Párizs, Milánó, Los Angeles...a székelyföldi Bede Kincső fotói a világ számos pontjára eljutottak már. Olyan márkákkal dolgozott együtt, mint az Yves Sain Laurent vagy a Glamour, és még a diplomája megszerzése előtt leszerződtette egy rangos budapesti kereskedelmi galéria. Nagypapájáról készült fotósorozatával jelölték az Eszterházy Art Award-ra, az év elején pedig ő kapta az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat vizuális művészetek kategóriában. Bár önmagát lassabb tempójú művésznek tartja, számos tervvel indult neki ennek az évnek is. Ezekről, az alkotói munkájának folyamatairól, nehézségekről, inspirációról és a visszaigazolás fontosságáról beszélgettünk.

– Mesélj a kezdetekről. Hogy kapott ekkora hangsúlyt az életedben a művészet?

– A fotózás mindig jelen volt az életemben. Kaptam a szüleimtől egy kis digitális gépet és azzal mindent dokumentáltam, ami körülöttem volt. Ezeknek a képeknek még nem volt semmilyen szándékuk, csak az emlékeket gyűjtögettem. Volt egy időszak az életemben, amikor kerestem, hogy mivel tudnám kifejezni önmagam. Nagyon sok mindent kipróbáltam: kezdtem a balettel, az tartott tizenkét évig. Elmentem felvételizni a kolozsvári balettsuliba, fel is vettek, de ahogy kijöttünk onnan, egyből éreztem, hogy nem ez lesz az én utam. Ott akkor abba is hagytam. Egy belső hang azt mondta, hogy ez nem én vagyok, nem ez az, amit én keresek. Aztán amikor elkezdtem a gimit Kovásznán, volt az iskolában egy színjátszókör. Nagyon menő dolognak számított a tagja lenni. Szerettem nézni az előadásokat, így én is jelentkeztem a csapatba, viszont azzal párhuzamosan elkezdtem képezni is magam. Rájöttem, hogy nekem a művészettel dolgom van, de nem volt senki körülöttem, aki a kezembe adjon egy könyvet, ajánljon nekem dolgokat, vezessen.

Elkezdtem fimeket nézni. Egy véletlen folytán kerültek képbe a művészfilmek: megnéztem az Antikrisztust, és emlékszem, nagyon fura élmény volt. Soha nem láttam még hasonlót előtte, nem is igazán értettem, de erőteljesen bekapcsolt bennem dolgokat. Annyira tetszett, amit láttam, hogy többször is megnéztem egymás után. Ezzel indult el egy folyamat. Egész hónapra előre megvolt a megnézendő filmek listája. Évekig napi három filmet is megnéztem. Nagyon élveztem, mert annyira elérzékenyítettek, meghatározták, hogy miként gondolkodok. Nekem a film volt az, amibe elsőre beleszerettem. Arról éreztem először, hogy ez az én utam, ezt szeretném. Már a gimnáziumi évek közepétől elég tudatosan arra készültem, hogy ezen a vonalon akarok továbbtanulni. Felvételiztem is a BBTE film szakára.

– Hogy lett a filmből fotó?

– A fotózás, ahogy előtte is, az egyetemi évek alatt is mindig jelen volt az életemben, de valahogy azt gondoltam akkoriban, hogy túl egyszerű médium ahhoz, hogy azokat a komlpex érzéseket, amelyek bennem vannak, ezzel kifejezhessem. Volt az egyetemen egy tanárom, Feleki István, akivel voltak fotóóráink. Ő volt az, aki rávezetett olyan érzékenységekre a fotózásban, amelyek segítettek ráállítani az agyam és a szemem ilyen kis finomságokra  fényhasználatban vagy kompozícióban. Ott sajátítottam el a fotó alapjait. A képeimet sokat dicsérték, amitől mindig zavarba jöttem, mert én nem tartottam különösebben kimagaslónak, inkább egy tanulási folyamatnak. Készítettem szép fotókat, de még nem volt mögöttük különösebb szándék vagy gondolat. Inkább arra használtam, hogy hangulatokat, embereket elkapjak, amelyeket a filmjeimben fel tudok majd dolgozni. Jegyzetszerűen tekintettem rájuk. Volt igényem a fotózásra, kipróbáltam több dolgot is. Érdekes, hogy mióta elköteleztem magam a fotó mellett, azóta ritkábban fotózok. Nagyon biztos kell legyek az adott pillanatban és állapotban.  Ha valami olyat kell fotóznom, ami nem jön magamtól, alkotóként nem érdekel, az engem egyre jobban megvisel.

