Teljesen más a viszonyulása a tájhoz és az emberekhez, ha sok időt tölt el közöttük fotózással – vallja Szöllősi Mátyás budapesti író, fotóriporter. 2017-ben jelent meg a Budapest katalógus című fotóalbuma, megjárta Baskíriát és nemrég érkezett vissza Kárpátaljáról, de bensőséges kapcsolatot ápol Erdéllyel, amelyet már 2019 óta fényképez. Egy eltűnőfélben levő világ, idős arcok: tíz nagyobb régiót is érintene a nagyszabású projekt, amely Mezőségtől Gyimesig terjed. Tapasztalatairól, inspirációiról és a fényhez való viszonyáról is kérdeztük a szerzőt. 

Milyen kapcsolatban állsz Erdéllyel? 

Úgy érzem, egyre bensőségesebb kapcsolatban. 1995 óta járok Erdélybe, van egy házunk a sóvidéki Parajdon, szóval az elmúlt bő huszonöt évben sok időt töltöttem Belső-Erdélyben, Székelyföldön. Sokáig ez „csak” nyaralást jelentett, jártam a sóbányába, a helyi fürdőbe, túráztunk, persze elmentem azokra a helyekre, ahová általában ellátogatnak azok, akik Erdélybe utaznak. Aztán, mikor már egyre több időt töltöttem fotózással, a tájhoz és az emberekhez való viszonyulásom is megváltozott, elmélyült, szélesebb körű lett. Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, mit éreztem például akkor, amikor a Hagymás-hegység egyik völgyében eltöltöttem fönt a pásztorokkal jó néhány napot, erről a képeim árulkodnak a leginkább. Egyszerre tölt el hihetetlen nyugalommal ez a táj, a környezet, miközben mindig van benne valami inspiráló, ami arra késztet, hogy aktív legyek, és járjak utána bizonyos dolgoknak.

Nyilván az évek során sok embert ismertem meg, sokféle hatás ért, és egyre jobban izgatott az átalakulás, például a falvak képének, lakosságának átformálódása, amelynek én is szemtanúja voltam/vagyok évről évre. A pandémia miatt 2020-tól nem tudtam folytatni azt a projektet, amit a Dél-Urálban kezdtem el még 2019-ben, úgyhogy akkor döntöttem el, hogy belekezdek egy átfogó, sok települést és tájegységet érintő fotósorozat elkészítésébe, amelynek középpontjában az Erdélyben élő idős generáció képviselői állnak.

Pásztorok (Nagy-Hagymás, 2016)
„A pásztorok tavasszal, a hagyományok szerint Szent György-napkor hajtják ki az állatokat. A Nagy-Hagymáshoz közeli esztenán is április végétől szeptember közepéig, az első fagyokig tartózkodtak 2016-ban is, amikor náluk jártam, 1000-1200 méteres magasságban – lovakat, teheneket és juhokat őrizve. Napi 16-18 órát dolgoztak embert próbáló körülmények között; naponta kétszer fejték a háromszáznál is több juhot és a közel ötven tehenet, sajtot készítettek, vágtak, ha kell. Mindannyian a közeli településekről, Csíkszentdomokosról, Csíkmadarasról vagy Balánbányáról valók. A Hagymás-hegység vagy Bárány-havas (románul: Hășmașul Mare) a Békás-szoros – Nagy-Hagymás Nemzeti Park részeként a Keleti-Kárpátokban, Hargita és Neamț megye határán fekszik. Kőzettani szempontból krétakori kristályos palából – üledékes kőzetből – felépülő, egészen különleges sziklaformáció.” (Szöllősi Mátyás)

A dél-uráli utad kapcsán egy korábbi interjúdban említed, hogy az általad fotózott baskírok kultúrájában hasonlóságokat véltél a székely népművészettel. Mesélnél egy kicsit erről? Mik voltak ezek az észrevételek, és hogyan látod ezeket a mostani székelyföldi, tágabb erdélyi megfigyeléseid tükrében? 

Most is, akárcsak akkor, igyekeznék óvatosan bánni ezzel a kijelentéssel, de kétségtelen, hogy láttam-éreztem hasonlóságokat. Távolról indulva, nagyjából a 9. század óta élnek stabilan ott a baskírok, ahol élnek, tehát a népvándorláskor vége óta. Maga a táj is nagyon hasonló, a környezet, a forrásokkal tarkított vidék, az építkezés, ami nyilván a térség adottságaiból is fakad, de felfedeztem hasonlóságot a mentalitásban, a szövött és fonott dolgokban, a díszítésekben, népművészeti alkotásokban, szőnyegekben, viseletben. A baskírokban él a tudat, még ha nagyon mélyen, kissé eldugva is, hogy a Kárpát-medencében rokonaik élnek, de nyilván ez nagyon távolra mutat, és sajnos a legtöbb bizonyíték, ha van is, homályba vész. Ugyanakkor jártam olyan idős asszonynál, akivel kapcsolatban, mikor ránéztem, egyértelműen az volt az érzésem, hogy lakhatna akár a Gyimesekben is, a külseje alapján nem sokan kérdőjeleznék meg, odavaló-e.

