Később saját magának, Júliának, majd az unokatestvéreknek, barátoknak is készültek szebbnél-ó szebb darabok. „Egyre jobban belejöttem, a sok gyakorlás szépen lassan meghozta a gyümölcsét. Ennek – ahogy anno mondták, – »alája kell ülni«, másképp nem lehet megcsinálni. A mai napig sem tudom ötven óra alá lehozni egy ing elkészítési idejét, bármennyire is igyekszem. Meg kell csinálni, ez ennyi. Varrtam már kalotaszegi mellényeket, mezőségi viseletet is, de azt hiszem, ezeket nem nekem találták ki. Úgy amúgy a sorozatgyártás nem az én műfajom. Azt hittem, működni fog, de amikor sorozatban az ötödik ugyanolyan darabot kellett elkészítenem, azt hittem, soha nem lesz vége. Mai napig, ha meglátok egy általam varrt inget valakin, egyből eszembe jut a teljes munkafolyamata. Tudom, hogy az csak neki készült, és nincs még egy ugyanolyan. De, ha egymás mellett látom a tizenkét darab mezőségi viseletet, amelyek között csak maximum színbeli eltérés van, na arra nem tudok büszke lenni” – fogalmazott.

Idén 18 éve annak, hogy Laca hivatásos táncos lett, és közel 30 éve annak, hogy beszippantotta ez a világ. „Most kezdem azt érezni, hogy hazaértem, megértem a tánc elsajátítására és előadására. A hangsúlyt inkább az utóbbira tenném. Úgy gondolom, hogy a világon minden tanulható, de közel sem mindegy, hogy milyen lelkülettel akarsz hatni a néző érzéseire. Ez egy hosszú folyamat volt. Nem is hiszem, hogy meg lehet tanítani az iskolákban. Szerintem ez a színpadnak a tanítása. Rossz szó, de ide kell a rutin, a bejáratottság. Bízom benne, hogy a folyamatnak csupán a közepén tartok még, és legalább ennyi tapasztalat még hátravan. Ez is egy nagyon nehéz szakma. Ha könnyű volna, mindenki ezt csinálná. Összetett dolog, hiszen ezer felé kell egyszerre összpontosítani. Okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember mindezt menedzselje magában, hiszen nem csupán a figurák, a koreográfiák megtanulásáról és visszaadásáról szól, hanem mindenféle impulzus befogadásáról és kiadásáról is. Azért vagyunk előadóművészek, hogy előadjunk valamit a közönségnek. Tűrőképesnek kell lenni fizikailag és lelkileg is. Plusz ott van az a rész, hogy mindez csapatmunka. Tudnunk kell bizalommal fordulni egymás felé, meglátni a jót a másikban. Ha ezek nem működnek jól, a csapatnak is annyi” – részletezte.

Bár az a társaság, akikkel korábban én tanultam táncolni, már kinőtt Laca és Júlia kezei közül, szerencsére bőven van „utánpótlás”. A csíkmindszenti tánccsoport, bár a tagok kicserélődtek, máig él és virul, és rajtuk kívül is számos csemete nő fel mellettük.

„Jó ideje már, hogy tanítunk, és arra jöttünk rá, hogy ha erőltetni próbálunk bármit is, annak mindig kudarc lesz a vége. Játékos módszerekkel igyekszünk nekik átadni a mozgás örömét. A mai gyerekeknek ugyanis hatalmas igényük van a mozgásra, de ezt sajnos viszonylag kevés helyen kapják meg. A virtuális világ egyre inkább felcsavarja őket. Mindenhonnan azt hallani, hogy ezzel a generációval nem lehet, mit kezdeni. Dehogynem. Hiszen látom. Elhozzák őket néptáncórára, és a szája a füléig ér, amikor a végén kisétál. Nem a színpad a lényeg. Nem akarunk a kicsi gyerekekből profi előadókat varázsolni, egyszerűen azt szeretnénk, ha egy közösségben élhetné meg a gyerekkor játékait, az érintés, az együtt nevetés élményét. Szinte kivétel nélkül azt mondják, hogy akarnak jönni következő héten is. Ebből tudjuk, hogy sikerült adni nekik valamit” – mesélte.