– Hogy kerültél végül Budapestre?

– Elvégeztem Kolozsváron a filmvágó szakot. Felvételiztem Budapestre filmrendező szakra, de nem vettek fel. Ott volt a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) mint opció. Bizonytalan voltam a témát illetően, de úgy voltam vele, hogy valamit akarok kezdeni magammal. Elég sokan bíztattak, szóval úgy voltam vele, hogy két év az életemből, lássuk mi lesz belőle. Nagyon nehéz volt az elején. Korábban elsősorban nem fotókkal foglalkoztam, ezért érződött, hogy nincs koncepció, nincs gondolat a képeim mögött, ott pedig azért már elvárták, hogy legyen egy téma, amit meg tudsz fogalmazni. Szóval tényleg nem volt egyszerű. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok fotózni, mi az, ami engem érdekel. Nagyon elveszett voltam. Nem találtam a helyemet, a témáimat. Így telt az első félév.

– Mi segített végül megtalálni saját magad ebben a műfajban?

– Télre haza mentem. Ott éreztem, hosszú idő után először, egy belső késztetést, hogy fotózzam a nagyszüleimet. Volt egy elég erős felismerés, hogy nekem itt kell fotóznom. Ami Budapesten van, az számomra idegen. Szerettem akkor a városban élni, de ha valamit szeretek, ha valamiben, valahol jól érzem magam, az nem egyenlő azzal, hogy alkotóként inspirál is. Ad egy szabadságérzetet, teret a tapasztalásnak, de az, amiről nekem alkotóként beszélnem kell, otthon van. Volt egy pillanat, hogy ültünk a nagypapámmal a konyhában, és egyszer csak megláttam magunkat kívülről. Realizáltam, hogy az, amiben én felnőttem, ami engem mindig is körülvett, számomra annyira természtes volt, de kívülről nézve meg egyáltalán nem ennyire egyértelmű és normális. Tele van fájdalommal, ezekhez pedig érdemes hozzányúlni. Akkor kezdődött el úgy igazából minden. Ott kezdtem ráérezni magamra, és megértettem, hogy miért kell nekem odatenni azt a gépet a szememhez. Meg kellett találnom egy csatornát önmagamhoz, a múltamhoz, az életemhez. Ehhez kellett egy olyan objektív szemszög, amit az adott meg, hogy elmentem otthonról, majd visszatértem. Kellett, hogy sokáig ne legyek benne abban, ami addig természetes volt. Kellett a távolodás, hogy rálássak a helyzetre.

– Melyek az alkotói folyamatod lépései? Hogy készülnek a képeid?

– A képkészítés folyamata nálam több szakaszból áll. Az első mindig az, hogy valami nagyon dolgozik bennem. Én szeretek ezeknek önmagamban minél nagyobb teret adni, ezért is tart gyakran nagyon sokáig ez a szakasz. Ilyenkor elkezd a tudatalattim felszínre jönni képek, hangulatok formájában. Beugrik egy jelenet, megjelenik előttem valami. Ezekből dolgozom. A második lépés az, hogy elképzelem, hogy milyen hatást szeretnék gyakorolni a nézőre. Ez mindig elalvás előtt történik: behunyom a szemem, állok egy fekete térben, ott van előttem a fotó, és felteszem a kérdést, hogy mit akarok érezni, ha ránézek. A harmadik lépésbe már beletartozik a technika, az esztétika is. Mi az, amitől a fotó érdekes és nem olyan, mint a többi? Ez már a kísérletezés része, például azé, hogy miként lehet bánni a fénnyel. Az erős vaku, amivel én dolgozom, elemeli a tárgyakat és az embereket a tértől, és ad egy teljesen új értelmet. Bevakuzva nem úgy látod, mint szabad szemmel. Szeretem az anyagokat is, például a tiszta szobák kárpitjait, a bársonyfüggönyöket, a régi kanapék huzatát. Szeretek velük kísérletezni, megismerni a tágyakat, amelyek a fotón belül vannak.

