Tíz éve távozott közülünk Jeff Hanneman, a legendás Slayer zenekar alapító gitárosa. Halálának évfordulója egészen pontosan május 2-ára esett, ez alkalomból pedig a zenei szaklapok – és nemcsak – világszerte megemlékeztek a tragikus eseményről.

De miért is foglal el a mai napig különleges helyet Jeff Hanneman az egyetemes zenetörténetben, hisz első látásra csak egy szűk szubkultúra köreiben rajongtak mindazért, amit zenei vonalon létrehozott?

Nos, erre a kérdésre az idők során sokan próbáltak sokfajta választ adni több-kevesebb sikerrel. Maradjunk annyiban, hogy mindegyik megközelítésben van némi igazság, de a mindössze 49 évesen elhunyt gitáros hatása jóval túlmutat azon, amit élete során alkotott, és mai napig milliók számára meghatározó a munkássága.

Jeffrey John „Jeff” Hanneman a kaliforniai Oaklandben született 1964. január 31-én. Gyerekkorát Los Angelesben töltötte, ahol tizenéves korában ismerkedett meg későbbi zenésztársaival, Kerry Kinggel, Tom Arayával és Dave Lombardoval, akikkel rövid idő leforgása alatt – bár akkor még tudtukon kívül – már történelmet írtak. Hanneman a többiekhez képest viszonylag későn kezdett el zenélni, saját bevallása szerint azt is csak azért, mert minden területen középszerűen teljesített, semmi sem kötötte le igazán az érdeklődését. „Lúzer voltam, pedig még a szörfözéssel is megpróbálkoztam. Iszonyú, amit produkáltam, ezért inkább csak csajozni jártam ki a partra” – nyilatkozta egy jóval későbbi interjúban. Ehhez képest a gitározással már kezdőként felkeltette több szaktanár, valamint zenész figyelmét. Így figyelt fel rá Kerry King is, aki véletlenszerűen szúrta ki egy meghallgatáson a gitárját pengető szőke srácot, akit ott helyben meg is szólított és közösen elkezdtek jammelgetni. A történet persze nem ennyire egyszerű, de itt kezdődött az az ismeretség, amelynek révén aztán a rocktörténelem egyik legikonikusabb gitáros-duójává vált a King–Hanneman páros.

Ahhoz, hogy könnyebben érthető legyen, hogy miért is válhatott a Slayerből az a legendás zenekar, ami a mai napig is, érdemes kontextusba helyezni az akkori történéseket. 1981-et írunk és akkoriban Los Angelesben a diszkózene hódított, a keményebb zenék mezsgyéjén pedig jobbára az olyan könnyedebb fajsúlyú zenekarok voltak népszerűek, mint a Van Halen vagy a Mötley Crüe, akik a glam-rock irányzatot képviselték, ezen felül méltán elmehettek volna valamely menő kaliforniai fodrász- és kozmetikaszalon reklámarcainak, köszönhető a tonnányi felkent sminknek és a minden lehetséges színben pompázó feltupírozott frizuráknak. Európában már javában nyomultak a brit heavy metal új hullámának – NWOBHM – olyan képviselői, mint az Iron Maiden, a Saxon, vagy a sötétebb vonulatot képviselő Venom. Ez utóbbi egyébként nagy hatással volt a Slayerre, legalábbis a szövegek és a zenében feldolgozott témák tekintetében. Nem szabad itt megfeledkezni a punk irányzatáról sem, amely egybehangzó vélemények szerint a ’70-es évek második felére és a ’80-as elejére érte el csúcspontját. Röviden ezen díszletek között zajlottak az akkori történések, amely az egyetemes zenetörténet és popkultúra egyik legizgalmasabb korszaka, hisz a fentebb felsorolt – látszólag nagyon különböző zenei műfajok – olvasztótégelyévé váló Kaliforniából indult útjára az a mozgalom, amely bő egy évtizedig jelentős sikereket ért el világszerte és képviselői stadionokat voltak képesek megtölteni. Köszönhető mindez annak, hogy az akkori kortársak beszámolói szerint már nagyon benne volt a levegőben, hogy az emberek valami másra vágynak. A világ akkor is bonyolult volt, így a zenei kifejezésmód is változásra szorult, ez pedig gyakorlatilag villámgyorsan le is zajlott. A napfényről és szerelemről, a vidám kaliforniai életérzésről szóló dalok már nem igazán kötötték le az emberek figyelmét, ezért sürgősen váltani kellett, ennek a változásnak az egyik katalizátorává pedig épp a Slayer vált, nem utolsósorban Hanneman frissen felfedezett dalszerzői képességének köszönhetően.

