Akár azt is mondhatnánk, hogy menetrendszerűen megbukott a tegnap újra a román kormány. Románia legalább másfél évtizede tartós politikai válságban van, egyik politikai krízisből evickél a másik krízisbe, miközben a választások alkalmával mindannyiszor a korrupció megszűntetése és a „rendszernek” („sistem”) a megdöntése a legnépszerűbb hívószavak. Ennek ellenére minden egyes választás után ott vagyunk, ahol voltunk. Ennek rendszerszintű okait kutatom ma, egyrészt a politikai kultúra gyökereihez ások le, másrészt az ebből következő intézményi berendezkedésre világítok rá, valamint arra, hogy mindennek milyen gazdasági következményei vannak. Megnézzük tehát, minek köszönhető a politikai élet ilyen mértékű fragmentáltsága Romániában.

Politikai válságok sorozata és ezek mélyebb gyökerei: a fanarióták kulturális hagyatéka

Aki bármennyire is ismeri a román politikai életet, az tudja, hogy a román politika egyik legfőbb jellemzője az instabilitás és a gyakori kormánycserék. Egy személyes tapasztalati példát hoznék: képviselőségem négy éve alatt öt kormány volt Romániában, az utolsó évem pedig 2020-ban makroszinten azzal telt, hogy ment egy tartós huzavona Iohannis elnök és az akkori parlamenti pártok között, hogy legyen vagy ne legyen előrehozott választás. Iohannis elnök ugyanis mindent ennek rendelt alá, hogy mindenáron ki akart kényszeríteni egy előrehozott választást, de ez végül nem sikerül neki (sem). 

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy folyamatosan egyik kormánytag meghallgatásáról a másikra jártam, az utolsó év pedig azért volt extrém ebből a szempontból, mert Iohannis úgy próbálta kikényszeríteni az előrehozott választásokat, hogy nem volt hajlandó a kijelölt miniszterelnök jelöltet nevesíteni, ez pedig folyamatosan ismétlődő parlamenti procedúrákat eredményezett. Ilyen körülmények között a parlamenti munka is ennek az állandó krízishelyzetnek az áldozatává vált.

A helyzet annyiban változott azóta, hogy új pártelnökökkel zajlik ugyanaz a történet. Ugyanaz a huzavona, csak a pártok most más felállásban próbálkoznak ugyanazzal. Ugyanazok a procedúrák és ugyanazok az alkuk jellemzik a közéletet, vagyis egymást követő kormányok gyors bukása, koalíciók, amelyek pillanatnyi hatalmi számítások mentén alakulnak és bomlanak fel. Sokan intézményi zavarként értelmezik a történteket, ez az én értelmezésemben ez szabályos ügyrend. A jelenlegi válság nem anomália véleményem szerint, hanem egy történelmileg beágyazott politikai kultúra aktuális megnyilvánulása.

Viszont ahhoz, hogy megértsük, mi történik ma Bukarestben, hosszú kitérőt kell tennünk Konstantinápolyba. (Az alább részletezett fanarióta politika kultúra jelentőségének gazdag irodalma van, én elsősorban Neagu Djuvara, Alexandru Dutu és Lucian Boia munkáira támaszkodom a továbbiakban, és ezeket a szerzőket ajánlom olvasására mindazoknak, akik érteni szeretnék, miért olyan a román politika amilyen.)

Kik voltak a fanarióták és hogy kerültek a román fejedelemségek élére?

A fanarióták görögül beszélő, ortodox keresztények voltak, akik nevüket Konstantinápoly Phanar negyedéről kapták. Az Oszmán Birodalom művelt keresztény elitjét alkották: diplomaták és adminisztrátorok, akik olyan feladatokat láttak el, amelyekhez európai nyelvek és udvarok ismerete kellett. Közvetítők voltak az oszmán hatalom és az európai világ között, akik ezt a helyzetet rendkívüli hatékonysággal aknázták ki saját érdekükben.

Számunkra releváns döntő fordulat akkor következett be, mikor Dimitrie Cantemir moldvai fejedelem Nagy Péterrel szövetkezett az oszmánok ellen, majd Constantin Brâncoveanu havasalföldi fejedelem szintén a Habsburgokkal és az oroszokkal egyaránt politikailag konspirált. E két árulás után a Porta levonta a következtetést: a helyi román dinasztiákban nem lehet megbízni. A fanarióták ezzel szemben semmilyen helyi hatalmi bázissal nem rendelkeztek, teljesen az oszmán kegytől függtek, és bármikor leválthatók voltak. Ettől kezdve a két román fejedelemségben a fejedelmi széket a Porta konkrétan áruba bocsátotta, és a fanarióták ezt egyfajta pénzügyi befektetésként kezelték, ezzel indult be egy mai napig tartó politikai szocializációs folyamat.

