A magyar nemzet „kivégzése” – Véletlenek sorozatának köszönhető az aradi vértanúk földi maradványainak felfedezése
176 évvel ezelőtt, 1849. október 6-án végezték ki a ma aradi vértanúkként emlegetett 12 tábornokot és egy ezredest. Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knezić Károlyt, Lahner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt és Vécsey Károlyt kötél általi halálra ítélték, Desseffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Lázár Vilmost és Schweidel Józsefet agyonlőtték, Török Ignác pedig közvetlenül a kivégzést megelőzően szívrohamban hunyt el. Kelemen Csongor történelemtanár segítségével a tizenhármak földi maradványainak hányattatott sorsát igyekeztünk feltárni, követve a véletlenek sorozatát, amelyeknek köszönhetően ma már pontosan tudjuk, hol nyugszanak nemzeti hőseink. Szó esett továbbá arról is, hogy az évtizedek során az emlékezetpolitika miként viszonyult a megtorláshoz, valamint hogy miért érezték magukhoz közel az áldozatokat a kommunizmus képviselői is.
Az aradi vértanúk a magyar történelem tragikus sorsú hősei. Az 1848–1849-es szabadságharc leverését követően a bécsi udvar kegyetlen módon torolta meg a felkelést, s bár ebben az időszakban sokakat ért utol a bosszú, mégis talán az aradi tizenhármakra, illetve az ugyanazon a napon Budán kivégzett Batthyány Lajosra emlékezünk ma legtöbben.
A fegyverletételt követően a Magyarország területén tejhatalmat kapó Haynau tábornok volt a véres megtorlások vezéralakja. Korábban az olaszországi felkelések leverését követő bosszúhadjárat során is hasonló feladatokkal bízták meg, így neve és kegyetlen módszerei nem voltak ismeretlenek a korban.
Mivel Világos, a fegyverletétel helyszíne relatíve közel esett Aradhoz, így nem véletlen, hogy a forradalom leverését követően erre a helyszínre rendelték el a vezérek bebörtönzését és kivégzését. Ahogyan korábban is szó esett róla, néhányuk kötél, mások golyó által lelték halálukat, ami akkoriban nem csupán a nyugati világot, de még magát Miklós cárt is megbotránkoztatta, akiről talán kevesen tudják, hogy ellenezte a tábornokok kivégzését. Úgy vélte, hogy az ő segítsége nélkül a forradalmat nem tudták volna leverni, így a bebörtönzött vezetők tulajdonképpen az ő fogjai kéne legyenek, és nem a bécsi udvarnak kellene rendelkeznie fölöttük.
Az azonban, hogy abban a korban már ritkán használt, kegyetlen kivégzési módszerekkel oltották ki a forradalmárok életét, nem volt véletlen. Szimbolikus jelentése volt: erődemonstráció, amelyet tulajdonképpen csak tetőzött az, hogy az áldozatok földi maradványait tömegsírokba helyezték el, és hivatalosan nem engedélyezték a családoknak, hogy méltó módon vegyenek búcsút halottaiktól. Ez egy üzenet volt, amelyet a magyar nemzetnek „címeztek”. Megszégyenítés.
Habár a családoknak a holttestek kiadatására irányuló kérelmét hivatalosan elutasították, elterjedt a szóbeszéd, hogy egy barbár hagyományt követve a hóhér egész éjjel a tömegsír mellett marad, és jópénzért engedi, hogy kiássák a maradványokat. Csernovics Péter temesi főispán és korábbi kormánybiztos, Damjanich János sógora a segítőtársaival ment ki a vesztőhelyre, hogy elhozza rokonának, valamint Lahner Györgynek a holttestét. Kettőjükért 600 forintot fizettek a hóhérnak. A feljegyzések szerint nagyjából ugyanebben az időben érkeztek Kormuth Lajos és Balás Albert helybéli ügyvédek, akik Leiningen-Westerburg Károly földi maradványait kívánták hazaszállítani a családhoz. 13 aranyért cserébe ez meg is történt. Vécsey Károly özvegyének egy barátnője 50 aranyért váltotta ki a tábornok testét.
Vécsey Károlyt először az aradi temetőben, a Rózsa család kriptájában helyezték el, majd egy évvel később, a családi sírbolt elkészültekor oda szállították át a rokonai. Damjanich és Lahner testét – Csernovics rendelkezése szerint – Mácsára vitték, ahol október 8-án, a helyi park egyik szegletében eltemették őket.
Leiningen Károly teste Monyoróra, az Urbán-birtokra került. Azon a helyen temették el, amelyet a véranú még halála előtt jelölt ki magának. Később özvegye egy Bethlen grófhoz ment feleségül, korábbi férje koporsóját pedig átszállíttatta Borosjenőre.
Október 8-án, két nappal a vérengzés után Kiss Ernő mostohatestvére megvesztegette az őröket, és kiváltotta fivére testét. Az aradi temetőben, titokban vettek búcsút tőle. Hat évvel később Katalinfalvára szállították a koporsót, ahol a templom kriptájában helyezték el, később a család saját sírboltot épített vajdasági birtokukon, így Kiss Ernő testét végül ott helyezték örök nyugalomra.
Desseffy Arisztid holttestéért is elment a család Aradra. Bár igyekeztek az ügyet hivatalosan intézni, esélyük sem volt, végül találkoztak egy osztrák tiszttel, aki vállalkozott, hogy megvesztegetéssel elintézi a dolgot. Végül Margonyán, a család birtokán helyezték nyugalomra, majd később ugyanott egy kriptát építették, és oda helyezték át a testet.