Azokból az időkből különben rengeteg vicces sztori idézhető fel a később thrash-metál gyűjtőnéven híressé váló zenei irányzat fénykorából. Az egyik ilyen, hogy az akkor már San Franciscóba átköltözött Metallica úgy hirdette magát, mint a leggyorsabb és legkeményebb zenekar. Néhány hónappal később erre a címre bejelentkezett a Slayer, mondván, bocsi, de ezek mi vagyunk. A két zenekar között egyébként a kezdetektől fogva jó barátság alakult ki, nem véletlen, hogy a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax négyesfogatot tekintik zenei szakemberek a thrash-metál műfaj megteremtőinek. Persze, ezzel a megállapítással is vitába lehet szállni, hisz az olyan együttesek, mint az Exodus, a Legacy (később Testament), vagy a Dark Angel szintén jelentős alapműveket tettek le az asztalra. De ha már skatulyázás, legyen, a Metallicának nyilvánvalóan elévülhetetlen érdemei vannak ezen a területen. Jelentős különbség viszont, hogy míg Hetfieldék (finoman fogalmazva) elmentek 1991 után egy másfajta irányba, addig a Slayer története során mindig megmaradt Slayernek.

Ennél a pontnál pedig vissza kell kanyarodnunk Hanneman szerepéhez, de mielőtt erre sort kerítenénk, le kell szögezni egy dolgot: a zenekar sose működött one-man show-ként, mindenki többé-kevésbé egyenlő mértékben kivette a részét a dalszerzésből, valamint a bandán belül uralkodó totális demokráciának köszönhetően megvalósíthatta saját ötleteit. Ennyi idő után bátran kijelenthető, hogy kiemelkedő tehetséggel megáldott négy fiatal srácot sodort össze a véletlen a napfényes Los Angelesben, akik hihetetlen gyorsasággal jutottak fel a csúcsra. Mindezzel együtt annak az egyedi stílusnak a kialakulása, amely a Slayer védjegyévé vált a pályafutása során, az nagymértékben Hannemannak köszönhető. Ő volt ugyanis az, aki a legkülönbözőbb hatásokat tudta egyesíteni gitárjátékában. Nála kiválóan megfért a Led Zeppelin és az Iron Maiden, az olyan legendás punkzenekarok zenei világával ötvözve, mint a Black Flag vagy a Dead Kennedys. Jeff punk iránti rajongása élete során sosem hagyott alább, olyannyira, hogy a Slayer egy váratlan húzással 1996-ban egy igazi punk albumot is kiadott Undisputed Attitude címmel, apropó bandán belüli demokrácia. A Kerry Kinggel közösen előadott riffkavalkádot, az őrületes tempóban előadott szólókat mai napig nem igazán tudta felülmúlni senki, és valószínűleg ez az oka annak is, hogy sose sikerült tető alá hozni egy valamirevaló Slayer tribute-zenekart. A legendás Guns ‘n’ Roses-gitáros Slash Jeff Hannemant a thrash metál gitár-királyaként jellemezte, de zenészek tömege beszél róla mind a mai napig úgy, mint a metálzene egyik legjelentősebb zeneszerzőjéről és dalszövegírójáról. Ha pedig már a dalszövegeknél tartunk, valahogy úgy alakult, hogy a Slayer néhány legnépszerűbb számának a szövegét is Hanneman írta. Olyan klasszikusok, mint az Angel of Death, Raining Blood, South of Heaven, War Ensemble vagy a Seasons in the Abbys, mind az ő nevéhez fűződik. Nem kell elhallgatni azt sem, hogy a szóban forgó szövegek sok botrány középpontjába tolták a zenekart, nem egy alkalommal kellett szembenézzenek azzal, hogy különböző kormányzati és civil szervezetek nácizmussal, sátánizmussal és egyéb hasonló dolgokkal vádolták őket.

