Christopher Nolannak az Odüsszeáról készített modern adaptációja egy valamire biztosan jó, arra hogy beszéljünk a görög eposzokról és ezek jelentőségéről. Gyakran találkozunk a film kapcsán sommás és leegyszerűsített véleményekkel, miszerint mivel fiktív szereplőkről van szó, teljesen mindegy, ezeket ki testesíti meg, csakhogy ez az állítás sokkal, de sokkal árnyaltabb valóságot takar, semmint az első pillantásra gondolná az ember. Modern régészeti és forrástörténeti kutatások mára már egyértelműen bizonyították, hogy az Iliász és az Odüsszeia egy nagyon is valós történelmi kontextusnak a szerencsés és kivételes módon fennmaradt narratívái, nevezetesen mindkét eposz egy bizonyos történelmi korszaknak, a bronzkor két meghatározó pillanatának a lenyomata.

Ma azt járjuk körül, hogy milyen nagyon fontos társadalmi funkcióval rendelkeztek ezek a narratívák a bronzkor, vagyis az európai civilizáció kezdetének hajnalán, de kitérek arra is, hogy mindennek fényében milyen perspektíva érhető tetten a Bronxra adaptált Odüsszeia verzióban. Nézzük a részleteket. (A továbbiakban elsősorban Finley Az Odüsszeia világa című könyvben foglaltakra támaszkodom, de bőven merítek a korral foglalkozó más művekből, akit érdekel a téma, lábjegyzetben hagyok bibliográfiát a további olvasgatáshoz, hajrá!)

Ablak a régmúltba

Fontos leszögeznünk, hogy míg sokáig Homéroszt tartották az eposzok írójának, addig mára már konszenzus uralkodik abban a tekintetben, hogy az Iliász és az Odüsszeia, (valamint hat másik mára elveszett eposz, de amelyeknek ismert a tartalma) szóbeli hagyományok voltak egy sokkal korábbi világból, amelyeket végül a Homérosz korában rögzítettek először írásban. Ennélfogva az eposzoknak vannak kimondottan archaikus elemei, amelyeket az utazó előadók évszázadokon át betanultak és előadtak, olykor némileg módosítva a szövegen. Ma már tudjuk, hogy ez a sokkal régebbi világ az maga a bronzkor volt, a műkénéi civilizáció hajnala. Honnan lehet ezt tudni? Például az Iliászban a szöveg a lehető legpontosabban leír egy olyan páncélt, amit Homérosz korában vagy a későbbi klasszikus korokban a görögök már egyáltalán nem használtak, de a bronzkori Műkénében olyannyira igen, hogy a régészek meg is találták ezeket, és egy ilyen páncélt az athéni múzeumban ki is állítottak.

De az Iliász nemcsak bizonyos nagyon archaikus fegyverzetek leírását tartalmazza, hanem olyan konkrét szokásjogokat, amelyek a klasszikus Görögország komplex és fejlett politikai rendszerében, társadalmában már teljesen szükségtelenek voltak, de nagyon is értelmük volt a bronzkori társadalmakban, amelyeknek sem formális uralkodóik, sem igazságszolgáltatásuk nem volt, ezért a társadalmat olyan szokásjogok szabályozták, amelyek valamilyen módon gátat szabtak egy amúgy nagyon erőszakos világban nem magának az erőszaknak, mert az alapértelmezett volt, de legalább az erőszak mértékének.

Szabályok egy igazságszolgáltatás nélküli világban: gerasz, daszmosz, xenia

Nézzünk pár ilyen szokásjogot, ami az Iliászban és az Odüsszeiában szerepel és mely lényegében egyfajta ablakként a múltra, betekintést enged a bronzkor szokásjogába. Azért mondom, hogy szokásjog, mert ebben a korban egyszerűen nem léteztek a modern értelemben vett törvények, és a vezetőknek sem volt semmilyen a maihoz hasonló legitimitása, valamint a háború maga a gazdaság alapját képezte. Egy olyan világban tehát, ahol a gazdaság alapja a fegyveres zsákmányszerzés volt, a vezetők nyilvánvalóan a leginkább harcra termett férfiak közül kerültek ki, és mivel a legitimitás alapja az erőszak volt, egyszerűen nagyon nehéz volt az időnként szükségszerűen megismétlődő erőszak mértékét valahogyan szabályozni.

