A ciprusi informális EU-csúcs egyszerre hozott örömet és kijózanodást az unió vezetői számára. Orbán Viktor távozásával eltűnt a kényelmes fedezék, és kiderült, hogy az európai egység Ukrajna ügyében mindig is törékenyebb volt, mint amennyire az eddig látszott, vagyis igazából Orbán Viktor távozásával lehet igazán jól átlátni az európai törésvonalakat, és ezekből következtetéseket levonni Ukrajna jövőjével kapcsolatosan. Ma azt járom körül, hányféle elképzelés létezik most Ukrajna európai jövőjével kapcsolatosan, s ezek közül melyik a legesélyesebb. Nézzük a részleteket.

Éveken át Orbán Viktor volt az a személy, akire mindenki mutathatott az Európai Unióban (hogy jogosan vagy sem, most hagyjuk, mert most nem rajta van a fókusz), hogy miatta akadoznak a folyamatok. Ez politikailag kényelmes volt, de a lényeget eltakarta, hiszen Orbán Viktor vétói és harca az unióval és a Bizottsággal tulajdonképpen ideiglenesen jegelte az unióban létező tényleges különbségeket, és tulajdonképpen elodázta az ezekkel való szembenézést, elsősorban Ukrajna kapcsán.

Így hát mindössze idő kérdése volt, hogy távozásával napirendre kerüljenek a valódi problémák. Jómagam sem gondoltam, hogy ez ilyen hamar megtörténik, de a napokban lezajlott ciprusi csúcson elég egyértelműen egymásnak feszült két nagyon különböző elképzelés. Mindenesetre ezen a csúcson, ahová Orbán Viktor el sem ment, az unió vezetői először voltak kénytelenek kimondani, hogy mit is akarnak konkrétan Ukrajnával kapcsolatosan, és a válasz messze nem volt egységes. (Korábban említettem egy jegyzetben, hogy Ukrajna uniós tagsága nem kérdés már, azonban a tagságának a milyensége nagyon is az, és ebből adódnak az eltérések.)

Rendes vagy csak „társult” tagság?

Ursula von der Leyen, a Bizottság elnöke erőteljesen szorgalmazza a rendes csatlakozási klaszterek „haladéktalan” megnyitását. Az ő meglátásában Ukrajna képes egy nagyon feszes ütemterv teljesítésére, szerinte tudja teljesíteni az összes csatlakozási kritériumot, nem mellesleg mindezt állítólag 2030-ig. Ezzel szemben Németország és Franciaország már egyáltalán nem így látják a helyzetet. Az EU két meghatározó nagyhatalma külön-külön, de párhuzamos tartalmú dokumentumokban egy egészen más modellt tolt elő. 

A német elképzelés „társult tagságot” javasol: Ukrajna részt vehet az EU-s miniszteri és vezetői üléseken, de szavazati jog és az uniós közös költségvetéshez való automatikus hozzáférés nélkül. A francia terv ugyanezt „integrált állam státuszának" nevezi, azzal a kiegészítéssel, hogy a közös agrárpolitika és a kohéziós alapok csak a teljes tagság után nyílnának meg. A Financial Times által megismert dokumentumok szerint két vezető bizottsági tisztségviselő maga is elismerte: ez az irány valószínűleg közel lesz az EU végső javaslatához, mert ez reálisabb forgatókönyv.

Mindezek hatására az ukrán elnök gyorsan Ciprusra repült a Zoom-részvétel helyett, hogy szemtől szembe mondja ki az uniós vezetőknek, hogy Ukrajnának nem szimbolikus tagságra van szüksége az EU-ban, és azt is felhozta, hogy „valódi emberek halnak meg, nem szimbolikusan”. Ukrajna külügyminisztere még direktebb volt: „Nem fogadunk el semmilyen pótléktagságot – egyik formájában sem”. Nem mellesleg az ukránok a rájuk jellemző stílusban nem is akármilyen időpontot tűztek ki, hanem 2027-et, vagyis a velük szimpatizáló és az ukrán érdeket határozottan képviselő bizottsági elnököt is túlszárnyalva.

Hatalmi harc a felszín alatt

Csakhogy többről van itt szó: a vita nem csupán Ukrajna jövőjéről szól, ez csak egy olyan téma, amely kapcsán az unió hatalmi architektúrájának átrendezése a fő tét. Ugyanis Merz kancellár hatalomra kerülése óta következetesen az ún. kormányközi megközelítést erőlteti (amit amúgy Orbán is képviselt): vagyis a nagy döntések ne a Bizottságon keresztül szülessenek, hanem a tagállamok kormányfői egyezzenek meg egymás között, természetesen Berlin vezető szerepével, ahogy eddig is. A német „társult tagság” javaslat ebbe a logikába illeszkedik: az EU-vezetők politikai döntéssel, rövid eljárással adnák meg a státuszt, megkerülve a hosszadalmas bizottsági folyamatot. (Felmerül a kérdés, hogy akkor mi volt Merz és Orbán vitája, de mindez meghaladja ennek a cikknek a kereteit.)