Kétségtelen, hogy a Mengele rémtetteit megjelenítő Angel of Death, vagy a pokol mélyére kalauzoló South of Heaven némelyeknél kiverte a biztosítékot, de ezzel együtt ezek a vádak nem állják meg a helyüket. Sokkal inkább arról van szó – és ez egy fájó igazság –, hogy a fiatalkori szándékos botránykeltésen túlmenően a zenekar későbbi korszakaira is egyfajta éleslátás jellemző a világon létező problémákat illetően. Ennek kapcsán pedig ki kell mondani, hogy a Slayernek sajnos igaza volt akkor, amikor pedofil pap jelenik meg a Bloodline videoklipjében, mert az egyházon belüli pedofília félig-meddig tabutéma ugyan, de attól még létezik. Igaza volt akkor, amikor sorozatgyilkosokról, háborúkról, az emberi aljasságról énekelt, de ami még szomorúbb, hogy ezek a többnyire Hanneman által írt szövegek mai napig mit sem vesztettek aktualitásukból.

A Slayer által megjelenített pokol tulajdonképpen nem egy elvont, sátánimádó vízió, hanem mindazon szörnyűségek gyűjteménye, amelyet az idők során az ember követett el és követ el továbbra is, mindenféle eszme és vélt vagy valós igazság nevében. Hanneman szövegeiben ezeket nem követendő példaként állítja be, hanem egyszerűen mementóként villantja fel előttünk, amiből inkább tanulni kellett volna, mintsem inkvizítori szigorral lecsapni rájuk és mindenféle címkéket rájuk ragasztani, mint a nagymami kamrájában sorakozó lekvárosüvegekre. Nyilván, az álszentség mindig és minden körülmények között utat tör magának.

Ha pedig már itt tartunk, stílszerűen szót kell ejteni Jeff saját démonjairól is. Hanneman 2013 május 2-án halt meg, ekkor a Slayer egy nagyon szűkszavú közleményben közölte a szomorú hírt. Ekkor Jeff már egy jó ideje nem zenélt a Slayerrel, a hivatalos verzió szerint egy pókmarás következtében ritka húsevő baktérium támadta meg szervezetét, lábadozása pedig igencsak hosszúra nyúlt. Turnézenészként az Exodus kiváló gitárosa, Gary Holt ugrott be a helyére, így a Slayer-gépezet kvázi-zavartalanul működött tovább, de a rajongók továbbra is izgatottan várták Hanneman visszatérését, aki utoljára a 2011-es Big Four turné utolsó állomásán, a kaliforniai Indioban a ráadásnál lépett színpadra a Slayerrel. Az együttes többi tagja utólag bevallotta, hogy ők sem vették észre, hogy a pókcsípés okozta szövődményeken túl sokkal nagyobb a baj. A tehetetlenség és az elszigeteltség gyorsabban felemésztették a gitárvirtuózt, mint a húsevő baktérium, ezért az amúgy is nagy ivó hírében álló Hanneman még hangsúlyosabban az alkoholhoz fordult, aminek következtében már nem lehetett megmenteni.

Halála után a Slayer még hat évig működött és minden koncertjükön megemlékeztek az eredeti alapítótagról. Ha fizikailag nincs is már közöttünk, öröksége tovább él, hisz teljes zenészgenerációk – műfajtól függetlenül – úgy tekintenek rá, mint az egyik legnagyobb inspirációs forrásra. Személy szerint pedig szerencsésnek érzem magam, hogy én még láthattam őt a színpadon.

R.I.P. Jeff Hanneman. Hell awaits.