Itt van például a háborúban szerzett zsákmány elosztásának nagyon szigorúan vett szabálya, amely kapcsán egyébként kibontakozik az egyik legsúlyosabb konfliktus az akhájok, vagyis Agamemnon és Akhilleusz között. A trójai hadjárat zsákmányelosztási rendje egy szokásjogi keret, amelynek megsértése indítja el a cselekményt. Két fogalom köré épül: a dasmosz, vagyis a hadizsákmány közös elosztása a sereg egésze között, és a gerasz, a kiválóknak, elsősorban a hadvezéreknek és kimagasló harcosoknak juttatott külön tiszteletdíj.

A gyakorlat a következő volt: egy város kifosztása után az összes zsákmányt, rabszolganőket, fegyvereket, értékeket egy közös állományba gyűjtötték össze. Ez az állomány aztán nyilvános elosztás tárgya lett, amit a sereg gyűlésén tárgyaltak meg, nem pedig egyetlen vezér önkényes döntéseként. Agamemnón mint főparancsnok elnökölt ezen az elosztáson, de a gyakorlat konszenzuális jellegű volt, a hadvezérek relatív érdemei alapján. Aki a csatában kiemelkedett, az egy különleges részt kapott a köznapi zsákmányon felül, ez volt a gerasz, ami nem egyszerű vagyoni juttatás, hanem a timé, vagyis a személyes becsület nyilvános elismerése.

Éppen ez a mechanizmus sérül a mű nyitányában. Khriszéisz Agamemnón gerasza volt, Briszéisz pedig Akhilleusz gerasza, egy város feldúlásából. Amikor Apollón pestise miatt Agamemnón kénytelen visszaadni Khriszéiszt az apjának, a szokásjog szerint az lett volna a helyes eljárás, hogy vagy lemond a kompenzációról, vagy a közös állományból kap új részt. Ehelyett önkényesen lefoglalja Akhilleusz már neki ítélt geraszát, Briszéiszt. Ez a lépés két szinten sérti a szokásjogot. Egyrészt egy már elosztott, tehát lezárt tulajdont vesz el, nem a közösből pótol. Másrészt egy alacsonyabb rangú, de nagyobb hadi érdemű harcos becsületét sérti meg egy magasabb rangú, de kevésbé érdemes vezető javára, ami az érdemalapú elosztás logikáját teszi érvénytelenné.

Tehát ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy Akhilleusz mit gondolt Briszéiszről, itt a tét Akhilleusz közéleti státusza, és modern értelemben vett imázsa forgott kockán. Van egy további réteg is, a köznapi katonák dasmosza, ami sokkal kevésbé részletezett a szövegben, de arra utal, hogy a rangsor szerinti, arányos elosztás alapelve az egész seregre kiterjedt, nem csak a vezérekre. Ez egyfajta korai, informális elosztó igazságosság elve, amit a hierarchikus harcosi társadalom a saját érdemrendjéhez igazít.

Mindezt csak azért részleteztem ennyire, hogy értsük, egy olyan világban, ahol a háború volt a gazdaság alapja, szigorú szabályok mentén osztották újra a javakat, attól függően, kinek mekkora volt a konkrét harci ereje. És ha az eposzok nem maradtak volna fenn, akkor mindezekről lényegében fogalmunk sem lenne, mert a régészeti kutatások fel tudják tárni egy-egy város romjait, de ezen kultúráknak a működési elveit nem, ezekről csak úgy értesülünk, hogy elolvassuk a görög eposzokat, amelyek lényegében ablakot nyitnak számunkra arra a világra, melyből aztán később létrejött az európai civilizáció alapja. És ilyen körülmények között már nem állja meg a helyét az az állítás, hogy mindössze egy irodalmi műről van szó, amely fiktív szereplők mentén részletez egy cselekményt, amelynek egyáltalán már a mozgatórugói is olyan szokásjogokat elevenítenek fel, amelyek köré lényegében ezeket a társadalmakat szervezték. Arról van szó tehát, hogy nagyon is konkrét történelmi kontextust tár elénk ez a két eposz. Lépjünk tovább, és nézzük meg, miért nagyon problémás, hogy Nolan szándékosan kihagyta az isteneket a filmből, nézzük, mi volt az istenek funkciója a bronzkor überpatriarchális társadalmában.

