Zelenszkij június nemrég nyílt levelet írt Putyinnak. Találkozót javasolt: semleges helyszínen, tűzszünettel, teljes fogolycserével, a jelenlegi frontvonalakból kiindulva. A levél ukrán és angol nyelven jelent meg az elnöki hivatal honlapján, bár hangvétele éles, érvrendszere visszafogottan diplomatikus. Putyin másnap, a szentpétervári gazdasági fórumon cinikusan reagált: nem látja értelmét a személyes találkozónak, a levél „a tiszteletlenség elemeit tartalmazza”, Zelenszkijnek inkább választásokat kellene kiírnia. A katonáit arra szólította fel, hogy „dolgozzanak tovább”.

Ugyanakkor van egy olyan olvasat is, hogy a levél nem Moszkvának szólt, hanem a nyugati közvéleménynek, és részben az anchorage-i narratíva ellenében: Putyin ugyanis a szentpétervári fórumon ismét az „anchorage-i formulára” hivatkozott mint az egyetlen elfogadható békekeretre. Zelenszkij ezzel szemben nyilvánosan leszögezte: „ukrán és európai kérdéseket nem Anchorage-ban döntenek el”. Nézzük meg tehát, hogy mi az a geopolitikai helyzet, ami kiváltotta ezt a nyilvános levélváltást.

Anchorage „szelleme” lengi be Európát

Az anchorage-i csúcsot 2025 augusztusában tartották egy alaszkai katonai bázison. Trump szívélyesen fogadta Putyint, a találkozó hivatalosan megállapodás nélkül ért véget, a kommunikáció mégis „jelentős előrehaladásról” szólt. Ami azóta fokozatosan materializálódik, az egy jelentős irányváltás: az Egyesült Államok csökkenti európai katonai jelenlétét, a fókusz a Csendes-óceáni térségre tolódik, Európának saját magáról kellene gondoskodnia.

Ez lehet, hogy spekuláció volt tavaly, ma viszont már nem az. A napokban sokakat sokkolt a tény, több mint ezer amerikai katona hagyta el Litvániát a rotációs ciklus lezárásakor, a következő kontingens érkezési ideje és mérete „felülvizsgálat alatt áll”, vagyis magyarul: nem biztos, hogy küldenek másik kontingenst. Litvánia így először lesz évek óta érdemi amerikai jelenlét nélkül. Még a washingtoni kétpárti aggodalom sem volt visszafogott: republikánus szenátorok is figyelmeztettek, hogy a kivonulás „rossz jelzést küld Putyinnak”.

Tény, hogy miközben mindenki amerikai kivonulásról beszél Európában, amikor egy-egy kontingenst szép lassan, csendben és óvatosan kivonnak, ahogy Romániában is tették, akkor mindenki nagyon megriad. Pedig ez egy koherens folyamatnak tűnik, ha megnézzük az eddigi történéseket, s mi több, egy elég gyors folyamatnak. A balti helyzet mindennek fényében nem pusztán katonai kérdés. Észtország, Lettország és Litvánia soha nem tekintett az európai védelmi architektúrára az amerikai garancia valódi alternatívájaként, szkepticizmusuk az európai hadsereg ötletével szemben évtizedes és következetes, talán jogos is, nem mellesleg a történelmi ellenérzésük Németországgal szemben legalább annyira heves, mint az oroszokkal szemben. Amit most tapasztalnak, az rosszabb a legrosszabb forgatókönyvüknél: az átállás az amerikai garanciáról az európai önvédelemre nem fokozatosan, tervszerűen zajlik, hanem Washington egyoldalú döntéseinek ütemében, amelyekbe nincs beleszólásuk. 

Cristian Diaconescu román külpolitikai elemző nemrég erre mutatott rá: a litvániai kivonulás nem rutinrotáció, hanem az anchorage-i logika tárgyi következménye, egy nagyobb átrendezés első látható lépése. Ebbe a képbe illeszkedik Zelenszkij levele. Ukrajna pozíciója strukturálisan gyengült: az iráni tűzszünet lekötötte Washington figyelmét és politikai energiáját, a keleti fronton a helyzet lassan, de folyamatosan romlik, az emberanyag-probléma valós és egyre nehezebben kezelhető. A levél szerintem inkább taktikai húzás volt, nem a kétségbeesés jele, de az a tény, hogy megírták, önmagában jelzi, hol tart Kijev.