Laca úgy látja, az elmúlt években rengeteget változott az emberek népművészethez való hozzáállása. Szerencsére jó irányba. „A hosszú munka eredménye most kezd beérni. Amióta a Hargita hivatásos együttesként működik, a táncosok tanítanak is. Egyrészt kollégákat akartunk képzeni, másrészt – és talán ez a fontosabb – közönséget akartunk nevelni. Akik akkor gyerekként elkezdtek órákra járni, most a saját gyerekeiket küldik. Egyre több néptánccsoport van a környéken, szóval megint csak rossz szó, de tényleg reneszánszát éli ez a műfaj. Azt hiszem, az elfogadáson túlvagyunk. Már nem csak együtt élünk a saját hagyományaink tudatával, hanem értékeljük, tanuljuk is őket” – mutatott rá. 

Kapcsolódó

„Nem hiszek a Teremtő nélküli alkotásban” – Interjú Csomortáni Gál László képzőművésszel

Létezik-e szakrális művészet? Honnan ered az ihlet? Mit jelent a hit a valláson túl és hogyan nyilvánul meg az igazságon túllépő valóság a művészetben? Csomortáni Gál László képzőművész válaszol.

interjú művészet Csomortáni Gál László alkotás természet

A Magyar Bronz Érdemkereszt kapcsán Laca elmondta: „Jól esik, ha az ember eddigi életének munkáját elismerik. Először nem is értettem, miért nekem akarják adni, de azt hiszem, ez egy kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy igenis volt értelme ennek a nem mindig felhőtlen pályának. Ez az érdem azonban nem csak engem illet. Mint már mondtam, én csapatban dolgozom, egy közösség tagja vagyok, akik nélkül ez nem sikerülhetett volna így, ahogy. Kiemelném az együttes vezetőjét, Andárs Mihályt, aki a kezdetektől fogva bízott bennem. Először tánckarvezető, majd művészeti vezető lehettem az ő jóvoltából. Esélyt kaptam, hogy megmutassam, mit tudok. Végtelenül hálás vagyok neki.”

„Kimentünk Budapestre, és akkor tudatosult bennem igazán, hogy az, amit mi itthon csinálunk, közel sem csupán lokális dolog, hiszen a nagytestvér a távolból is néz. Nincs ugyan köze az elismeréshez, de a helyzet az, hogy tudom, hogy jó helyen vagyok és jót cselekszem. Szerintem ez a legfontosabb. Bármilyen bugyuta módon is próbáljuk a jót cselekedni, abból úgy is jó lesz. Ez fordítva is igaz. Bármilyen jól csinálnám a rosszat, abból csak rossz sülne ki. Jó visszajelzés volt, hogy más is így gondolja. És jó visszajelzés volt arra is, hogy tényleg nem szabad feladni. Van persze rengeteg buktató, rengeteg tévút, de mindent meg kell tennünk, hogy azon maradjunk, amit nekünk jelöltek ki.

Laca és családja gazdálkodnak: földet művelnek, állatokat tartanak, elmondása szerint ezt részben azért, mert így igyekeznek megérteni a régi idők parasztembereit, pontosabban nekik a táncát. „Miért táncolt, és miért éppen úgy, ahogy, amikor előtte egész nap a mezőn dolgozott? Én igyekszem abban élni, amit képviselek, és lehető legjobban megérteni azt. Talán az off road az egyetlen olyan hobbim, aminek semmi köze mindehhez, mégis előszeretettel csinálom” – tárta fel.

„Sokan sírnak, visszasírják a múltat, azokat a bizonyos régi szép időket. Beleragadnak abba, amit gondolnak róla. Így viszont szerintem nem érdemes élni. Én azt vallom, hogy a múltat tisztelni kell, táplálkozni belőle, viszont a jelent kell úgy megélni, hogy az a jövőnek jó legyen. Valami hasonlókat többen is mondtak, de az én véleményem is ez: a múltból merítve, a jelenben dolgozva a jövőért. Másképp nem lehet” – összegzett.