Von der Leyen ezzel szemben a Bizottság intézményi szerepét erősítené (a nemzetek feletti megközelítés a Bizottságnak adna nagyobb mozgásteret), és egyáltalán nem véletlen, hogy máris felhozta, hogy a tagországi vétót el kellene törölni, ezzel hatalmas ütőkártyát szerezne, elsősorban Németország ellenében, és ezzel kimondottan megerősítené a saját döntési pozícióját szinte minden lényegi kérdésben. Korábban Orbán Viktor vétói elfedték ezeket a nagyon éles különbségeket, de nélküle a hatalmi harc a német kancellár és a Bizottság elnöke között egyre inkább nyilvánvalóvá válik. És ez egy véresen komoly harc, nagy tétekkel, ugyanis Merz kancellár nem egy kis közép-európai ország miniszterelnöke, hanem annak az országnak a kancellárja, amely általában el szokta dönteni, hogy ki legyen a Bizottság elnöke. 

S az a tény, hogy Merz belengette, hogy Ursula von der Leyent jelölné a Német Szövetségi Köztársaság élére 2027-ben, erős jelzés arra nézve, hogy Merz így szabadulna meg Ursulától, aki ezek szerint a német politika (vagy igazából a tőke?) szemében kissé túlságosan is önjáróvá vált. Nem véletlen, hogy Ursula von der Leyen nagyon hűvösen reagált, egyáltalán nem repesve az örömtől a megtiszteltetés felett, és szűkszavú válaszában azt mondta, hogy ő bizony a Bizottságra koncentrál.

Mindenesetre ne feledjük el egy pillanatra sem, hogy az Európai Unió egy német projekt, és ha Németország azt látja, hogy az érdekei sérülnek, akkor az ellen fel fog lépni, nagyon határozottan. Tehát amikor Ursula von der Leyen elkezdett a tagországi vétó megsemmisítésén dolgozni, megfeledkezett a legfontosabbról: hogy ezt a mechanizmust a németek a saját védelmükre hozták létre, pontosan arra a helyzetre, ha a Bizottság megpróbálna visszaélni a hatalmával velük szemben. Mindezek alapján szinte biztosan kijelenthetjük, hogy a tagországi vétó még nagyon sokáig velünk marad. Ursula von der Leyen pedig lehet, hogy Németország elnöke lesz.

A tagságon túl: mi lesz holnap Ukrajnával?

Miközben a világot éppen Irán tartja sakkban a Hormuzi-szoros lezárásával, Ukrajna helyzete egyáltalán nem fényes, még ezzel a 90 milliárd euróval sem. A ciprusi csúcs egy héttel azután ült össze, hogy Elbridge Colby, a Pentagon vezető politikai tisztségviselője, a berlini Ukraine Defense Contact Group ülésén egyértelműen megmondta az európaiaknak nemcsak azt, hogy gyorsítsák fel a védelmük megszervezését, de azt is, hogy hosszú távon fegyvert sem tudnak biztosítani nekik az ukrán háborúhoz, még pénzért sem, mert máshol van szükség a fegyverekre, például Iránban.

A 90 milliárd eurós EU-hitel soknak tűnik, de valószínűleg hamar elfogy. Uniós források szerint ennek 60 milliárd eurója védelmi célú: fegyver, lőszer, drónipar. Nyilvánvaló, hogy itt nincs szó újjáépítésről, ez a háború finanszírozásának átvállalása. Közben Merz Zelenszkijjel együtt bejelentette, hogy Németország megkönnyíti a mozgósítási korú ukrán férfiak visszatérését, vagyis magyarul hozzá fog járulni ahhoz, hogy legyen ahonnan pótolni a hadi veszteségeket. 

Amit itt látunk, ezek nem tűzszünetre, hanem évekre szóló hadviselésre tervezett döntések. Mindennek ismeretében nem tudom, hogy az ukránoknak ténylegesen van-e okuk örömre, ez számukra egy nagyon hosszú és véres menetelést jelent, amelynek a végén felsejlik valami, amit úgy hívnak, hogy „társult tagság”. A valószínű forgatókönyv az lehet, hogy az első tárgyalási fejezetek megnyílnak ugyan, s Ukrajna valamiféle átmeneti státuszt kap, amelynek pontos jellege és ütemterve még vita tárgya Berlin és Párizs, illetve Brüsszel és Kijev között.

Katonai szempontból nagyon úgy néz ki, hogy Ukrajnának szinte teljesen le kell mondania a jövőben az amerikai segítségről, és egyre inkább önmagára és Európára kell támaszkodnia, olyan körülmények között, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az ukrán politikai elit érti a valós erőviszonyokat az unióban. Ugyanakkor az, hogy Zelenszkij ezúttal nem állt bele Orbán Viktorba, hanem nagyon visszafogottan nyilatkozott róla, azt is jelentheti, hogy talán mégis elkezdte megérteni, hogy Orbánnál sokkal nagyobb akadályokat kell leküzdenie, úgy, hogy azok az eszközök, amelyeket az EU adott a kezébe Orbánnal szemben, nos, azokat ezen új akadályok leküzdésére finoman szólva sem lehet majd bevetni.

A ciprusi csúcs üzenete tehát az, hogy Orbán Viktor eltűnésével az EU kénytelen volt szembenézni saját nézetkülönbségeivel. Az ő hiánya sokkal mélyebb és sokkal strukturálisabb problémákra világított rá, vagyis pontosabban a felszínre hozott egy igazán éles hatalmi harcot az unió legerősebb országa és a Bizottság között. A két álláspont közötti alapvető különbség, hogy az egyik azt feltételezi, hogy Ukrajna valóban európai jövőt kap, a másik ennél sokkal pragmatikusabb: Ukrajna geopolitikai eszköz, amelyet szimbolikus tagsággal, valódi jogosítványok nélkül kötnének magukhoz. Erre majd a jövő ad valamilyen választ.