2026 tavaszán a világ egyidejűleg több olyan konfliktust és átrendeződést él át, amelyek közül bármelyik elegendő lett volna, hogy egy egész évtizedet meghatározzon. Együttesen nézve viszont korszakhatárt jeleznek. Válságok korát éljük.

Három tűzfészek: a globális rendszer felbomlásának gócpontjai 

A mai globális válságképet három konfliktus uralja: különböző fázisban, különböző szereplőkkel, de azonos mögöttes logikával. Ukrajna helyzete négy év után továbbra is változatlan, Oroszország az ukrán területnek nagyjából húsz százalékát foglalta el, de nem tudja teljesen megszerezni a keleti Donbász-régiót, és Ukrajna ellentámadásai sem tudtak jelentős területeket visszafoglalni. A frontvonal két éve alig mozdult, véres állóháború alakult ki. Putyin május 9-én azt nyilatkozta, hogy a háborúnak hamarosan vége lehet, és felajánlotta a közvetlen tárgyalásokat Kijevvel, de a területi kérdés, vagyis a keleti régiók sorsa továbbra is a levegőben lóg, pontosabban az ukránok ragaszkodnak a területi épséghez, a szövetségesei már elengednék ezeket. Ukrajnában kialakult a klasszikus patthelyzet: egyik fél sem képes katonai győzelemre, de a politikai feltételek a békét is megakadályozzák.

Iránban ugyancsak tartós patthelyzet alakult ki, és egyáltalán nem látszik a háború előtti helyzet konszolidálásának megoldása. Irán nem omlott össze; az amerikai-izraeli nyomás elérte a határát, a szárazföldi inváziót kivéve mást már nem nagyon tehetnek. Ez is patthelyzet, más természetű, mint az ukrán, de azonos logikájú: győzelmet nem lehet hirdetni anélkül, hogy Irán legalább szimbolikusan ne fogadjon el egy ajánlatot, visszavonulni meg azért nem lehet, mert a világgazdaság egyik legfontosabb gócpontját nem lehet ellenőrzés nélkül hagyni. 

Ugyanakkor az Egyesült államok Öböl-menti szövetségesei minden egyes nap egyre rosszabb helyzetbe kerülnek, Katarban például teljesen leállt minden, és minél tovább tart ez a konfliktus, egyre nagyobbak lesznek a világ minden pontján a gazdasági a veszteségek, továbbá kritikus helyzet következik nemsokára, amikor a világ országai kifogynak a stratégiai tartalékokból, erre azt hiszem senki sincs igazán felkészülve.

Tajvan esetében egy barátságnak álcázott, hideg konfliktust látunk. Ennek a helyzetnek az alakulása egy nagyobb átrendeződés része, mely során Kína megerősíti regionális pozícióit, és mely során egyre erőteljesebben képviseli a Tajvannal kapcsolatos elképzeléseit, vagyis lassú, de nagyon határozott lépéseket tesz ez irányba. Úgy tűnik, hogy Trump pekingi látogatásán bizonyos tekintetben eldőlt Tajvan sorsa is, a hazafelé tartó úton Trump olyan kijelentéseket tett, melyekből egyértelműen leszűrhető, hogy az Egyesült Államok feladta Tajvant és igazából csak az időt húzza Tajvannal kapcsolatosan, amíg a chipgyárak Amerikában felépülnek. A három helyzet együttesen ugyanannak a rendszerszintű átalakulásnak a tüneti megnyilvánulásai. Mindhárom esetben világosan azonosítható akarat, érdek és szereplők állnak: az Egyesült Államok, Kína és az Európai Unió.

Proxyk kora, ki áll ki mögött?