Amerikai katonai visszavonulás Kelet-Európából

Román külpolitikai elemzők, köztük, mint fennebb említettem, Cristian Diaconescu volt külügyminiszter, akit a Digi 24-en hallottam kommentálni az eseményeket, egyértelműen összefüggésbe hozták a litvániai kivonulást az anchorage-i csúcssal. A 2025 augusztusában megtartott Trump–Putyin találkozó hivatalosan megállapodás nélkül ért véget; amit nyilvánosan tudunk róla, az töredékes és részben ellentmondásos. Trump azt mondta: „sok pontban megállapodtunk”, de egyiket sem nevezte meg. Putyin „megállapodásról”, Trump azonnal visszavette: „nincs megállapodás, amíg nincs megállapodás”. Ami az azóta eltelt hónapokban materializálódott, azonban világosan mutat egy irányt: az amerikai katonai jelenlét fokozatos, de következetes visszaszorítása Kelet-Európában, elsősorban a legérzékenyebb frontállamokban.

A Baltikumban ez különösen éles. Az amerikai jelenlét ott sosem volt masszív: a három országban összesen legfeljebb kétezres nagyságrendű rotációs kontingens tartózkodott, amit brit, kanadai és német vezetésű NATO-zászlóaljak egészítettek ki. A németek 2027-re tervezik az 5000 fős dandár teljes operatív készenlétét Litvániában, ez az egyetlen valóban számottevő erősítés a láthatáron, de ez ismerve az európai helyzetet, nem tudjuk ennek mi a valós katonai értéke. Most, a litvániai kivonulással, az amerikai fizikai jelenlét a három balti államban minimálisra csökkent: Észtországban marad egy kb. 500 fős egység a Camp Reedóban, a többi kérdőjel. Európában összesen kb. 80 000 amerikai katona állomásozik, ebből 37 000 Németországban: a súlypont változatlanul nyugaton van, kelet pedig egyre inkább szimbolikus jelenlétté válik.

A lengyel eset nem cáfolja ezt a képet, hanem inkább megerősíti. Trump május közepén hirtelen visszavonta 4000 katona lengyelországi telepítését, holott azok már készen állatk az indulásra. Egy héttel később, Truth Socialon bejelentette, hogy 5000 katonát küld oda, az indoklásban az állt, hogy Nawrocki lengyel elnökkel való személyes jó viszonya miatt teszi ezt. Ez nyilvánvalóan a szokásos bombasztikus Trump bejelentés, aminek nincsen semmilyen stratégiai logikája, hanem tranzakció, személyes kapcsolatok és belpolitikai reflexek alapján történik. Ugyanaz a logika, amellyel Trump Magyarországgal kapcsolatban is lebegtetett hasonló ígéreteket, amelyekből aztán nem lett semmi. Tehát ezt is nagyjából így kell kezelnünk, egészen addig, amíg az amerikai katonák meg nem érkeznek Lengyelországba, de én sok esélyt nem látok erre.

Az igazi kérdés, amelyre Anchorage nem adott nyilvános választ, és amelyre Zelenszkij levele sem kapott érdemi reakciót: hol van az a határvonal, amelyben Trump és Putyin hallgatólagosan megegyezett? Területileg a kiszivárgott elemek alapján valószínűleg Donyeck és Luhanszk Oroszországnál maradna, a déli régiókban a jelenlegi frontvonal befagyasztásával. Katonailag a visszavonulás logikája nem Európa teljes kiürítése, hanem a hidegháborús szint visszaállítása: Németország marad a fő bázis, Kelet-Európában minimális, alkalmi és személyes szimpátiáktól függő jelenléttel, és ez kimondottan riasztó annak fényében, hogy Romániába a napokban két drón is becsapódott, úgy, hogy a hatóságok nem nagyon tudták kezelni a kérdést és a tetejébe a vezérkari főnüköt épp most vizsgálják korrupciós ügyletek miatt. 

Mindenesetre a NATO legfelső katonai parancsnoka maga mondta: a kivonások azokon a területeken zajlanak, ahol az európaiak átvették a képességeket, (s Romániát tudjuk hogy „átvette” lényegében Franciaország,) a fókusz a Csendes-óceáni térségre tolódik. Zelenszkij ezzel szemben azt mondta Szentpéterváron: ukrán és európai kérdéseket nem Anchorage-ban döntenek el. Ez lehet hogy technikailag igaz, de politikailag egyre kevésbé az.

A szabadság, mint hadkiegészítési eszköz

Ebbe a kontextusba érkezik az a döntés, amelyet Németország és Svédország hónapok óta fokozatosan épít ki: a katonai korú ukrán férfiak visszaküldése Ukrajnába, de Írország s Nagy Britannia is szorítja a hurkot az ukrán férfiak körül. Merz kancellár áprilisban, Zelenszkijjel közös sajtótájékoztatón jelentette be: Berlin korlátozza az ukrán férfiak menedékjogi kérelmeit és elősegíti hazatérésüket. Svédország és Lengyelország szintén a szigorúbb szabályok mellett foglalt állást az EU-n belül. Az érvelés, amellyel ezt a lépést csomagolják, nem másról, mint a szabadságról szól, felelősségről, arról, hogy aki a háború elől menekül, az nem érti, vagy nem vállalja azt, amiért a háború folyik.