– Hogy néz ki nálad a tényleges kivitelezés?

– Ez egy állapot. Reggel úgy kelek fel, hogy érzem, ma fotózni fogok. Már évek óta ez megy: nagyon sokáig nem fotózom, aztán hazamegyek, és ott felgyűl bennem valami, én meg ebből az energiából dolgozom. Ezeket a felgyülemlett kreatív energiákat adom ki magamból. Hazamegyek egy-két hétre, figyelem magam, és mindig tudom, hogy melyik az a nap, amikor úgy kelek fel, hogy fotózni fogok. Ezek általában eléggé termékeny napok. Egy nap alatt több olyan fotót is tudok készteni, amelyeket később felhasználok. Tudatosan figyelek, hogy ne pazaroljam magamban ezeket az energiákat. Nagyon gondosan vigyázok rájuk, próbálom okosan használni őket.

– Pontosan tudod, hogy fog kinézni az a kép? Előre eltervezed minden részletét?

– Ezek általában félig megrendezett fotók. Ki vannak találva, igen, de szeretem megadni a fotónak azt a szabadságát is, hogy belekerüljön, ami akkor ott épp őszintén történik. Ha együtt dolgozok egy alannyal, akkor figyelek rá, hogy ő mit visz bele ebbe, és engedek ennek a szabadságnak. Ebből a kettősségből születik majd meg a kép.

– Melyiket érzed a folyamat legnehezebb részének?

– A fotózásokat nem érzem annak, mert nagyon élvezem és általában már az elején érezni szoktam, hogy ha nem vagyok olyan állapotban, hogy jól menjen, éppen ezért könnyen viselem, ha nem jön össze. Legtöbbször abbahagyom, nem erőltetem. Ha csinálom, akkor meg érzem, hogy melyik az a pont, amikor nem jön belőlem több, és ott állok meg. Ami számomra nagyon nehéz, hogy következetes és önazonos maradjak. A diplomamunkám címe, hogy Három színt ismerek a világon. Ezzel már ott meghoztam egy olyan döntést, hogy plusz egy évet felvettem a mesterképzésen, mert azt éreztem, hogy ez nem csak egy diplomamunka. Egy olyan sorozattal szerettem volna bemutatkozni a szakmámnak, amivel már tudok kiállítani, ami már kész van, ami  kézzel fogható, nem csak arról szól, hogy lediplomázzak. Adtam magamnak plusz egy évet erre: felkészültem, nézegettem a képeket, válogattam, kitaláltam, hogy mi lesz a formája, hogy kerül majd a falra, és hogy mire diplomázok, addigra legyenek meg a lehetőségeim, hogy hová tudom vinni ezeket a munkákat.

– Ennek az anyagnak nagy sikere is lett, rengeteg helyen kiállították külföldön is. Mekkora nyomást helyezett ez rád?

– Természetesen mindenki nagyon örült, de jöttek a kérdések is, hogy „na és akkor, mi lesz a következő?”, meg hogy „ilyen nagy siker után nem félsz, hogy nem tudod megugrani a következő akadályt?”. Ez a legnehezebb. Ilyenkor legszívesebben azt mondanám, hogy nem, nem félek. Ez egy sorozat volt. Nekem fontos, hogy időt adjak magamnak. Ezt is négy évig csináltam, hosszú idő alatt készült el. Nehéz kezelni nekem ezeket a kérdéseket, mert próbálom, de sokszor nem értem őket. Van egy erős társadalmi nyomás, amelynek nagyon nehéz ellenállni. Nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy ez ne vonja el a figyelmed pont a lényegről: arról, hogy magadra figyelj, és igazán észrevedd, ami téged foglalkoztat. Magamtól biztosan nem gondolkoznék olyasmin, hogy ha most sikerem volt, mi lesz, ha ezután nem lesz. Hát akkor nem lesz. Az megint egy új folyamatot indít majd el. Ez az élet része.

