A diplomácia úgy jelent meg a világban, hogy a létrehozói alternatívákat kerestek a „foreverwar” jelenségére. Korábban foglalkoztam ezzel, hogy a felvilágosodás miért hozta el magával a diplomáciát, ma ezt tovább gondolva arról szeretnék írni, hogy milyen katasztrofális következményekkel jár az a világ azonnali jövőjére nézve, hogy a diplomácia egyre jobban veszít jelentőségéből és hogy az ezzel járó bizalomvesztés hosszú távon milyen konfliktusos spirálba taszíthatja a világot. Valamint beszéljünk az elefántról is a szobában: mekkora jelentősége volt, vagy volt-e egyáltalán Trump hintapolitikájának egyik legfőbb szövetségesének nagyfokú politikai vereségében? Nézzük a részleteket.

A diplomácia alapja az, hogy a kimondott szónak súlya van, pragmatikus okok miatt, ez elsősorban nem erkölcsi tétel, hanem működési alapelv, a nemzetközi rendszer nagymértékben erre épült. Ma ez az alapelv nagyon aggasztó módon rendszerszintű válságban van. És ennek következményei nem elvontak, hanem napi szinten formálják azt a világot, amelyben élünk.

A diplomáciatörténet ismeri a rosszhiszemű tárgyalás fogalmát, vagyis olyan helyzetet, amelyben az egyik fél nem megállapodást keres, hanem időt nyer, nyomást enyhít, vagy a tárgyalási folyamatot magát használja fel céljai elérésére, miközben soha nem szándékozott betartani azt, amit aláír. Ez nem új jelenség. De ami jelenleg új és meglehetősen szokatlan, az ennek a nyíltsága és a politikai fenyegetések egyre explicitebb súlyossága.

Az iráni atomtárgyalások és az egyre sokasodó, és az egyre nehezebben követhető tűzszüneti tárgyalások egyre extrémebb fordulatai ennek talán legtisztább illusztrációi. Trump szinte tényleg naponta változó álláspontot képvisel: hol a teljes atomprogram felszámolását követeli feltételként, hol az urándúsítás befagyasztását fogadná el, hol katonai csapással fenyeget, hol tárgyalási hajlandóságot jelez. Irán ezzel szemben egy régóta bevált stratégiát alkalmaz: tárgyalni látszik, miközben talán a centrifugái forognak.

A probléma nem az, hogy a két fél nem ért egyet, ez talán természetes egy ennyire összetett helyzetben. A probléma az, hogy egyik fél sem tud a másik szavában most már semennyire megbízni. Az amerikai álláspont nem tükröz következetes stratégiai ívet, hanem sokkal inkább az elnök napi hangulatának függvénye. Az iráni álláspontot kevésbé ismerem, de úgy látom, hogy a vezetői megölése miatt felhatalmazva érzi magát arra, hogy a tárgyalásokat meglehetősen nagy fenntartásokkal kezelje, s inkább ő is lényegében az időt húzza.

Ilyen körülmények között a tárgyalás nem a megállapodás felé vezető út, hanem egyfajta politikai színház, amely mindkét félnek belső közönséget szolgál: az amerikaiaknak azt üzeni, hogy „kemények vagyunk", az irániaknak azt, hogy „nem engedünk”. Közben a valódi stratégiai helyzet változatlan marad, vagy éppen romlik, vagyis a feloldhatatlan patthelyzet egyre inkább állandósulni látszik. Teljesen lehetetlen például bármiféle tartós magyarázattal szolgálni a Hormuzi-szoros helyzetére, ami ma biztosnak tűnik, az holnap már nem az.

A szélkakas mint politikai stílus

Akárhonnan nézem, Trump azt műveli mind az iráni, mind az ukrán háborúban, amit legjobban szélkakas-magatartásnak nevezhetünk: az az állapot, amelyben egy politikai szereplő álláspontja nem belső meggyőződésből vagy következetes stratégiából fakad, hanem a pillanatnyi taktikai előny maximalizálásából. A pozíció, amint a neve is mutatja, rugalmas, forgatható, naponta újrakalibrálható, és minden egyes alkalommal más-más logika mentén magyarázzák. „Forget yesterday, listen to us today”, nagyjából így látom az amerikai kommunikációt. Rövid távon lehet, ez erőnek látszik. Én nem annak látom, de sokak szerint az. Sok elemző mondja, hogy aki kiszámíthatatlan, azt nehezebb manipulálni, és hogy Trump ezt tudatosan vállalja politikai stílusának részeként: a kiszámíthatatlanság szerinte tárgyalási előny.

