Gergely Balázs: „A kultúra képezi a nemzet személyiségét. Ha a személyiség silány, gyenge a nemzet is”
Gergely Balázst a legtöbben úgy ismerik, mint a Kincses Kolozsvár Egyesület elnökét és a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjét. Nemrégiben egy nagymúltú országos szervezet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élére is őt választották, és bár nem kimondottan ennek apropóján, de erre is kitérve beszélgettünk arról, hogy miért tartja fontosnak, hogy a kulturális kincseink alapjai már egészen kicsi korban beivódjanak a mindennapokba, miért lett belőle régész, és miért mondott le végül erről a hivatásról, mit jelent számára Kolozsvár és a magyarság, valamint hogy mit gondol, valóban veszteséges-e a kultúrába fektetni.
– Ha jól tudom, a magyar kultúra megőrzése és továbbadása nálatok családi vonás, mondhatni tehát, hogy beleszülettél ebbe az értékrendbe. Vissza tudsz emlékezni arra, hogy ez mikor kezdett számodra is tudatosan izgalmassá válni?
– A felmenőim édesanyám ágán több generációra visszamenően református lelkipásztorok voltak. Gyakori volt Erdély-szerte, hogy a lelkészek papi feladataik ellátása mellett néptanítók, a magyar művelődésnek, kultúrának elkötelezett népszerűsítői is voltak, igen gyakran a feleségeikkel egyetemben. Édesapám szobrászművészként egy másik világot, az alkotó ember szemléletmódját csempészte be a mindennapjainkba.
A gyerek egy jó ideig olyan, mint a szivacs. Azt szívja magába, amit a szülei, nagyszülei, tanítói és a környezetében lévő emberek szeretnek, s amit akarva vagy akaratlanul bele plántálnak. Én mindig hálával gondolok édesanyámra, azért is, hogy a magyar gyermekirodalmat, a mese- és mondavilágot, a népdalkincsünk alapjait építette be az életembe. Ennek kicsi gyerekként még köze sem volt az érdeklődéshez, csupán annyi történt, hogy ezt kaptam, ezekre a dallamokra altattak, ezeket a meséket hallgattam, vagy ezekkel a történetekkel ingerelték a fantáziámat. Ma már tudom, hogy ez adta meg az alapot, a mintázatot, ezért ebben a világban érzem magam otthon, és ehhez térek mindig vissza. Úgy tekintek a kulturális értékekre, mint fogódzkodókra. Ezeknek hála, ha kell, vaktérképen is el tudunk igazodni. Nem kell táncházasnak lenni ahhoz, hogy felismerjünk egy magyar népdalt bárhol legyünk is a világon, és arról rögvest eszünkbe jusson az otthon, a család, s ezáltal az is, hogy honnan jöttünk, s hová tartozunk. Elég egy dallam, egy illat vagy egy ismerős verssor, hogy látatlanban is felerősödjön az emberben a hovatartozás érzése. A kultúra tényleg olyan, mint a habarcs: összetart.
– Talán kevesen tudják rólad, de végzettségedet tekintve történész-régész vagy. Minek a hatására indultál el ezen a vonalon?
– A mi családunkban nagymamám volt a nagy mesélő. Sok szép emlékem van arról, hogy ül a konyhában, s mi körülötte. Nemcsak a gyerekek, gyakran felnőttek is. Ő mesélt, a történeteit pedig legtöbbször a családi hagyományok vagy a magyar történelem egy-egy jeles eseményére fűzte fel. Megragadó volt. Talán ezek a történetek, amelyek a gyermeki fantáziámban mindig életre keltek, tereltek végül a régészet irányába.