– Hogy zárul le nálad egy alkotói folyamat?

– Szeretem lezárni anyagokat, nekem ez fontos. Előtte nem is igazán szeretem bemutatni a részeit. Azt kell érezzem, hogy kész van. Megvannak a képek, és akkor jön az egyik legnehezebb rész: hogy milyen lesz ennek a formája, azaz hogy kerül a falra, hogy lesz kiállítva. Ha elkészült egy anyag, digitális fájlokat látsz magad előtt. Ezekből akkor lesz mű, amikortól az alkotó meghozta a döntést, hogy milyen méretben, milyen papíron, milyen keretben és milyen térben mutatja be azt a képet. Ezek a részletek mind-mind jelentenek valamit. Ilyenkor úgy látja a befogadó, ahogy az alkotó mutatni szeretné. Ezek apró részletek, de nagyon fontos döntések.

– A szakmai körök elvárnák tőled, hogy gyors ütemben „termelj”, vagy van lehetőséged arra, hogy igazán előkészítsd magadban a folyamatot?

– Szerencsére van időm arra, hogy megérjenek bennem a dolgok, de az is igaz, hogy én ezt tényleg nagyon szigorúan kezelem. 2020-ban leszerződtem egy kereskedelmi galériához, a budapesti TOBE Gallery-hez. Ez még a diploma előtt volt, szóval mire lediplomáztam, adott volt, hogy ott lesz az első egyéni kiállításom. Aztán ők vitték vásárokra, Milánóba, Párizsba a képeimet, nagyon sokat köszönhetek nekik, de élvezek is velük gondolkodni, dolgozni. Elég fontos megjelenéseink voltak és utólagosan rengeteg külföldi kiállítást, fesztiválmegjelenést és publikációt annak köszönhetek, hogy a galéria bemutatta a munkáimat külföldön, a legfontosabb fotográfiai vásárokon, ahol mindig jelen van a szakma. Olyan érdekes – és bár tudom, hogy nem véletlen – de a köztudatban, a szakmában sokszor a kereskedelmi galériákat valami rosszal azonosítják, pedig Magyarországon pillanatnyilag olyan feladatokat látnak el, ami normális esetben az intézmények dolga lenne.

Van az a jelenség is, hogy ha kereskedelmi galéria van mögötted, ott alapvető elvárás, hogy gyors ütemben termelj, azaz legalább évente valamit mutass fel. Akkor, már az elején nekem volt egy beszélgetésem a galeristáimmal. Elmondtam, hogy én egy sokkal lassabb alkotó vagyok, és az biztos, hogy csak azért nem tudok alkotni, hogy eladhassuk. Vannak pontok, amikor tényleg azt mondják, hogy eddig és eddig le kellene adni egy fontos pályázatot, próbáljak meg valamit csinálni, de ilyenkor is szólnak körülbelül egy évvel előtte, szóval ők ezt nagyon finoman kezelik. Ez így ilyenkor jó is nekem, mert az nem baj egy bizonyos idő után, ha egy dátum van a szemed előtt, legalább nem engedem el annyira magam, koncentráltabb maradok.

– Min dolgozol éppen? Mivel készülsz az idei évre?