Ukrajna esetében a proxy-logika ma már nem háttérben zajlik, hanem elég egyértelműen tetten érthető. Az ország az európai és amerikai fegyver- és pénzügyi támogatás nélkül nem tudna harcolni; a frontvonal fenntartása nyugati döntéseken múlik. Mióta az Egyesült Államok látványosan kivonult Ukrajna támogatásából, az Európai Unió vette át a fő támogató, pontosabban a háborút finanszírozó entitás szerepét, azóta az unió egyre több helyzetben érvényesíti az akaratát Ukrajnával szemben. Számunkra, magyarok számára releváns helyzet állt elő a héten, amikor Magyarország és Ukrajna az unióhoz való csatlakozás egyik feltételeként elkezdett tárgyalni a kárpátaljai magyarok helyzetéről, különös tekintettel az anyanyelvű oktatásra. Habár hasonló tárgyalások már az Orbán kormány idején is folytak, mi több maga Andrij Yermak részvételével, ezekből végül nem lett semmi, mert Ukrajna nem érezte a hátán az unió kezét, ahogyan most viszont igen. 

Antonio Costa ugyanis nyilatkozatban szögezte le, hogy Ukrajnának meg kell oldani ezt a dolgot a tárgyalások megkezdése előtt, mire az amúgy durván magyarellenes kijelentéseiről elhíresült ukrán külügyminiszter azonnal jelezte, hogy rendben lesz minden. Ami Orbán Viktor alatt éveken át megoldhatatlan volt, Magyar Péter első heteiben máris tárgyalóasztalra kerül. Nem azért, mert Ukrajna megváltozott, hanem mert az EU megüzente, hogy ez az ára a továbblépésnek. Ukrajnában tehát az EU a meghatározó geopolitikai aktor, de Oroszország hátterében is ott van egy csendes támogató: Kína. Az orosz hadseregben észak-koreai katonák harcolnak, Kína pedig technológiai és gazdasági lélegeztetőgépen tartja az orosz hadiipart,

Putyin és Hszi nem véletlenül találkozgatnak egymással rendszeresen. Kína számára egy funkcionáló, de egy háborúban az erőforrásait felélő Oroszország tökéletes: elég erős ahhoz, hogy lekösse a Nyugat figyelmét és erőforrásait, de nem elég erős ahhoz, hogy önálló nagyhatalomként versenytárssá váljon, továbbá amiatt, hogy a Nyugat páriájává vált, ideális szövetséges Kína számára.

Az iráni konfliktusban Kína rejtve szintén az Egyesült Államokkal került szembe, de csak olyankor mutatta meg magát, amikor mediálni kellett, ezen alkalmakkor viszont eredményeket tudott felmutatni, például rávették Iránt egy tűzszünetre, ugyanakkor az ENSZ Biztonsági Tanácsában megvétózták azt a határozatot, amely a Hormuzi-szoros koordinált, újra megnyitásáról szólt, gondoskodva arról, hogy a szoros feletti kontroll kérdése az ő tárgyalási asztalukon maradjon, ne a Nyugatén.

Az Öböl országok ezt látva gyorsan Kínához fordultak, ami beszédes olyan szempontból, hogy ezek szerint már nem bíznak Amerika azon képességében, hogy a helyzetet rendezni tudja. Az iráni háború alapjaiban rengette meg azt a két pillért, amelyre az öbölmenti stabilitás évtizedek óta támaszkodott: az amerikai katonai garanciát és a régió stabil gazdasági modelljét. Az Öböl-menti arabok most kénytelenek újragondolni, kire számíthatnak és egyáltalán, hogy fog kinézni számukra a jövő.

Ebbe a képbe illeszkedik Trump pekingi látogatása is. Ez önmagában rendkívüli helyzet: az Egyesült Államok a saját állítása szerint katonailag megnyert egy hadjáratot, de a geopolitikai lezáráshoz a riválisának a közbenjárására van szükség ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon szárazföldi invázió nélkül. Kína színleg jó viszonyt tart fenn az Egyesült Államokkal, Izraellel, Iránnal és az arab öbölállamokkal egyaránt: mindenki partnere, senkinek sem ellensége, legalábbis nem nyíltan és nem deklaráltan.

Mindenesetre, amikor a helyzet rendeződik, szinte biztos, hogy Kína lesz az, aki az iráni újjáépítést finanszírozza, és az energia útvonalakat nem katonai erővel, de gazdasági hálózatokon keresztül szavatolja. Nem háborúval nyeri meg a Közel-Keletet, hanem türelemmel. Annak ugyanis az esélye, hogy a szétlőtt amerikai bázisokat újjáépítsék a Közel-Keleten, szinte nulla. Se az arabokban, sem Amerikában nincs erre hajlandóság.