Volt még egy különösen szerencsés pont az életemben, amikor 1990 nyarán, egy családi barátunk jóvoltából nagy lehetőséget kaptam. Bárdos Edith néninek, ma már nyugdíjas kaposvári régésznek köszönhetően a forradalom utáni első nyári vakációmat a Balaton-parti Zamárdiban, Európa legnagyobb avar temetőjének feltárásán tölthettem. Ekkor még tizennégy éves kiskamasz voltam, de az egyetemi évekig ez maradt a vakációs programom. Nagy dolognak számított, hogy pénzt kerestem, de keményen meg is dolgoztam érte. Sátortábor, ásó és lapát, napi több köbméter föld kitermelése, eltalicskázása, és legalább egy temetkezés szakszerű kibontása volt az elfogadható minimum. Igazi férfimunka volt az augusztusi kánikulában. Mindemellett egy gyönyörű szakma és hivatás gyakorlati alapjait sajátíthattam el, és rengeteg nagyszerű embert ismertem meg. Annyira elmélyültem ebben a csodálatos világban, hogy nem volt kérdés: ha nagy leszek, biztosan régész leszek.
– Ma is tevékenykedsz ebben a szakmában?
– Nem, sajnos nem. Mintegy tíz éven át voltam gyakorló régész-muzeológus, leghosszabb ideig a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum kötelékében. A 2010-es évek elejéig próbáltam egyszerre több lovat megülni, de a Kolozsvári Magyar Napok szervezése, az egyre sűrűsödő közösségi feladatok és a gyorsan gyarapodó család válaszút elé állítottak. Valamiről le kellett mondani. Így történt, hogy a régészet már csak az első nagy szerelemem maradt az életemben, s erre mindmáig fájó visszagondolni. Talán több volt bennem szakmailag, ki tudja. Akkor, abban az élethelyzetben mérlegelve, hogy mivel lehetek hasznosabb, úgy éreztem, hogy közösségi elkötelezettségem és szervezői habitusom értékesebb és fontosabb a kutatói pályánál.
– Kifejtenéd, kérlek, hogy pontosan miért is dőlt a mérleg a közösség felé az egyén helyett? Miért érezted úgy, hogy – ahogy te is fogalmaztál – a nagy szerelmet kell elengedned, és nem a művelődésszervezői munkát?
– A régészet számomra a régmúlt korok társadalmainak, közösségeinek és kultúráinak kutatásáról szól. Az, ami ezelőtt volt, egy lezárt történet, amelyet szorgalmas kutatómunka révén meg lehet jobban ismerni, ki lehet jobban bontani, de a megtörténteken már nem lehet változtatni. Számomra pedig a mozgás, a jó irányba történő változtatás lehetősége mindig nagyon fontos volt. Szeretek igazítani. Ha ferdén áll egy kép a falon, megigazítom. Ha valami nincs rendben körülöttem, igyekszem, hogy a dolgok a helyére kerüljenek. Szerencsére nemcsak másokkal, nemcsak a környezetemmel, hanem magammal szemben is elég kritikus vagyok. Meglehet, hogy sokszor nem látszik, de én pontosan tudom, hogy így van. A kritika akkor építő jellegű, ha jobbító szándék vezérli, és benne van a változtatás lehetősége. Jó irányba befolyásolni a dolgok alakulását. Ezt a régészetben kevésbé tudtam kiélni, a szervezésnek, közösségszervezésnek pedig éppen ez a lényege: próbálunk változtatni. Erőnk szerint próbáljuk szebbé, jobbá tenni azt a világot, amelyben élünk. Ideológiai értelemben lényeges talán, hogy a mindennapi életünket, tevékenységeinket, vállalásainkat rendszerint nem pusztán egyéni ügyként élem meg, számomra majdnem minden cselekedetünk közösségben értelmezhető és szűkebb-tágabb közösségeinknek szól. Szeretek így élni, és szeretem újra meg újra tudatosítani magamban, hogy ez a viszonyulás is jelentős mértékben a felmenők, a tanítók, az igazán értékes példaképek fontos hagyatéka.
– Talán a legtöbben a Kolozsvári Magyar Napok kapcsán ismerik a nevedet. Te álmodtad meg, és máig te vagy a főszervezője Erdély egyik legnagyobb és legszínesebb kulturális rendezvénysorozatának. Mit jelent számodra mindez? Mit jelent Kolozsvár, mint jelent a magyar, és mit jelent a napok?