– A tavalyi évben rengeteg kiállításom volt, és a végére nagyon elfáradtam. Valahogy azt éreztem, hogy többet adok, mint ami visszajön. Erre az évre volt egy olyan elhatározásom, hogy csak olyan dolgokat szeretnék csinálni, amiket még nem csináltam, de igazán örömet szereznek, kimozdítanak a komfortzónámból. Nagyon sok minden lesz. Művészcsere programokra megyek: egy hónapot Bécsben töltök, és jelentkeztem egy párizsi művészcsere programra is, amire még nem tudom a végső választ, de nagyon reménykedem benne. Ezen kívül megjelenik egy fotókönyvem, de erről egyelőre többet nem mesélhetek. Számomra ez egy nagyon izgalmas folyamat, mert nekem még nem volt fotókönyvem. Emellett tavaly volt egy személyes anyagom a nagypapámról. Azzal jelöltek a budapesti Eszterházy Art Award-ra, amire úgy vittem el, hogy azelőtt még sosem volt kiállítva. Kitaláltam, hogy ebből szeretnék idén összeállítani egy lakáskiállítást is: kibérelnék Budapesten egy apartmant, amit berendeznék, lennének szobrok is, amiket a nagypapám csinált. Ez egy három hetes kiállítás lenne, ahol én ott vagyok végig, be lehet majd jönni. Így lenne igazán olyan, amilyennek elképzeltem. Amikor kiállították, megviselt, hogy nem azt a hatást keltette a múzeumi környezetben, amilyennek én elképzeltem, de ez mindig része a folyamatnak. Az első soha nem úgy sül el, ahogy azt igazán szeretnéd. Nem vagyok elégedetlen vele, de nem olyan lett, mint szerettem volna, ezért lesz belőle egy lakáskiállítás is.

Egy másik téma, ami már tavaly megfogalmazódott bennem, de idén kezdek majd komolyabban foglalozni vele, az a nőiség témája Székelyföldön. Már fotóztam hozzá valamennyit, de most kezd igazán körvonalazódni, hogy mi lesz a formája. Amikor elkezdtem fotózni a MOME-n, kialakult bennem egy gát, hogy csak azokat az embereket tudom fotózni, akik közel állnak hozzám. Megfogalmazódott bennem egy bizonyos idő után, hogy ebből nagyon ki kellene lépnem. Egy fotós bármire képes, éppen ezért fontos, mit akarunk megmutatni egy képen keresztül egy emberről. A néző jó esetben azt látja, amit az alkotó mutatni akar, ezért nem mindegy, hogy mit akar mutatni. Innen jött a kérdés, hogy vajon a fotográfia mint médium tud-e igazi örömet szerezni az embereknek, ezesetben nőknek. Tud-e teret adni, hogy megmutathassák önmagukat, azokat a lényüket, amelyet a társadalmi berendezkedés miatt a hétköznapokban nem tudnak.

Sok nő azt gondolja - mivel a társadalom máig ezt igazolja és erősíti bennük, hogy semmi másban nem teljesedhetnek ki, csak az anyaságban. Ez nagyon sok lemondással jár, ilyenkor a nő saját magáról mond le. Nyilván ez társfüggő is, hogy a férj mennyire támogatóan van jelen, veszi ki a részét a gyereknevelésben, háztartásban – de igen, ez egy jelenség a mai napig. Illetve ott van a másik véglet is, akinek nincs férje vagy gyereke, azt a társadalom kirekeszti vagy rossz szemmel nézi. Pedig ez egy egyéni döntés. Például van nekem egy varrónőm otthon, Anikó. Ő volt az első alany, akit fotóztam. Hozzá már gyerekkorom óta járok, jó viszonyban vagyunk. Mindig éreztem, hogy van a személyében valami igazán elragadó. Már párszor megfogalmazódott bennem, hogy szívesen fotóznám, de nem tudtam, hogy ő örülne-e neki. Aztán egyszer ő maga állt elő a témával, hogy kíváncsi lenne, róla milyen képek készülnének azokban a ruhákban, amelyeket ő magának varrt. Rá egy hétre vissza mentem, és egyszerűen hihetetlen volt. Ahogy megjelent beöltözve, a haja szépen meg volt csinálva, olyan volt, mint egy díva. Akkor éreztem, hogy a fotózásnak egy esemény jellege lett. Róla szól, és ez nagyon megemelte őt. Egy olyan lénye jött elő, amelyről mindig sejtettem, hogy ott van, de ilyen közvetlenül soha nem láttam még.