Még akkor is, ha elfogadjuk ezt a nagyon ingatag tételét, hosszú távon szerintem ez a logika akkor is önmaga ellen fordul. A tárgyalópartner, aki nem tudja, hogy a ma aláírt megállapodás holnap is érvényes-e, két lehetőség közül választ: vagy nem ír alá semmit, vagy aláír, de maga sem tekinti kötelezőnek. Mindkét esetben a megállapodás értéke lényegében nulla. És ez sajnos most már nem elméleti probléma. 

Amerika egyre feszültebb és ingerültebb szövetségesei, Európától Japánig, ma nyíltan azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy mennyit ér tulajdonképpen egy amerikai biztonsági garancia, ha az elnök ennek árát személyes szívességekben méri. Vagyis a politikai akarat megbízhatósága kérdésessé vált. A NATO-tagság papíron egyelőre változatlan, de a mögötte álló elköteleződés kiszámíthatósága már egyáltalán nem az, Trump tényleg naponta üt egy szeget a NATO koporsójába, leginkább személyes sértettségből vagy dacból.

A normarendszer gyengülése és ennek hatása a világrendre

Visszatérve a kiinduló kérdéshez: miért baj, ha a diplomáciai egyezségeket nem tartják be? Miért nem csupán a gyengébb fél problémája ez? Azért, mert a bizalom nem csupán erkölcsi kategória, hanem olyan alapvető infrastruktúra, amire a hosszú távú kiegyezések és politikai megoldások ráépülnek. Amikor az egyezségek betartása nem garantált, minden szereplő kénytelen más biztosítékokat keresni. 

A kisebb államok fegyverkeznek, mert a szövetségi garanciák megbízhatatlanok. A tárgyalások egyre több időt és energiát emésztenek fel, mert minden részletet ellenőrizhetővé kell tenni, amit korábban szavahihetőségre és valamilyen minimális bizalomra lehetett bízni. Erre a legjobb példa, hogy miután Iszlámábádban kötöttek egy megállapodást, annak eredményét mindkét fél másképpen értelmezte utólag, ami Libanont illeti, és ezért az egész megállapodás érvényét is veszítette azonnal.

A paradoxon tehát az, hogy a szélkakas magatartás, amely rövid távon talán erőnek látszik, hosszú távon pontosan azt ássa alá, amit védeni hivatott. Trump egyre aggasztóbb kiszámíthatatlansága rövid távon talán tárgyalási előnyt adhat egyes ügyekben, s az elején ez talán még magyarázható volt valamiféle „deal making” stílussal, de az beszédes vele kapcsolatban, hogy a piacok alig-alig mozdulnak már egy-egy kijelentésére. Ennek a bizalomvesztésnek hosszú távon beláthatatlan következményei lesznek a nemzetközi rendszerben, vagyis Trump ezzel a magatartással lassan, de biztosan lebontja magát az intézményi keretet, amelyre az amerikai globális befolyás épül, ugyanis az amerikaiakba vetett bizalom az elmúlt évtizedekben pontosan magát a normarendszer stabilitását jelentette.

Trump magatartása egyre kaotikusabb lett

És akkor térjünk rá a magyar választásokra. Nagyon sok olyan elemzés látott napvilágot a nyugati sajtóban, miszerint Orbán Viktor vereségében van szerepe mind Trumpnak, mind Vance alelnöknek. Ebben véleményem szerint van némi igazság, csak nem pontosan úgy, ahogy ők írják, én ezt arra vezetem vissza, hogy az a fajta kampány, amit Orbán Viktor és a Fidesz felépített, ennek fontos eleme volt az a békeígéret, amivel Trump ringbe szállt az elnöki pozícióért.

Ennélfogva Orbán Viktor külpolitikai projektje elsősorban arra az ígéretre vagy várakozásra épült, hogy Trump megválasztása szinte automatikusan békét hoz Ukrajnában, és ő ehhez egy szolid gazdasági fellendülést társított, amitől részben a háborús infláció visszafordítását remélték. Trumpot meg is választották, csakhogy ami ezután következett, az egyáltalán nem igazolta ezeket az optimista reményeket, és ennek legfőbb oka az egyre nagyobb fokú kiszámíthatatlanság lett.