– A magyarral kezdeném. Embernek születünk, magyarnak nevelkedtünk. Számomra a magyarságom egy olyan érték, amely nem magától értődő, amelyet nem kis áldozatok árán őriztek meg, s adtak tovább nekünk, így nem ingyen kaptuk. Számomra a magyar identitástudat nem melldöngetős, de nem is görcsös. Egy nagyon kedves, finom érzés, amely bennem van reggel, amikor felkelek és este, amikor lefekszem, és amely akkor teljesedik ki igazán, akkor válik élménnyé, amikor továbbadok belőle egy-egy darabocskát. Kerekedik, teljesebbé válik, ha mesét olvasok vagy altatót éneklek a gyerekeimnek, és akkor is, amikor a Kolozsvári Magyar Napokat szervezzük.
Kolozsvárral folytatnám. A szülővárosom, ezért is fontos. Budapesten végeztem az egyetemet, hosszabb-rövidebb ideig éltem máshol, de soha nem volt kérdés, hogy visszatérek-e. Kolozsvár az otthonom. Úgy érzem, van ennek a városnak egy szellemisége, amelynek én a részévé váltam. Az elmúlt ezer évben sok nép lakta a vidéket meg ezt a várost, sok nevet viselt, de mindvégig megvolt és nemesedett benne egy olyan szellemiség, amely kiemelte a környezetéből. Mondhatni mellékes, hogy épp főváros volt-e, vagy sem. Formálisan ritkábban igen, mint nem, de nem is ez a lényeg. Mindig élt, lüktetett és magára vonzotta a tekinteteket. A szelleme pedig asszimilálta a benne élőket. Számomra Cs. Szabó László és Szőcs Géza Kolozsvár-képének ötvözete jelenti a nagytotált.
A Kolozsvári Magyar Napok számomra az év 365 napja, amelyből az a bizonyos nyolc nap kétségtelenül kiemelkedik. A kolozsvári magyar mindennapokban hiszek, de az év folyamán megvannak az örökölt ünnepnapjaink, amelyek a hitünkhöz vagy jelentős közösségi alkalmakhoz kötődnek. Az utóbbi tizenhat évben ott van ebben a sorban a Kolozsvári Magyar Napok is, mindkét jelleget felvállaló kakukktojásként, amelyet leginkább úgy tudnék körülírni, mint egy lelki, szellemi, kulturális együttlétet, bizonyos értelemben kirakodóvásárt. Rengetegen kiviszik vagy elhozzák a portékáikat, megnyílnak a kapuk, a kint járók betekinthetnek, mi pedig, akik rendszerint idebent vagyunk, egy kicsit kiléphetünk a külvilág színe elé.
Minden évben feltevődik a kérdés, hogy miként lehet überelni az aktuális rendezvénysorozatot. Én úgy gondolom, hogy nem kell überelni. Inkább az újra meg újra visszatérő, mégis mindig megismételhetetlen ünneplésnek, együttlétnek kell megágyazni. Hasonló ez, mint a gyermek számára a karácsony. Egyetlen szenteste sem azért csodálatos, mert több, mint az előzőek voltak, hanem mert újra itt van. Mi ennek szellemében szervezzük a Kolozsvári Magyar Napokat: megvan egy stabil váz, egy biztos alap, amely az igények alapján alakult ki, és mi, szervezők erre igyekszünk évről-évre újdonságokat felfűzni. Nem úgy, hogy grandiózus, hanem hogy tartalmas legyen.
– Nemrég téged választottak a nagymúltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élére. Az elmúlt években számos kritika érte a szervezetet, sokan már temették, de legalább is a bizalmukat elvesztették benne. Nehéz periódus van az egyesület mögött. Miért vállaltad mégis, hogy az élére állsz?
– Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet ért kritikák túlnyomó részt abból származnak, hogy egy útkeresésben lévő, nagymúltú szervezet nehezen találja meg a helyét és a feladatait egy feje tetejére állt világban. Az idén 140 éves EMKE-t a kommunizmus alatt feloszlatták, de hála az elődöknek, ’91-ben sikerült újraalapítani. 1991 és 2025 között korábban soha nem tapasztalt változás következett be a társadalmi és kulturális életünkben, amelyhez egy országos szervezet - érthető okokból - nehezebben alkalmazkodik.