Együtt találtuk ki az egészet, nagyon jó fotók lettek. Annyira jók, hogy fel is figyelt rá a román Glamour, és felkértek, hogy dolgozzak velük egy projektben. Anikót akarták modellnek. Lejött a Glamour Kovásznára fotózni. Mindkét fél imádta a helyzetet. Ezt akarom én megfogni. A nők bizalmát akarom elnyerni, és ebben a projektben teljesen el akarom engedni a férfitekintetet. Szóval ha bárki, aki Székelyföldről ezt olvassa, és felkeltette az érdeklődését a téma, akkor keressen meg, mert szívesen dolgoznék olyan alanyokkal, akik tényleg nyitottak erre, és nem csak a saját ismerősi körömből vannak.

– Elmesélnél egy nagyon emlékezetes eseményt vagy munkafolyamatot az utóbbi időszakból, amelyben fotósként vettél részt?

– Volt tavaly egy elég fontos megjelenésem. Az Yves Saint Laurent világmárka talált meg engem, és felkértek, jobban mondva meghívtak, hogy legyen náluk egy kiállításom. Készítettek egy kiadványt is a munkáimból. Párizsban meg Los Angelesben mutatták be a munkáimat. Ez nem márkareklám volt, hanem kaptam egy fél évet, hogy alkossak, és szerették volna, ha kerülnek olyan képek is a portfólióba, amelyek előtte még nem jelentek meg. Van egy fotóm erről a varrónőről, beküldtem azt is, és ki is állították. A saját maga által varrt ruhájában az Yves Saint Laurent által szervezett kiállításon. Ezzel már többletjelentése lett az egész helyzetnek. Itt van ez a hihetetlenül tehetséges, kreatív nő, aki mindig azt mondja, hogy ő soha nem volt még sehol a világban , de a ruhái már mindenhol megfordultak. Nagyon boldog vagyok, hogy valamit megmutathattam belőle.

– Idén te kaptad az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat vizuális művészetek kategóriában. Hogy fogadtad a hírt?

– Először nagyon meglepett, egyáltalán nem számítottam rá. Mikor felhívtak telefonon, egy kicsit le is fagytam. Hihetetlenül jól esett. Megszeppentem, legfőképpen amiatt, hogy a másik két díjazotthoz képest, akik mögött már egy egész életmű van, én még nagyon a pályám elején vagyok. Nekem is felgyorsulóban van a szakmai életem, sok minden történt, és remélhetőleg fog is, de attól még azt gondolom, hogy az utamnak még nagyon az elején vagyok. Megerősített. Oké, hogy legtöbbször külföldön vannak kiállítva a fotóim, ami külön jó érzés, hogy más országokban, más identitású emberek tudnak kapcsolódni a képeimhez úgy, hogy nem is ismerik azt, hogy honnan jövök, viszont az egy nagyon másfajta visszaigazolás, és talán nekem most fontosabb is, hogy ott, ahol én alkotok, az, ami engem inspirál, az, ami engem azzá tett, aki most vagyok, ott is elismerik azt, amit csinálok.

Nem tudom mi lenne, ha nem hinnék abban, hogy a fotó, de úgy általában a művészet képes belső változásokat előidézni társadalmi viszonylatban, de az egyénben is. Ezt gyakorlom. Én nem hiszek a nagyon kimondott művészetben, viszont annak örülök, hogy vagyok abban a helyzetben, hogy beszélhetek arról, amit csinálok. A legfontosabb nekem az, hogy minél több ember láthassa a munkáimat, és jó néha adni egy-két kapaszkodót is a befogadónak, ami vezeti az emberek tekintetét, érzéseit. Én már annak is nagyon örülök, ha néhány emberben megmozgat valamit az, amit lát a munkáimon keresztül. Bátorság kell beszélni ezekről a dolgokról, én is küzdök vele, de éppen ezek a díjak adnak erőt ahhoz, hogy meg merjek szólalni és elmerjem mondani a véleményem.

(Nyitókép: Bede Kincső személyes archívuma)