A globális rend átalakulása, célok és érdekek

A globális rendszer tehát ezeken a konfliktusokon keresztül kalibrálódik újra, szövetségek bomlanak fel, újak alakulnak ki, a regionális hatalmak önállóbban lépnek fel (pl. Európai Unió, Irán), és az amerikai nyomás egyre inkább a szövetségesekre irányul, nem az ellenfelekre. Pontosabban Amerika egyre inkább azzal van elfoglalva, hogy a rendet és a dominanciát a saját szövetségi keretein belül fenntartsa, és ez önmagában is kérdésessé teszi a NATO jövőjét.

Washington és Peking pedig mindeközben egy új, kétpólusú keretet kialakításán dolgozik. A legutóbbi csúcstalálkozók és kereskedelmi megállapodások jelzik, hogy mindkét hatalom felismerte, együtt kell élnie a másikkal, inkább a konfrontáció súlyosságának csökkentésére törekedve. Ez nem béke és nem is háború, ez valamiféle racionális átmenet a kettő között: szükség szülte együttműködés egy újabb véres háború kirobbantásának legalábbis időszakos elkerülésére.

A patthelyzetté fagyott háborúk, Ukrajna és Irán, valamint az érlelődő, de még ki nem robbant feszültség Tajvan körül közös vonást mutatnak: egyik sem oldható meg a jelenlegi erőviszonyok között, és egyiknek sem látszik a természetes lezárása, ezeknek a megoldása majd avilágrendnek valamilyen jelenleg ismeretlen eltolódásával jöhet el. Ugyanakkor pontosan az a tény, hogy új világrend van kialakulóban, teszi nagyon határozottá és vérmessé a vetélytársakat, mert az elmúlt évszázad tapasztalata, hogy nem mindegy, hogy ki nyeri meg az évszázadot, mert a győztes nagyon sokat, szinte mindent visz. Valahol ez lebeg a szereplők szeme előtt: Amerika meg akarja őrizni gyengülő pozícióit, az Európai Unió felismerte a lehetőséget az önjárásra a nyugati rendszeren belül, Kína pedig kihívóként egyenesen meg akarja nyerni az évszázadot.

Az európai identitásválság és irányválasztás: búcsú a nemzetállamoktól?

Számunkra nagyon releváns, hogy az Európai Unió mit és hogyan lép ebben a játszmában. Azt látjuk, hogy Európa is valamiféle identitásválsággal küzd, a kontinens nyugati része konkrétan társadalmi válságok sorozatát éli át, a kontinens keleti része pedig politikai válságok sorozatával küzd. Mindeközben az uniónak geopolitikai bővítésekkel és stratégiai érdekek képviseletével kell foglalkoznia, katonai infrastruktúrákat kell építenie és a tagországokban le kell törnie a megmaradt ellenkezést a birodalmi átalakulással kapcsolatosan, mely nagyon érik már, és igazából csak a német és francia politikai vezetés tudja érdemben ellenezni. Ugyanis az Unió vezetése maga mellé állította a nagytőkét, a multinacionális vállalatokat, melyeknek az unióhoz hasonlóan a nemzetállami keretek szűkek már, ezért ők egy birodalmi keretben sokkal inkább érdekeltebbek.

Azt látjuk, hogy ez a nemzetközi nagytőke egyre nagyobb szerepet kap az európai politikában, ugyanis az unió és a multinacionális nagytőke egymás szövetségesei a nemzetállamokkal szemben, szóval én azt gondolom, hogy a nagy átrendeződésnek ez is része, az Európai Unió fokozatos, de egyre erőteljesebb föderalizációja, a jelenlegi helyzetben szociológiai törvényszerűség. Tehát Európai Unió az egyik nyertese lehet a globális tendenciának, mely során a nagyhatalmak egyre inkább világrészeket dominálnak, semmint a világot magát. Ha az unió valamiféle lopakodó struktúra volt az elmúlt évtizedekben, mely során egy politikai projekt gazdasági projektnek álcázta magát, akkor most nyíltan a színre léphet, mint politikai tényező, de ehhez előbb le kell végleg törnie a nemzetállamokat, a magyar helyzet változásával ez a törekvés egyre sikeresebbnek néz ki.