Ott van továbbá a minden kulturális intézményt és tevékenységet súlyosan károsító világjárvány is a hátunk mögött. Az internet és az okos eszközök megváltoztatták a fogyasztói szokásokat, amelyekhez nem mondom, hogy lehetetlen, de nem is könnyű alkalmazkodni. A kisebb civil szervezetek, egyesületek, alapítványok és regionális intézmények, ebből a szempontból kicsit talán könnyebb helyzetben vannak, hiszen ők olyanok, mint egy könnyű lovasság: rugalmasabban mozognak, könnyebben alkalmazkodnak az új kihívásokhoz. Egy országos, számos különböző entitást tömörítő szervezet esetében ez másképp működik, és úgy vélem, fontos, hogy ehhez empátiával és megértéssel viszonyuljunk. Meg vagyok győződve arról, hogy az EMKE korábbi vezetői is megpróbálták a legtöbbet kihozni az adott helyzetből, de nem biztos, hogy mindig megtalálták megfelelő megoldásokat.
Újonnan megválasztott elnökként igyekszem feltérképezni a helyzetet és a lehetőségeket. Úgy gondolom, nem elégedhetünk meg azzal, hogy megtartjuk és folytatjuk azt, ami eddig volt, mert az nem lesz elég. Megoldási lehetőségeket kell keresni az új kihívásokra, de meglehet, hogy az EMKE létjogosultságának alapkérdéseit is újra kell gondolni és fogalmazni a sikeres továbblépés érdekében. Új feladatokat kell bevállalni, és megtalálni az eszközöket, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk változatlanul aktuális célokhoz. Az alapítók azért hívták életre az EMKE-t, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget erősítse, és a magyar kultúrát népszerűsítse. Ezek a célok ma is érvényesek, és a helyzetünk sem lett rózsásabb, mint volt 1895-ben vagy 1991-ben. Ezt a munkát sosem lehet lezárni, és azt mondani, hogy elértük a célt, itt vége, hiszen mindig újabb feladatok elé állít a holnapi nap.
Kapcsolódó
– A megválasztásoddal tehát egy új időszak vette kezdetét. Elárulnál néhányat a terveid közül?
– Nagy megtiszteltetésként élem meg, hogy alkalmasnak találtak erre a feladatra. Természetesen nagyon izgulok, hogy miként alakulnak, alakíthatóak a közös dolgaink, de sok ötletem, tervem van, és igyekszem azok megvalósítására összpontosítani. Alapvetően három csapásirányt próbálok magamnak felvázolni, és természetesen megnyerni az EMKE vezetőségét és a szélesebb nyilvánosságot ehhez.
Az egyik a közösségi médiumok által uralt digitális tér kihasználása és belakása. A magyar kultúrának nincs felső határa, de úgy gondolom, hogy az EMKE a piramis bázisára, az építmény köveinek legalsó, de legnagyobb felületű részeire kell összpontosítson. Széles tömegekhez eljuttatott alapértékek jelentik a prioritásokat, amelyre a későbbiekben tovább lehet építeni. Ez talán az egyik legfontosabb célkitűzésem: a digitális eszközök kihasználásával feldolgozni és eljuttatni az alapkincseinket a gyerekekhez, fiatalokhoz, felnőttekhez és idősekhez egyaránt.
A másik irány a közösségszervezés, amelyhez ugyancsak nagy segítség a digitális tér, de amely a fizikai találkozások nélkül mit sem ér. A cél alapvetően az, hogy egy minél erősebb, egymással rendszeresen kommunikáló és találkozó közösséget építhessünk, új kapcsolódási pontokat generáljunk. Faluhelyen és városon egyaránt fontos lenne amolyan EMKE klubok indítása, amelyek keretében a közösség- és kultúraszervezők, valamint a tenni akaró vállalkozók és érdeklődők akár havi rendszerességgel összejárnak. Beszélgetnek, terveznek és cselekednek együtt az adott település szempontjából fontos témák mentén. Ezt idővel fontos volna tovább is vinni, évente regionális, kétévente országos szintű EMKE táborok szintjére, ahol összegyűlhetnek mindazok, akik a magyar közösségi és kulturális élet jobbítását támogatják, vagy ahhoz tevőlegesen hozzájárulnak.