Ezek elsősorban érzések, amik fontosak, de nem igazolhatók egzakt módon, mindenesetre bennem, aki járt Baskíriában és Erdélyben is sokszor, élnek. A tavalyi és az idei erdélyi utazásaim során nemhogy megkérdőjeleződött mindez, inkább csak erősödött, még úgy is, hogy nem ezekre a lehetséges összefüggésekre fókuszáltam elsősorban.

Azt érzékelem, hogy a fotózás számodra – főként ilyen utak esetén – valami nagyon intuitív dolog. Mi az, ami a leginkább tanulságos az útjaid során? 

Szerintem ezzel nem vagyok egyedül, de magát az úton levést élvezem igazán. Nyilván maga a fotózás is nagyon izgat, és abban is a legtöbb esetben jól, otthonosan érzem magam, de leginkább azt várom – mikor már hosszabb ideje egyhelyben vagyok –, hogy végre lehessen menni. Az meg persze, hogy inspirál – mivel olyan helyekre megyek általában, ahol még nem jártam és ismeretlen –, hogy mi fog történni, vajon kikkel találkozom majd, hogyan sikerül alkalmazkodnom, vagy épp nem, a helyzetekhez, a környezethez. Amikor Oroszországban, az Urálban voltam, többször is, általában olyan csapattal utaztam, amelynek tagjai nem arról híresek, hogy kímélnék magukat. Olyan helyekre mentünk, és olyan helyeken táboroztunk a régészeti ásatások kapcsán, amelyek egyáltalán nem a komfortról szóltak, és azt hiszem, ezek a megpróbáltatások, lemondással és tűréssel is együtt járó, hosszabb távú tartózkodások átformáltak, megtanítottak legalább egy kicsit jobban értékelni bizonyos, korábban alapvetőnek tűnő dolgokat.

Amikor visszatérek ezekről az utazásokról, az itteni helyzetemet, az életemet is máshogy látom, egy darabig legalábbis biztosan. Például most, hogy visszatértem Kárpátaljáról, egyértelműen érzem, hogy bár sok minden nagyon zavar, ugyanakkor sok mindenért köszönetet is kell mondanom, vagy épp csak el kell fogadnom olyannak, amilyen. Kétségtelen, ha egy Maldív-szigeteki nyaralásból tértem volna haza, más lenne, de ott lehet, hogy nem tanultam volna annyit másokról, illetve magamról, mint például ezen az úton, ki tudja.

Ezeknél a tapasztalatoknál maradva a beolvadás és távolságtartás dinamikájában szerinted mi a legfontosabb feladata a szociofotónak? 

Szerintem az, hogy miközben igyekszik a lehető legmélyebbre hatolni, hogy hitelesen és alaposan legyen képes láttatni, fontos, hogy – amennyiben olyasmit mutat meg, ami megrázó, intim – megmaradjon annak a környezetnek, azoknak az embereknek a méltósága, önállósága. Ugyanakkor az is fontos, hogy például egy sorozat, ha már láttatunk egy problémát, helyzetet, legyen alapos és körültekintő. Számomra fontos a szöveges rész is: a hol, mikor, miért kérdésekre adott válasz, sőt ennél valamivel több is, ami érthetőbbé, komplexebbé teszi az egész anyagot.

Többen is kérdezték tőlem, interjúban, vagy akár személyesen is, hogy mit érez a fotós, mikor mondjuk nyomorban élőket fényképez, hol vannak a határok, gondol-e arra, hogy inkább segítsen, mint hogy megörökítsen egy erős, de sokak számára esetleg megalázónak tűnő pillanatot. Nem hiszem, hogy nyelvileg ezt tökéletesen meg lehetne fogalmazni, mármint magát az érzést, amit fényképezés közben átél az ember, de nagyon bízom abban, hogy azok, akik nemcsak átfutnak például az általam készített képeken, hanem alaposabban megfigyelik őket, és elolvassák a gyakran melléjük illesztett szövegeket, észlelik azt, hogy igyekszem körültekintő lenni. Annyira hozzá vagyunk szokva a képekhez, a brutális dolgokhoz akár, hogy sokan bele sem gondolnak abba, hogy a fényképész is emberből van – vannak érzései, élete, őt is megrázzák a dolgok. Sokszor érzem azt a reakciókból, hogy az alkotó az, aki elsőként elfelejtődik, mintha nem is létezne. Vannak ikonikus képek, amiket mindenki ismer – azt hiszem, erről a problémáról Bartis Attila írt egy esszében –, de az alkotójukról fogalmunk sincs, még a nevük se jut eszükbe az embereknek legtöbbször.