Ez a narratíva ismerős. A 19. században, amikor a modern európai nemzetállamok születtek, a katonai kötelezettség és az állampolgárság között közvetlen logikai kapcsolat állt fenn: az ország védelme a polgár kötelessége, cserébe jogokat kap, részt vesz a közös sorsban. Ez a konstrukció egy adott történelmi pillanat terméke volt, amikor a föld, a határ és a nemzet azonos volt, amikor egy háború elvesztése területet, szuverenitást, identitást jelentett, és amikor az emberi élet tömegesen pótolhatónak tűnt, mert a demográfiai valóság ezt még megengedte.

Ma nem ez a helyzet. Az ukrán háborúban az elesett orosz katonák száma Zelenszkij saját becslése szerint 2025 egyetlen hónapjában meghaladta a harmincezer főt; az ukrán veszteségek nem nyilvánosak, de minden rendelkezésre álló jel szerint hasonló nagyságrendűek. Ukrajna hadköteles korú férfi populációja véges, az EU-ban tartózkodó mintegy 8ö0 ezer, 18 év feletti ukrán férfi visszaküldése rövid távon katonai utánpótlást jelenthet ugyan, de hosszú távon demográfiai és gazdasági öngyilkosságot.

Egy háború utáni Ukrajna újjáépítéséhez emberek kellenek: mérnökök, orvosok, szakmunkások, adófizetők, gyerekeket nevelő szülők. Minden megölt vagy rokkanttá vált férfi nem csupán egyéni tragédia, hanem hatalmas strukturális veszteség egy olyan ország számára, amelynek népessége a háború előtt is csökkenő pályán volt. A visszaküldési logika azt a narratívát erőlteti, hogy Ukrajna megnyerheti a háborút, de ebbe kódolva van az is, hogy lehet, hogy ezzel elveszítheti az újjáépítést, amikor a győzelem árát nem területben, hanem generációkban mérik. Különösen tragikus ez a helyzet, ha azt vesszük alapul, hogy a politikai kommunikációból azért kiderül, hogy a nyugat a Donbaszt már elengedte.

Határozott véleményem, hogy az európai elit, amely ezt a politikát a szabadság nevében hirdeti, nem Ukrajna jövőjéről gondoskodik. Egy ideológiai pozíciót véd, azt, hogy a háború igazságos, tehát minden következménye is az, és aki kibújik alóla, az morálisan kompromittált. Ez a gondolat érthető volt 1848-ban, amikor Kossuth toborzott, és a Habsburgok ellen vívott harc tényleg a polgári szabadság és a nemzeti önrendelkezés ügye volt egyszerre. Ma, 2026-ban, egy ipari léptékű állóháborúban, Európa közepén, ez a retorika anakronizmus, amelyet propagandisztikus célra alkalmaznak, nagy sikerrel egyébként.

A modern korban az ember a legfőbb erőforrás, nem a föld. Ezt az európai gazdaságpolitika, az európai demográfiai vita, az európai versenyképességi diskurzus egyaránt tudja és hangoztatja is: Európában a munkaerőhiány az egyik legnagyobb strukturális kihívás, a születésszám csökkenése egzisztenciális fenyegetés, ezért a képzett migráció felértékelődött. Ukrajna esetében ugyanez az elv érvényesül, csak felfokozva, csakhogy ott nem elvándorlásról van szó, hanem az állam által szervezett tömeges küldésről a frontra, amelyet Nyugat-Európa most aktívan elősegít, és amelyet a szabadság nyelvén ír le, holott a körülmények ma már nagyon, de nagyon mások. 

Mintha kétfajta értékrend létezne, amit az európai politikai elit alkalmaz: az egyik az emberi jogok egy sor társadalmi csoport számára, de ezek az értékek Kelet-Európában teljesen máshogy esnek latba, itt az alapvető emberi jogoktól is hajlandó az unió eltekinteni, pőre geopolitikai érdek miatt, amit a szabadság narratívájába csomagoltak. Ez a kettős mérce pedig nincsen rendben, főleg mert Kelet-Európa igenis fontos humán erőforrása Európának hosszú távon, a morális dimenzió mellett ez pragmatikus szempontból is erőforrás pazarlás.

Ami a nap végén marad tehát: Zelenszkij levele érdemben megválaszolatlan maradt, Putyin elutasította a kezdeményezést, a front nem változott, az emberek halnak tömegesen és feleslegesen. Ami változott: az a keret, amelyben a háborút Európában értelmezik. Az anchorage-i alkuból következő amerikai kivonulás és az ukrán férfiak visszaküldése ugyanannak az éremnek két oldala; mindkettő azt mutatja, hogy a valódi döntések nem a szabadság elvei alapján születnek, hanem erőviszonyok és érdekek alapján, miközben a szabadságretorika azt a szerepet tölti be, amit általában betölt a modern korban: legitimálja azt, ami már eldőlt.