A harmadik cél a fentarthatóság. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kulturális-közösségi életünk jelentősen függ az anyagi forrásoktól, és rendszerint kevés az úgynevezett önerő. Amikor egy ötlet megvalósíthatósága szóba került, az első kérdés a „miből?”, és gyakran már itt elhalnak kiváló kezdeményezések. Jellemzően három lehetséges forrás áll a kultúraszervezők rendelkezésére, az Európai Uniós lehetőségekről nem is beszélve. A közpénzből finanszírozott hazai és magyarországi pályázati lehetőségek mellett harmadikként a vállalkozói szféra, mint potenciális támogató. Annak idején az EMKE közadakozásból jött létre. A legszebb, legtermékenyebb évek azok voltak, amikor kisebb-nagyobb állami támogatás mellett közadakozásból építettek és értek el számottevő eredményeket. Más volt az akkori szemléletmód, sok minden megváltozott azóta, talán kár is az okokat keresni. Alapvetően arra igyekszem választ találni, hogy miként tudjuk mindezt megváltoztatni, jobbá tenni. Nem mintha teljesen eltűnt volna a mecenatúra, de meggyőződésem, hogy sokkal nagyobb arányban lehetne és kellene támaszkodni rá a közpénzből elérhető források mellett. Vissza kell csalogatni a közösségi-kulturális életünkbe a mecénásokat, felmérve a fontosságukat, bátorítva és megbecsülve őket. Meggyőződésem, hogy ezen a vonalon nagyon komoly lehetőségek vannak.
Nagyvonalakban ennek a három csapásnak a mentén igyekeznék továbblépni. Van egy két és fél éves mandátumunk arra, hogy látható eredményeket érjünk el. Úgy vélem, ennyi idő elég kell legyen arra, hogy egy valóban működőképes rendszer életjelei megmutatkozzanak.
.png)
– Sokszor sok helyen hangzik el, hogy a kultúra veszteséges, nem éri meg belefektetni. Bár a téma leginkább az anyagi oldalt figyelembe véve vetődik fel, de mi a helyzet ennek a lelki vonzatával? Te sokat tettél fel erre: mit gondolsz, megéri?
– Ha úgy vesszük, az életünk is veszteséges. Csomó pénzbe kerül, a végén pedig úgyis meghalunk, és nem viszünk magunkkal semmit belőle. Komolyra fordítva, tényleg az a fontos, hogy mit hagyunk magunk után, valamint az, hogy van-e egyáltalán, akire bármit is ráhagyni. Itt ismét a közösség a kulcsszó. Az embernek van egy személyisége. Nem túlzó a párhuzam, hogy a kultúra képezi a nemzet személyiségét. Ha ez a személyiség silány, akkor gyenge a nemzet is, ha a kultúránk gyengül, gyengül a közösség is. Gyakran emlegetik a Churchillnek tulajdonított anekdotát: állítólag feltevődött az angol parlamentben, hogy a háborús kiadások miatt egy időre meg kéne vonni a kultúrára szánt pénzeket. Erre Churchill azt válaszolta, hogy: Uraim, akkor miért háborúzunk? Ez a lényeg. Ezért éri meg. Ha nincs minőségi kultúra, akkor mi marad? Nem beszélhetünk többé sem magyarságról, sem nemzetről, sem közösségről. Lecserélni a népmeséink sárkányát Shrek-re? Megéri? Nem lesz három királyfi, csak hét törpe. Ha gyengül a kötőanyag, előbb-utóbb minden meglazul és szétesik. Én ezt a világot nem szeretném megélni. Szívvel-lélekkel teszek azért, hogy a gyerekeimnek se kelljen.
CSAK SAJÁT
.png)
.jpg)
_(1).jpg)