Erdélyből Sóvidéket és a Nagy-Küküllő mentét fotózod – miért esett a választásod éppen ezekre a vidékekre?

Az utóbbi időben valóban az ezekben a régiókban készült képekből tettem közzé néhányat, de nem csak a két említett területen fekvő falvakban, településeken készítettem képeket a projekttel összefüggésben. Hozzátartozik még a Csíki-medence, a Nyikó-mente, Gyimes, fotóztam még Kézdivásárhely környékén, Gyergyóban, Kalotaszegen és Mezőségben is. Szeretnék legalább tíz nagyobb régiót alaposan érinteni, és megközelítőleg száz települést. Azt ne kérdezd, hogy pontosan miért ennyi, de ezek kerek számok, és azt gondolom, így már egy elég alapos, széles körű anyagot leszek képes létrehozni, amely több szempontból is reprezentatív.

Az általad említett területekre gondolva eszembe jut természetesen Parajd, Alsó- és Felsősófalva, Korond, Szováta, Pálpataka, Fenyőkút vagy épp Küsmód és Siklód, illetve Nagygalambfalva, Agyagfalva, Székelymagyaros, Székelydobó, Mátisfalva, beljebb Kányád, Petek, vagy Keresztúr felé Székelyszenterzsébet. Azért is választottam ezeket a területeket, mert viszonylag jól ismerem őket, van ismeretségem, és kaptam is olyan elérhetőségeket, például lelkészek, papok elérhetőségét, akik nyitottak voltak arra, hogy segítsenek nekem, elkísérjenek olyan idősekhez, akikkel beszélgethetek, akikről készülhet portré. Ezek a falvak csodálatosak, a környezet is az, és jó esélyt láttam arra, hogy olyan környezetben fotózhatom a portréalanyokat, amely még egy másik, lassan eltűnőben lévő világot tár elénk. Időközben megismertem Fülöp Lórántot Agyagfalváról, aki maga is fényképész, és aki ismer sok mindenkit, eldugottabb helyeken élő, nehezebben megközelíthető emberekhez is elvitt, például a Pusztára, „Vadgalambfalvára”, az említett Nagygalambfalva közelében. Vagy épp Farkas Enikőt, Kincses Kálmánt és a feleségét, Olgát, Pál Árpádot, Petek lelkészét, vagy Kinda Kingát Székelymuzsnáról. Sokan segítettek már, nem sorolok fel most mindenkit, de ezúton is köszönöm nekik a nyitottságot, a figyelmet.

Egy ilyen alapos és széleskörű anyagból nehéznek tűnik válogatni, de kíváncsi lennék arra, hogy mit tervezel: kiállítást, albumot, az említett vidékeket külön véve, az egész régiót egyben?

Jó kérdés, mert amennyire egységes az anyag, főleg, ha jobban átvizsgálja az ember, annyira szerteágazó is. Ezek, amiket említesz, mind jók volnának, érthetők is, azt gondolom. Ám egyelőre még nem tudom erre az egyértelmű választ. Idővel szerintem mindkettő megvalósul, de egyáltalán nem szeretném elkapkodni a dolgot, a téma és a benne szereplő emberek miatt, és magam miatt sem. Próbálom csillapítani az időnként (gyakran) fel-fellobbanó lelkesedést, hogy legyen belőle például könyv, mert nem jött el ennek az ideje.

Sok munka vár még rám, mivel sok különféle helyen szeretnék még fényképezni. Kétségtelen, szeretek is ezen a projekten dolgozni, és – akárcsak az írás esetében – benne lenni, csinálni a legjobb. Úgy gondolom, a kiállítás esetében, és a könyvvel kapcsolatban is jól megszerkeszthető lenne az egész anyag, nyilván nem kell mindent belepréselni, mégis úgy gondolom, hogy az utóbbiba több fér, és a mennyiség indokoltabb is, főleg, ha szövegekkel egészülnek ki az egyes képek, vagy a képsorozatok tájegységenként. Szóval nem mondom, hogy nem várom ezt, sőt, nagy izgalommal tölt el, ha arra gondolok, hogy könyv lesz belőle, de idén, és szerintem jövőre is arra szeretnék koncentrálni, hogy olyan anyag álljon össze, aminek a minősége nem megkérdőjelezhető; amit például ha egy erdélyi lát, azt mondja: ez igen. Olyan anyag, amiből fáj – bár nyilván muszáj lesz egy ilyen típusú megjelenés esetén – kihagyni bizonyos képeket.