Aulich Lajos, Lázár Vilmos, Poeltenberg Ernő, Knezić Károly, Schweidel József, Török Ignác és Nagysándor József testét évekkel később igyekezett felkutatni a család, ám ekkor már senki sem tudta megállapítani, hogy hol is vannak pontosan a sírok. Habár több kutatás is zajlott a területen, végül először hat, majd újabb két évtizedet kellett várni arra, hogy mindannyiukra rátaláljanak.
Az idők során számos szóbeszéd keringett arról, hogy hol is vannak pontosan a sírok, s habár igazolni nem tudták az állításokat, emlékműveket emeltek a megjelölt helyre. 1913-ban bukkantak rá Lázár Vilmos és Schweidel József nyughelyére, majd 1932-ben egy hatalmas árvíz tárta fel a még meg nem fejtett titkokat: a maros elárasztotta a külvárost, a folyó töltése pedig súlyosan megrongálódott, és ahhoz, hogy megerősíthessék, az addig a vesztőhelynek gondolt terület közeléből kezdték hordani a földet. A munkálatok első szakaszában emberi csontokat találtak, Salgó Pál újságíró pedig egyből gyanakodni kezdett. Kara Győző történelemtanár segítségét kérte feltevése igazolásához, aki szintén úgy vélte, több mint nyolc évtized után ez lehet a nagy áttörés.
Elkezdődtek a tudományos kutatások: a város lakói az ügy mellé álltak, a munkások sem bolygatták többet a területet. Újabb, korábban komolyan nem vett beszámolóknak hála, megtalálták a bitófák cölöpeinek maradványait is, így már teljes pontossággal be lehetett azonosítani a vesztőhelyet. Ásni kezdtek, és sorra kerültek elő a csontok a földből.
Kapcsolódó
Először Aulich és Poeltenberg földi maradványait azonosították (az elsődleges szempont az volt, hogy tudták, milyen sorrendben végezték ki a tábornokokat, így nagyjából az is kikövetkeztethető volt, hogy milyen sorrendben temették el őket), később előkerült Nagysándor József, Knezić Károly és Török Ignác is, így pedig már hivatalosan is ismertté vált az aradi tizenhármak földi maradványainak holléte.
1974. október 6-tól, a kivégzés 125. évfordulójától tizenegy vértanú földi maradványai egy helyen, az 1884-ben felállított emlékmű alatt kialakított kriptában nyugszanak. Desseffy Arisztid és Kiss Ernő testét máig a családi kriptákban őrzik.
Az aradi tizenhármak emlékezete
Bár a 20. századig várni kellett arra, hogy mind a tizenhárom vértanú földi maradványait megtalálják, a hősök tiszteletére már 1867-től tartanak megemlékezéseket. Az azévi kiegyezés, amelyre máig sokan a boldog békeidőként hivatkoznak, egy elég paradox helyzetet hozott. Magyarország továbbra is a bécsi udvar fennhatósága alá tartozott, az azonban nem szólt bele többé a belügyekbe, így az emlékezetpolitika részévé válhatott a tizenhármakra való megemlékezés is. Ezekben az években válik nemzeti emléknappá az október 6., és egyre erősebben beépül a nemzeti tudatba is.
Trianon után Arad Románia részévé vált. A két világháború között megtűrték ugyan a magyar nemzeti hősök megtalálására irányuló kutatásokat (amelyek sikerrel is jártak), de a két nép között rossz viszony volt. Az aradi és környékbeli román értelmiségi réteg érzékelte a helyzet súlyát, így segítséget nyújtottak az 1932-es munkálatok során, és támogatóan viszonyultak a megemlékezésekhez is.
A II. világháborút követő kommunizmus furcsa mentalitással kezdett viszonyulni a vértanúkhoz és a róluk való megemlékezésekhez. A magyar jellege ellenére kedvező emlékezetpolitikai téma volt, hiszen egy abszolutista monarchia ellen harcoló nép jelképes hőseit látták bennük, így a néplázadás, ezáltal pedig a kommunista szellemiség előfutáraiként tekintettek rájuk. Így történt tehát, hogy 1974-ben, mindenféle probléma nélkül engedélyezték az ünnepélyes újratemetést és a megemlékezést is.
Egy nemzet „kivégzése”
Ahogy korábban is szó esett róla, az aradi vértanúkat kegyetlen brutalitással végezték ki. Egész Nyugat-Európa, de még a cári birodalom is ellenezte, a bécsi udvar azonban ezáltal egy sötét korszakot nyitott meg. Haynaut ugyan eltávolították Magyarország éléről, helyére Alexander Bachot ültették. Kegyetlen megtorlásokkal teli évek következtek, amelynek csak az első mozzanata volt az aradi vérengzés.
Bach tervei közt többek közt olyasmik is szerepeltek, hogy a tízezer legveszélyesebbnek tartott magyart Szerbiába deportálják, így szomorú tényként megállapítható, hogy a koncentrációs táborok egyik első gondolata a magyarokkal kapcsoltban született meg. Ebből aztán persze semmi nem lett, de már az elképzelés is jól érzékelteti az elnyomással, besúgóhálózattal és kegyetlenséggel teli éveket, ahol a szabadságnak még a gondolata sem röppenhetett fel.
CSAK SAJÁT
.jpg)
