Az amerikai-iráni háború június 19-én lezárult volna: Genfben kellett volna ünnepélyes keretek között aláírni azt a 14 pontos szándéknyilatkozatot (MOU, Memorandum of Understanding), amelyet Trump és Ghalibaf, az iráni parlament elnöke, Teherán főtárgyalója már digitálisan jóváhagyott. A ceremónia azonban elmaradt, Irán nem ment Genfbe, mert Izrael nem hagyta abba Libanon bombázását. Az, hogy mennyire váratlanul érte mindez az amerikai felet, mutatja, hogy Vance alelnök teljes stábja már a repülőben ült, amikor az utat kénytelenek voltak lefújni. Nézzük, hogy mi történt és hogy mi várható.

Vance beszorult Irán és Izrael közé

Irán az amerikaiak számára nagyon kényelmetlen módon világít rá ezzel a magatartással arra, hogy az amerikaiak és izraeliek elképzelése a háború okairól és annak lezárásáról alapvetően különbözik. Irán megtehette volna, hogy elfogadja a névleges győzelmet, de nem így tett és minden jel arra utal, hogy nem állapodik meg addig, amíg az Egyesült Államok nem kényszeríti rá Izraelt, hogy hagyjon fel a libanoni offenzívával. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy maga Vance alelnök szorult be Irán és Izrael közé. 

Vance most már második alkalommal került ebbe a kellemetlen helyzetbe, és ennélfogva a dolog rendkívül irritáló lehet számára, aminek hangot is adott, ahogy később látni fogjuk. Mindenesetre a 14 pontos MOU önmagában is figyelemre méltó iráni siker. Az egyezmény azonnali hatállyal feloldja az USA tengeri blokádját, visszaállítja Irán olajexportját, és 300 milliárd dolláros újjáépítési alapot irányoz elő, amit az Öböl-beli araboknak kell kiizzadniuk. A nukleáris kérdés, amelynek megoldása a háború eredeti célja volt, átkerül egy 60 napos tárgyalási ablakba, ahol Irán kiindulópontja az, hogy a jelenlegi nukleáris státuszon semmit nem kell azonnal változtatni. A washingtoni elemzők nem véletlenül jegyezték meg, hogy az egyezmény számos ponton messze meghaladja a 2015-ös Obama féle nukleáris megállapodást, amelyet Trump első elnöksége idején maga tépett szét, ehhez képest most Trump sikerként adja el az új megállapodást. Ugyanakkor Irán az aláírási ceremóniát a Libanon feletti vétójogával tartja fogva.

Az, hogy ez mennyire kínos helyzetbe hozza Washingtont, Vance alelnök csütörtöki szerepléseiből derült ki a legjobban, aki úgy látszik eléggé felidegesedett a legutóbbi fejlemények után. A bejrúti izraeli csapásokat, amelyek tegnap éjjel 18 halálos áldozatot követeltek, Vance „elfogadhatatlannak”; minősítette, és megfeddte Izraelt, amiért nem tartja tiszteletben a békefolyamatot. A New York Timesnak adott interjúban már nyersebben fogalmazott: az izraeli reakciót „furcsa pániknak”; és „freakout”-nak nevezte. A diplomáciában az ilyen nyilvános minősítés rendkívül éles eszköz, nem is nagyon hallottuk ezt a hangnemet az amerikai politikai elittől eddig Izrael kapcsán. Ámbár ez az intermezzo továbbra sem jelenti azt, hogy a hagyományosan jó amerikai–izraeli kapcsolatokban valamiféle drámai törés állna be, egyszerűen arról van szó, hogy Irán kapcsán egyértelműen kiderült, hogy az Egyesült Államoknak nincsen meg már az a képessége, hogy a világ messzi tájain katonailag lekösse magát. Vagyis nem az akarattal van probléma, hanem sokkal inkább a képességekkel.

Vance eközben arra is utalt, hogy az amerikai fegyverek az elmúlt hónapokban Izrael védelmi kapacitásának kétharmadát biztosították, implicit módon emlékeztetve arra, hogy minden expanzív regionális politikához amerikai támogatásra lenne szükség, de Amerika minden jel szerint nagyon ki szeretne maradni ebből a regionális expanziós politikából. Szokatlan volt az, hogy Vance arról értekezett, hogy jelenleg Trump az egyetlen államfő a világon, aki együttérez Izraellel, és hogy hiba lenne ezért Amerikával szembeszállni. A Fox News-nak adott interjúban pedig egyenesen stratégiai bejelentést tett: ha Irán betartja a vállaltakat, az egyezmény „alapvetően formálja át a Közel-keletet az elkövetkező 50 évben”. Talán ez volt az a mondat, ami igazán pánikra adhatott okot Izraelben, mert ez a mondat akár azt is jelentheti, hogy amennyiben most rendezni tudják a helyzetet Iránnal, akkor ez legalább öt évtizedre szól, Vance legalábbis ezt szeretné.