Ennek a kontinentális hatalmi törekvésnek a jeleit látjuk az Ukrajnával való viszonyban is: az EU védelmi költségvetéseket emel, békefenntartókat küldene Ukrajnába, és az ukrán csatlakozási folyamatot saját stratégiai érdekeinek megfelelően formálja, az időnyerés logikájával: minél tovább tart a háború, annál több idő marad a kontinens védelmi kapacitásának valódi szintre emelésére. Ez a szintlépés technológiai dimenzióban is zajlik, nemrég ugyanis a német hadsereg kizárta a Palantirt a tervezett katonai felhő- és mesterséges intelligencia projektjéből; a német kibervédelmi főnök, Thomas Daum admirális szerint jelenleg elképzelhetetlen, hogy egy amerikai magáncég személyzete hozzáférjen a német nemzeti adatbázisokhoz. 

A Palantirt ez nagyon kellemetlenül érintette, de németek helyettük európai alternatívát vizsgálnak, meg is neveztek ezek közül néhányat. Úgy látszik, hogy Európa ráállt egy olyan pályára, melynek az lenne a végső kifutása, hogy nem kíván függeni az amerikai védelmi infrastruktúrától, hanem saját fejlesztésekben érdekelt.

Konklúziók: minden kakas úr a saját szemétdombján

Van egy kínaiaknak tulajdonított mondás, amelyet a nyugati elemzők előszeretettel idéznek az ütős képi elem miatt: „várj a part mentén, amíg az ellenség holtteste elúszik”. Vagyis nem legyőzni kell az ellenfelet, hanem megvárni, amíg önmagát győzi le. Az elmúlt hónapok konfliktusait ebből a szemszögből nézve feltűnő mintázat rajzolódik ki. Az Egyesült Államok kivonult Ukrajnából és retorika szintjén kivonulni készül Európából is. Hamarosan kénytelen lesz valahogy kihátrálni Iránból, és úgy néz ki, hogy hosszú távon Tajvan sem számíthat rá. Ami azt illeti, elég sok geopolitikai holttest úszik le a kínaiak szeme előtt. Azt, hogy ez pontosan mit jelent hosszú távon, még nem tudjuk. 

De vannak dolgok, amiket látunk. A 20. század nagy kérdése ideológiai verseny volt. A 21. századé sokkal prózaibb: ki finanszírozza az újjáépítést, ki szavatolja az energiaútvonalakat, ki ül az asztalnál, amikor a határokat meghúzzák. Kína erre a kérdésre egyre több helyen adja a választ: türelemmel, gazdasági hálóval és a megaláztatás évszázadán való felülemelkedés céljának politikai motivációjával. Az Egyesült Államok közben más irányba halad. A Hormuzi-szorosban nem csata volt, hanem egy legenda megtörése. Az amerikai katonai erő legendáját gyengítette Irak, Afganisztán de igazából végleg a Hormuzi-szorosban tetőzött be. Az a pillanat, amikor Trump Pekingbe utazik, hogy Kínával valahogy kiegyezzen, a 20. századi globális amerikai hegemónia búcsújelenete.

Európa mindeközben pedig az új helyzetnek megfelelő átalakulást vezényel le, és addig harcoltat egy proxyt, ameddig csak lehet, azért, hogy az általa fenyegetőnek tartott regionális riválist egyrészt lekösse, másrészt ezzel gyengítse, s nem utolsósorban, hogy az érdekszféráját egyre jobban kitolja kelet felé, nemcsak Oroszország, de Törökország irányába is. 

Három nagyhatalom, három különböző válasz arra, hogy mit jelent ez az évszázad. Kína türelemmel vár és helyezkedik, készül a szintugrásra a maga módján és a maga eszközeivel. Amerika elveszíti a világ politikai bizalmát és a köréje felépített katonai erő nimbuszát, miközben a saját kontinensén megőrzi az erejét és konszolidálja azt. Európa pedig időt próbál nyerni, amíg új kereteket hoz létre egy autonóm politikához a globális térben.