Trump nem fordult szembe a békével, azt retorikai szinten kezdetben fenntartotta, de ettől még egyik napról a másikra mást és mást mondott. Talán mert tényleg elhitte, hogy Putyin az ő két szép szeméért hanyatt-homlok rohanni fog, hogy békét kössön. Nem így lett, az oroszok ragaszkodtak a kőkemény feltételekhez, és nem hatotta meg őket az Anchorage-ban tanúsított merőben szimbolikus gesztus. Ukrajnában tehát nem béke, hanem még nagyobb zűrzavar következett. 

A „Trump = béke” egyenlet, ami Orbán Viktor számára egy fontos kiindulópont volt és amire nagyon sokat épített, egyre nehezebben volt fenntartható, ugyanis Trump magatartása egyre kaotikusabb lett, és az Orbán Viktor felé nyújtott támogatása nem volt mentes az egocentrikus rosszindulattól sem. Az például, hogy egy vezetőről nyilvánosan azt mondom, hogy senki se szereti, de engem ez nem érdekel, mert csak az én véleményem számít, ez egyrészt nem a másik emberről szól, hanem rólam, másrészt nem hízelgő a másik emberre nézve, sőt.

Szóval én növekvő kényelmetlenségi érzettel figyeltem, ahogy a béke és háború narratívája, mely az amerikai békekötés sikeréhez volt kötve, Orbán Viktor számára egyre inkább kettős csapdává vált, amelyből nem volt igazán kiút. Ha követi Trump új vonalát, elveszíti a békenarratívát, aminek az eredményétől egy sor gazdasági intézkedés függött a Fidesz olvasatában. Ha elhatárolja magát tőle, elveszíti azt a külső legitimációs forrást, amelyre az egész építve volt. Trump szélkakas-magatartása tehát szerintem rettenetesen sokat ártott a Fidesz békepártiságra épített kampányának.

Ezt a narratívát szerintem egyáltalán nem Magyar Péter semlegesítette, mert úgy láttam, Ukrajna kérdésében nagyjából megegyezett az álláspontja az Orbánéval, ezt Donald Trump tette meg azzal, hogy egy idő után teljesen lehetetlenné vált az, hogy bárki komolyan vegye, amit a háborúk lezárásáról mondott. Trump végül tragikus módon eljutott oda, hogy a béke hirdetőjéből a háborús bűnökkel való fenyegetőzővé vált, és mostanra teljesen szakított bármilyen béke hirdetésével, mostanra az egyetlen narratíva, amire támaszkodik, az ököl ereje, mely odacsap mindenkinek, aki nem engedelmeskedik. Not cool, Mr President, not cool.

Tanulságok és következtetések

A diplomácia soha nem volt ideálisan tökéletes eszköz. A nagyhatalmak mindig megszegtek egyezségeket, a kisebb államok mindig kiszolgáltatva navigáltak. Ez a gondolat köszönt vissza tegnap egy történelmi podcastból is, amelyben egy ismert magyar történész II. Rákóczi György katasztrofális lengyelországi hadjáratának következményeiről értekezett, és talán az egyik legpertinensebb következtetést vonta le a magyarság számára nagyon tragikus epizódból: „a kis államok nyomorúsága”, hogy nem rendelkeznek olyan minőségű információkkal, mint a nagyhatalmak, ugyanis csak az igazán ütőképes nagyhatalmak tudnak olyan titkosszolgálatokat működtetni, amelyek tényleg reális képet tudnak mutatni a nagy képről.

Ezzel magyarázható talán, teszem én hozzá, hogy a kis államok kénytelenek a nagyhatalmak publikus kijelentéseire támaszkodni, és itt a normatív bizalomnak nagy a szerepe, míg a nagyhatalmak sokkal árnyaltabb információkra alapozzák a döntéseiket, tehát mindenképpen lépéselőnyben vannak. Mindenesetre még ebben az esetben is van különbség aközött, amikor a bizalmi normaszegés kivétel, és aközött, amikor szabállyá válik. Ilyenkor ezek a mechanizmusok maguk is erodálódnak, egyszerűen mert mindenkinek alkalmazkodni kell az új valósághoz. 

Úgy tűnik, mostanra eljutottunk idáig, vagyis nem egyik vagy másik szereplő megbízhatatlanságáról van szó, hanem arról, hogy a megbízhatatlanság kezd rendszerszintű normává válni. És szerintem ennek ára lesz, nagyon nagy ára.