Bennem felmerült az egyébként, hogy Vance ezen kijelentései vajon a hamarosan berobbanó amerikai választási kampány részének tekinthetők-e? Ugyanis A MAGA-mozgalmon belül egyre erősödik az a Tucker Carlson nevével fémjelzett irányzat, amely kimondottan Izrael-szkeptikus, és az amerikai globális szerepvállalást alapjaiban kérdőjelezi meg. Vance, aki 2028-ra nyilvánvalóan pozicionálja magát, ezekkel a megszólalásaival talán nem csupán az iráni tárgyalásokat menedzseli, hanem a saját kampányát is, ahogyan mind jobbról, mind balról próbálja előzni a neokonok lehetséges jelöltjét, Rubiót.

A térség bizonytalan jövője Amerika után

Ami azonban biztosra vehető, hogy Washington ki akar szállni ebből a háborúból, és ehhez rá kell vennie Izraelt arra, hogy hagyjon fel az expanzív regionális politikájával. Csakhogy Netanjahu miniszterelnök számára ez nagyon kedvezőtlen fejlemény, talán felér egy stratégiai kudarccal. A háború meghirdetett céljai, az iráni rezsim fenyegetésének végérvényes felszámolása, a nukleáris program megsemmisítése, a ballisztikus rakétaképesség lefejezése, a Hezbollah kiiktatása Libanonból, ezekből nem nagyon teljesült semmi és most még egy leszidás is érkezett Vance alelnöktől.

Ugyanakkor az egyezmény Irán számára nemcsak diplomáciai siker, hanem a rezsim belpolitikai megerősödését is jelenti. A szankciók feloldása és a befagyasztott vagyon felszabadítása jelentős forrásokat nyit meg Teherán számára, amelyeket, minden washingtoni elvárással ellentétben én azt gondolom, minden bizonnyal haditechnikába forgatnak majd vissza. A nukleáris dúsításról tett ígéreteket illetően is kimondottan kétkedő vagyok, én valószínűnek tartom, hogy Irán jelenleg is gőzerővel dolgozik a dúsítás folytatásán, és mivel az amerikai törekvés, hogy elvegyék tőlük a dúsított uránt, nem járt sikerrel, azt sem tudják hol van, Irán erről lényegében azt mond, amit akar.

Hosszabb távon ennél is súlyosabb a kép. A háború megmutatta, hogy az amerikai jelenlét a régióban nem egyenlő amerikai védelemmel, az Öböl menti arabok ezt nagyon súlyos lecke árán tanulták meg. Bahrein, Kuvait, Omán, Katar, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek mind iráni rakétatámadást szenvedett el, miközben területükön amerikai bázisok működtek. A korábbi biztonsági szerződés, amely bázisokat és diplomáciai támogatást cserélt el elrettentésre, de facto felmondottnak tekinthető. Az öbölállamok ma már nem arról tanakodnak, hogyan maradjanak az amerikai ernyő alatt, hanem hogy mi lesz helyette és hát nincs olyan sok jelentkező, hogy találgatni kelljen.

Ebben a képben tehát Kína szerepe korántsem mellékes, még ha Peking a háború alatt gondosan tartózkodott is minden látható beavatkozástól. A 300 milliárd dolláros újjáépítési alapot formálisan az öbölállamok tőkéje tölti majd meg, csakhogy a kivitelezők sorában a kínai állami vállalatok eleve előkelő helyen szerepelnek: az olajipari infrastruktúra, az energetika, a logisztika azok a szektorok, ahol Kína a BRI (Övezet és Út Kezdeményezés) révén már évek óta mélyen beágyazott. Az öböl pénze tehát nagyrészt Pekingnél köt ki. Kína nem lőtt egyetlen rakétát sem, mégis a háború egyik legnagyobb nyertese: stratégiai partner lett egy újjáépülő Iránnak, miközben Washington viseli a konfrontáció politikai és katonai költségeit.

Törökország, mint az egyik legerősebb regionális játékos

Ha Amerika valóban ki akar lépni a közel-keleti háborús állásból, akkor ehhez Izrael hozzájárulása is szükséges. Csakhogy Izraelnek egyelőre teljesen másfajta elképzelései vannak a regionális dominanciát illetően és ez megmutatkozott abban is, ahogy Naftali Bennett februárban, még jóval az iráni háború tanulságai előtt, kissé előre szaladva jelentette be a következő frontot: „Egy új török fenyegetés van kialakulóban. Törökország az új Irán.” Azóta egyre többet lehet hallani arról, hogy Izrael és Törökország előbb utóbb regionális versenytársként szembe fognak kerülni.