A folyamat úgy zajlott le, hogy a fejedelem jelölt tehát Konstantinápolyban mozgósította családi hálózatát és hitelezőit, megvesztegette a megfelelő oszmán tisztviselőket, és a legmagasabb ajánlatot tette, mert igen, volt egy „bidding” folyamat. Ezután ki kellett fizetnie a kezdeti vételárat, éves adót kellett fizetnie a Portának, és folyamatosan ajándékokat kellett juttatnia a kulcsfontosságú tisztviselőknek, mindezt persze a fejedelemség bevételeiből kellett visszatermelnie, lehetőleg mielőtt leváltják. Mert a fejedelemség bármikor véget érhetett: egy több pénzt ajánló vetélytárs, egy politikai széljárásváltás Konstantinápolyban pillanatok alatt lezárhatott egy uralkodást. 

A több mint száz év alatt amíg ez a rendszer fennállt, Havasalföldön és Moldvában egyaránt körülbelül 36-40 különböző uralkodó volt. Az átlagos „mandátum” három év körül mozgott. Ez a mechanizmus egy nagyon specifikus politikai kultúrát termelt ki, mind a hatalmon lévők, mind a kormányzottak oldalán.

Permanens összeesküvés és ciklikus adómaximalizálás, kormányzás jogcíme alatt

Mindebből következik, hogy a fejedelmi udvarban a permanens összeesküvés vált a politikai élet természetes közegévé. Minden fejedelem tudta, hogy vetélytársai Konstantinápolyban ajánlatokat tesznek, kapcsolatokat építenek, vagyis őt fúrják éppen. A társadalomban a lojalitás ezért teljesen helyzetfüggővé vált: azt támogatták, aki emelkedett, elhagyták azt, aki süllyedt. (Ez ma is hasonlóképpen van, az a kormányfő, akit egyszer leszedtek, az soha többé nem tért vissza, ez kódolva van a román társadalom politikai kultúrájába.) A politikai osztály energiája nem a kormányzásba áramlott, hanem a pozicionálásba és a vetélytársak kiszorításába. 

A stabilitásra vagy fenntartható kormányzásra senkinek nem volt ideje, a lakosságnak egyáltalán nem volt hangja és ennek jólétével nem nagyon foglalkozott senki. A kormányzottak vagyis a nép oldalán mindezzel szemben egy másik reflexrendszer rögzült: az állam ragadozó entitásként élt a tapasztalatban és él talán mai napig. A formális szabályok megkerülése, a „relație”, a kapcsolatrendszer, az egyetlen hatékony navigációs eszköznek számított, vagyis racionális alkalmazkodásként funkcionált az adott kor embere számára. A túladóztatás elfogadása az informális adóelkerüléssel párhuzamosan nem ellentmondás volt, hanem ugyanannak az éremnek két oldala: azt fizetted, amit nem tudtál elkerülni, és elkerülted, amit tudtál. Ennek a reflexnek a mai napig tetten érhetők a lenyomatai a román társadalomban.

Nyilvánvalóan ez a politikai kultúra a fanarióta rendszer vége után sem tűnt el, ellenkezőleg a mintázat, amelyet meghonosított, tovább élt, méghozzá azon a társadalmi rétegen keresztül, amely mindvégig jelen volt és alkalmazkodott: a román bojárságon, nem mellesleg a fanariótákból alakult ki egy idő után a román arisztokrácia. Nem véletlenül nevezi Titu Maiorescu 1868-ban „forme fără fond”-nak, vagyis tartalom nélkül formának azt, amit a román modernizáció lényegének tartott: szerinte Románia átvette a nyugati intézményi formákat (pontosabban a franciát), miközben a mögöttes társadalmi és kulturális valóság változatlan maradt. Tehát a román rendszer a fanarióta politikai kultúrára ráhúzta a francia alkotmányos formákat, aztán persze mindenki várja, hogy ez működjön is a gyakorlatban, holott politológiai szempontból ez szinte lehetetlen.

A bizonytalanság gazdasága: a fogyasztás mint a gazdaság motorja

A fanarióta politikai kultúra nem csupán a hatalomgyakorlás módjába ivódott bele, hanem lecsapódott a gazdasági viselkedésben is: a román gazdaság alapja a fogyasztás, és a fogyasztás logikáját az azonnaliság uralja. Most, hogy Magyarország is az euró bevezetésére készül, igazából feltehetjük maguknak a kérdést Bulgáriával kapcsolatosan is, hogy Románia, mely kissé lenézően kezelte mindig is Bulgáriát, miért maradt le ebben a tekintetben még Bulgáriához képest is?

Gazdasági szakértők szerint Romániában a fogyasztás dominanciát mutat, kirívóan magas például Magyarországhoz képest, ahol sokkal mérsékeltebb a fogyasztás és sokkal nagyobb a lakossági megtakarítás. Ugyanakkor, a fogyasztás Romániában rendkívül érzékenyen követi a politikai ciklust is. Amikor a kormány bért emel a közszférában (márpedig ezt szinte minden választási ciklus előtt megteszi), a fogyasztás azonnal ugrik. Amikor megszorítás jön, nyilván összeesik. 

A gazdaság tehát nem egy hosszú távú logika mentén történik, hanem a politikai bőség és az arra következő ínséges idők ritmusát követi. Ez a nagy egyensúlyhiány okozza azt, hogy Románia költségvetési hiánya akkora amekkora, egyszerűen mert amikor a fiskális politika szabályozná a ezeket a hatalmas kilengéseket, akkor annak a politikának a szorgalmazóját a rendszer egyszerűen kilöki magából. A napokban is ez történik egyébként. Épp egy megszorítási ciklusban vagyunk és annak a rendje és módja szerint jött is a kormánybuktatási szándék. 