Az istenek mint a törvények proxyjai: a vendégjog, a kegyelem kérése és a halottgyalázás

A bronzkori világban nincs tehát sem kódex, sem bíróság, sem végrehajtó hatalom, amely kikényszerítené a közösségi normákat, ezért a rendteremtő funkció az istenekre hárul, és aki gondolkozott már azon, hogy az ókori istenek miért kegyetlenek és könyörtelenek, nos ezért, mert ők voltak a társadalom rendjének a névleges őrizői, és ha valaki eltért a normáktól, amelyek a társadalmat szabályozták, arra az isteni akarat közvetítői példátlan büntetést kértek. Ők a themis, vagyis az íratlan, kozmikus rendbe ágyazott igazságosság őrei, szemben a későbbi nomosszal, ami már emberi törvényhozás terméke. Az eposzokban három terület mutatja ezt különösen élesen, a vendégjog, a könyörgés joga és a temetés kötelezettsége, és mind a három azt a mintát követi, hogy a megsértésük egyszerre társadalmi és vallási kategóriában büntetendő, vagyis a kettő fedi egymást.

A vendégjog megsértése magának a háborúnak az eredendő oka. Párisz, mint Menelaosz vendége, elrabolja Helénát, és ezzel nem egyszerű erkölcsi vétséget követ el, hanem a Zeusz oltalma alá tartozó, szent, azaz szerződéses viszonyt rombolja szét. A vendég és a házigazda közötti kölcsönösség, az étel, a szállás, az ajándékok cseréje olyan szerződéses kapcsolatot hoz létre, amit semmilyen körülmények között nem szabadott megsérteni, ugyanis ez a szokás szintén az erőszak mérséklésének és az erőszak kerülésének az egyik szabályozó mechanizmusa volt. Ezt olyannyira komolyan vették, hogy közelharc előtt a felek pontosan bemutatkoztak egymásnak, nehogy a felmenőik között legyen olyan esemény, amely során az egyik a másiknak vendégjoggal tartozik. És ha kiderült, hogy volt ilyen, akkor nemcsak, hogy elkerülték a harcot, hanem még fegyverzetet is cseréltek, ily módon is felújítva a vendégjog szerződését.

Tehát a modern adaptációk alapvetése maga is egy tévedés, az akháj hajók nem azért indultak útnak, mert Heléna szép volt vagy nem volt szép. Heléna szépsége és ennek a szépségnek a ritkasága mindössze a nő magas értékét jelzi, nem a személyes fontosságát. Az akhájok azért indultak háborúba, mert Menelaosz szövetségesei egyrészt kötelesek voltak a vendégjog tiszteletben nem tartását megtorolni, valamint mert a saját szövetségi rendszerük legitimitása is kockán forgott, hiszen egy írott törvények nélküli világban a szokásjog megsértése magát a rendszert fenyegette. Ez a magyarázat arra, hogy Szép Helénának egy haja szála sem görbül, az akhájok semmilyen módon nem hibáztatják vagy büntetik Helénát, ugyanis az ő szemükben ő nem követett el semmit. Az elkövető Parisz, de nemcsak ő, hanem mindazok, akik támogatták és nem akadályozták őt a vendégjog megsértésében. Mondjuk úgy, hogy a korszak patriarchális társadalma semmilyen büntetőjogi felelősséget nem tulajdonított Helénának ebben a kérdésben, mivel számukra ebben az esetben egy sokkal fontosabb szempont érvényesült. Mindez furcsán hathat a huszonegyedik században, de a bronzkorban megvalósított, indo-európai, sztyeppei eredetű extrém patriarchális rendszer ezekre az alapokra épült, szemben a korábbi helyi európai matrilineáris, istennőközpontú társadalmakkal, amelyeknek az összeomlását és az eltűnését pontosan azzal idézték elő, hogy Európában megjelentek és a korábbi, Marija Gimbutas által leírt matrilineáris társadalmakat egyszerűen eltörölték a föld színéről.