Bár a meglátás kimondottan helyes, abból a szempontból, hogy Törökország valóban egy erős regionális entitás, olyan tekintetben mégis elhibázott, hogy nem számol Törökország valós potenciáljával, arról nem is szólva, hogy talán nem a legjobb pillanat új célpontokat keresni, mikor épp elindult egy másik ellenfelet célzó háború. Egyébként az a tapasztalatom, hogy az izraeliek és törökök kölcsönösen csodálják egymás katonai és politikai képességeit, miközben pontosan ezen csodálat miatt tartanak is egymástól, és ebből kifolyólag nagyon is egymáson tartják a szemüket. Joggal, hiszen Törökország például diszkréten segített Iránnak a szankciókat megkerülni, ezt mindenki tudta, de senki nem verte nagydobra, mert mindkét félnek kényelmetlenebb lett volna a nyílt konfrontáció a hallgatásnál.

Törökország a régióban több évszázadon át az abszolút domináns hatalom volt, történelmileg expanzív katonai nagyhatalomként operált egészen a huszadik század elejéig, az egész Közel-Keletet, beleértve Iránt is dominálta, több ízben és többféle módon. Tehát jelentős birodalmi tapasztalata van, és az államvezetésben ez mindig meglátszik: más az a hatalom, amely évszázados stratégiai rutinból cselekszik, mint az, amelyik rögtönöz, ennek a birodalmi gyakorlatnak mindig marad lenyomata a politikában. Mindemellett NATO-tagállam, valódi hadsereggel, de ami talán a legfontosabb, hogy van mögötte egy transzregionális világ, amelynek kohézióját nem törzsi lojalitás, hanem a türk kulturális és politikai identitás (turanizmus) adja, Szibériától az Azovi-tengerig. (Ez a türk együttműködés egyszer már megmentette a török nemzetállamot a feldarabolástól.) Az arab világgal szemben, ahol politikailag mobilizálható nemzetállamok helyett rezsimek és törzsek léteznek, a török identitás határokon átívelő és mély gyökerű. Ráadásul Izrael egyik legfontosabb regionális szövetségese Azerbajdzsán, amellyel Tel Aviv tudatosan és hosszú távon ápolta a kapcsolatát. Az azerbajdzsániak és a törökök azonban lényegében ugyanaz a nemzet, a köztük lévő határ nem kulturális vagy etnikai, hanem mindössze politikai, tehát aki Törökország ellen fordul, azzal a világgal kerül szembe, amelynek Azerbajdzsán is része.

A háború súlyos következményei a Nyugat számára

Izrael érdeke tehát megállapodás életbe lépésének kitolása és akadályozása, de a jelenlegi helyzetben ez egyre nehezebb feladat Netanjahu miniszterelnök számára. A világ nagyon megváltozott az elmúlt pár évben és a közösségi média decentralizált természete folytán egyre nagyobb kihívás az elsősorban a mennyiséget előtérbe helyező algoritmusokkal felvenni a harcot.

A nagy képen azonban mindez nem változtat. Az iráni háború az első pillanattól az utolsóig rosszul ment, a célok nem teljesültek, bár sokan rám mordultak amiatt, hogy már a háború kitörésekor jeleztem, ez nem lesz egyszerű helyzet és több a kódolt buktató benne, mint a sikert ígérő változó. Ennek a háborúnak a következménye végül az lett, hogy Washington nem mert felvállalni egy irakihoz hasonló inváziót, mert egy gyors venezuelai forgatókönyvvel számolt, az öbölállamok biztonságpolitikai számítása borult, (a világ összes pénze se tudott nekik védelmet biztosítani,) Kína pozíciói a régióban erősödtek, az iráni rezsim pedig szintén megerősödve kerül ki a konfliktusból. Törökország is vette az üzenetet és még az eddiginél is nagyobb gyanakvással és paranoiával szemléli Izraelt.

Előbb-utóbb mindenképpen lesz valamilyen megállapodás. Irán ezt tudja, és talán ezért is nem siet, hanem kimaxolja a követeléseit. Nem mellesleg ott áll Kína is mögötte, gondos takarásban Pakisztán által. S közben Amerikában lassan, de biztosan elindul a verseny az elnöki pozícióért, s az amerikai politika teljes súlyával erre fog ráfordulni hamarosan, a Közel-Kelet pedig egy lesz az amerikai választókat foglalkoztató több száz kérdés közül.