Ez a gazdasági ritmus ismerős a fanarióta korszakból. A fanarióta fejedelem tudta, hogy mandátuma bármikor véget érhet, ezért gyorsan kisajátított mindent, amit tudott. A román választópolgár, évszázados tapasztalatból kondicionálva, szintén tudja, hogy a bőség időszakai nem tartanak sokáig, ezért hajlamosabb elkölteni, amit kap. Ez tulajdonképpen racionális alkalmazkodás egy olyan rendszerhez, amelynek kiszámíthatatlansága történelmileg bizonyított, vagyis a bizonytalansággal szemben az azonnaliság egyfajta védekezés.

A Bolojan kormány próbálkozásai

Ilyen körülmények között érthető, hogy a Bolojan kormány miért vált az egyik legnépszerűtlenebb kormánnyá, az ország egészében, egyébként az erdélyi magyarok körében is. Ugyanis, Bolojan „reformjai” ott ütöttek, ahol a legfájóbb volt, a lakossági fogyasztást csökkentették, és tulajdonképpen teljesen sikertelen volt abban, ami a rendszerszintű, fanarióta jellegű visszaéléseket jelentette, nem volt képes ugyanis megzabolázni azokat, akik az államháztartást folyamatosan megcsapolják. 

Hatalmas hiba volt a részéről a lakossági megszorításokkal kezdeni, persze ez tűnt a legkézenfekvőbb, a leggyorsabb és egyébként a politikai kultúra által preferált módszernek arra nézve, hogy gyorsan javítson az államháztartás helyzetén. Bolojan elsősorban arra figyelt, hogy az Európai Unióval szemben fegyelmezettnek nézzen ki, ami ismét a fanarióta politikai kultúra egyik ismérve, a megfelelési vágy és a számok bűvöletében élt, nem értve azt, hogy mindez mekkora terheket ró a lakosságra. 

Bolojan a fanarióta fejedelmek érzéketlenségével sepert le minden olyan felvetést, mely arról szólt, hogy a lakosság egyszerűen nem bírja elviselni a megnövekedett adóterheket és az egyre jobban elszabaduló inflációt. Ami a román társadalom nagy egészét illeti, talán működött volna is a dolog, ha a székelyek ki nem robbantják a társadalmi elégedetlenség szikráját idén januárban. Amikor az erdélyi magyarok képbe kerültek a múlt század elején, a közép-európai politikai kultúrában szocializálódott magyarságnak hatalmas trauma volt a balkáni fanariotizmus politikai kultúrájába beilleszkedni.

Ez mai napig nem megy zökkenőmentesen, és kritikus pillanatokban jön a felszínre, legutóbb például a helyi adók kapcsán jött erős társadalmi ellenállás a politikai osztály adóztató politikájával szemben, azt hiszem nyugodtan mondhatjuk, hogy az székelyek változtatták meg a Bolojan kormány helyi adókkal kapcsolatos politikáját, ugyanis a székelyek társadalmi reflexe az adókkal kapcsolatosan történelmileg egy teljesen más fejlődéstörténeten ment keresztül. Az év elején történteket ebben a kontextusban érdemes nézni, ugyanis sok magyarázat világot látott, de egyik sem foglalkozott ezzel.

Ez a társadalmi lázadás aztán ötleteket adott a szociáldemokratáknak is, akik egyre inkább azzal szembesültek, hogy ők biztosítják Bolojannak azt a politikai támogatást, amivel Bolojan az ő táboruk politikai tőkéjét nyirbálja a megszorításaival. Csakhogy a szociáldemokraták maguk is a fanarióta mozgástérben megmaradva operáltak, ők nem a kormányt akarták megbuktatni, hanem Bolojant, ezért szövetségre léptek az extrém szélsőségesekkel, akik viszont velük ellentétben a kormányt akarták megbuktatni. 

Úgyhogy a jelenlegi helyzet olyan tekintetben kimondottan komplex, hogy a szociáldemokraták nem számoltak azzal, hogy a liberálisok ellenzékbe vonulnak, valamint az RMDSZ azon kijelentését sem vették komolyan, hogy nem lesznek része egy olyan kormánynak, amit az AUR támogatna a parlamentből, pedig ezt nagyon, de nagyon komolyan kellett volna venniük. Mindenesetre Grindeanu nem az eszéről híres, ugyanis mindezeket bele kellett volna kalkulálnia a helyzetbe, de ő fejest ugrott az ismeretlenbe azzal az elképzeléssel, hogy majd a liberálisok és az RMDSZ úgyis követik majd. A helyzet azt mutatja, hogy tévedett. Mivel nincs az az isten, amelyik rávegye a parlamentet, hogy belemenjen az előrehozott választásokba, azzal kell főzni, ami van, és az nem sok jelenleg, így hát ez a válság egy ideig velünk marad, mielőtt a ciklus menetrendszerűen újraindul.