A fényképeiden hangsúlyosabbak a hideg tónusok, a visszafogott színvilág, amely leginkább a borús, zord hangulatot idézi, ugyanakkor a portréidon mintha valami barokkos fény-árnyék viszonyt lehetne fölfedezni – ahogyan az idős emberek arcélei, ráncai kiemelkednek használati tárgyaik és szerény otthonaik berendezése közül. Hogyan írnád le a fénnyel való viszonyod, kik voltak rád hatással?

Érdekes, amit mondasz, mert egyrészt nyilván az alkotó maga másként nézi, látja a saját dolgait, – számomra nem tűnnek borúsnak, zordnak a képeim –, másrészt talán azért is lehet mégiscsak így, mert például szeretem a félhomályt, sok olyan helyszínhez kötődöm (a mostani otthonos is kissé ilyen), ahol nincs igazán sok fény. Sok olyan helyen is fotóztam, ha csak az említett sorozatnál maradunk, ahol szintén kevés a fény, belső terek, olyan szobák, ahová a kis réseken csak a természetes fényt engedtük be, abból se sokat. Szándékosan nem használtam semmiféle segédfényt, nincsenek megvilágítva az arcok.

Ami a hatásokat illeti, szerintem leginkább a képzőművészet, bizonyos festők voltak/vannak rám nagy hatással, ezt azért is gondolom, mert szívesen, és sokat írok, például a verseimben, ilyen témáról, a képzőművészet területén alkotó személyekről. Kifejezetten szeretek kiállításra járni, figyelni a képeket. Csak hogy néhány nevet említsek; Rothko; Modigliani; Schiele, Lucien Freud, Paál László, Vasarely, Hopp-Halász Károly, utóbbit volt szerencsém személyesen is ismerni. De például Bosch is rettentő erős hatással volt/van rám, a fényképészek közül Benkő Imre, és nyilván Korniss Péter szintúgy, akinek bizonyos munkái, ha most jobban belegondolok, konkrét inspirációt is jelentettek, jelentenek. Steve McCurryt, Koffán Károlyt és Szilágyi Lenkét semmiképp se hagynám ki, ahogy Mohai Balázst sem, aki az egyik legjobb magyar fotóriporter, és akitől sokat tanultam, még évekkel ezelőtt.

Eszembe jutnak Kafka rajzai. Mikor először megláttam belőlük néhányat, az olyan volt, mint valami megvilágosodás, annyira lényegre törőek, egyszerűek, és mégis olyan hihetetlenül láttatják az ő sajátos, tömör (írói) világát (is). Egészen fiatal koromtól kezdve sokat néztem filmeket, és azt hiszem, bizonyos filmrendezők, vagy épp operatőrök munkái is erősen belém égtek, formálták a látásmódomat. Gondolok itt Michelangelo Antonionira, konkrétan a Nagyításra; Tarkovszkijra, Hitchcock-ra, Miloš Formanra, Fábri Zoltánra és Illés Györgyre mindenképp; de ide tartozik Stanley Kubrick, Janusz Kamiński; Michael Mann; Robert Richardson, Dante Spinotti, illetve Emmanuel Lubezki vagy Tarr Béla is, feltétlenül.  

Szöllősi Mátyás író, fotóriporter. 2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, 2011-ben Állapotok – negyvenöt töredék című könyve. Első prózai munkája az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Váltóáram című elbeszéléskötet, mellyel elnyerte a 2017-es Margó-díjat. Számos alkalommal szerepelt a Magvető Könyvkiadó által évente megjelentetett Szép versek című antológiában. Két drámája (Kánikula; Lassan, visszatartva) szerepelt a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretein belül, évente megrendezésre kerülő Nyílt fórumon. Prózáját angol, német és horvát nyelvre fordították. 2008-tól rendszeresen közöl kritikákat kortárs irodalmi szerzők műveiről, illetve komolyzenei koncertekről. Szerkesztőként dolgozott több szépirodalmi és kulturális folyóiratnál. Fotóriporterként is dolgozik, számos portré- és dokumentarista sorozat készítője.