(Mindennek ismeretében kimondottan bizarr maga a felvetés is, hogy Nolan egy állítólagos feminista fordítást vett alapul, valamint, hogy a film egyik szereplőjének költői kérdése a női szerepek fontosságáról szól, holott az Iliász és az Odüsszeia a patriarchális rendszer egyik legtisztább formáját jelenítik meg. Efelől nem hagy kétséget az Iliász záróakkordja sem, ahol Hektor felesége a hős halotti máglyája mellett a saját várható sorsáról elmélkedik, amely során őt a hódító akhájok valakinek kiosztják majd mint hadizsákmányt, és az új urának, Akhilleusz fiának majd gyermeket szül, miután a Hektortól született fiát Trója falairól bedobják a mélybe.)

Ezen horrorisztikus jelenet után nézzünk meg egy másik fontos, az erőszakot szabályozó szokásjogot, a könyörgést, a hiketeiát. Ez egy formális kegyelemkérő mozdulat volt, amely során a könyörgő kegyelemért és legtöbbször az életéért esedezve térdre hullott és megérintette a legyőző lábát. Az akhájok táborában lényegében ezért tör ki a pestis, mert Agamennón nem tesz eleget Apollo egyik papjának a könyörgésének, aki a könyörgést formálisan elvégzi, de Agememnón mégis megtagadja a kérést, erre aztán az isten addig sújtja pestissel a hadat, amíg a könyörgés nem érvényesül. A hiketeia tehát egy kvázi jogi intézmény, aminek betartatása komoly következményeket von maga után. 

A temetetlenség tabuja a harmadik, és talán a legsúlyosabb terület. Hektór holttestének meggyalázása, amit Akhilleusz nap mint nap megismétel a kocsi mögé kötve körbehurcolva a várfalak körül, olyan mértékű normasértés, hogy maguk az istenek is felháborodnak rajta, annak ellenére, hogy Akhilleuszt egyébként támogatják. Apollón az istenek tanácsán kifejezetten vadállatnak nevezi Akhilleuszt, és azt kéri számon rajta, hogy elveszítette az aidószt, a szégyenérzetet, ami minden emberi közösség alapja kellene legyen. A temetetlen, meggyalázott holttest társadalmi rendzavarás, és annak a szokásjognak a megtagadása, hogy a megölt holtestét a gyilkos a családnak kiadja, hogy annak a végtisztességet megadják és ezzel a további erőszakot újfent megakadályozzák.

Összességében mind a három szokásjog ugyanazt a társadalomszervezet és erőszak megelőző szerepet tölti be. És itt térhetünk rá arra, hogy miért éppen ilyen nagyívű eposzokban öltöttek testet ezek a történetek, amelyeket évszázadokon át szinte szóról szóra megtanulva ismételgettek és adtak elő az erre szakosodott előadók, elsősorban közösségi tereken, mindenki okulására. Az eposzok nyilvános tereken és lakomákon való előadása tehát betöltött egy fontos társadalmi funkciót: a normák ismételgetését és az ezek megsértéséből származó szankciókat.

Azt pedig a részletezett erőszakos epizódokból világosan látjuk, hogy nagyon is szükség volt az istenek korlátozó erkölcsi őrködésére, ugyanis a háborús gazdaság válogatás nélkül felőrölte az embereket, társadalmi osztálytól függetlenül, Apolló papnőjéből vagy a hadvezér feleségéből akármelyik pillanatban zsákmány és rabszolga válhatott, s a társadalmi korlátokat szétfeszítő héroszok, mint Akhilleusz vagy akár Odüsszeusz is, folyamatosan megszegték az erőszakot szabályozó normákat. A bronzkori narratívák tehát folyamatosan olyan helyzeteket taglaltak, ahol végül a normakontroll az istenek révén mégis megvalósul, mert mind az Iliász mind az Odüsszeia végül is egy-egy nagy erkölcsi ívet ír le, és végül a bonyodalmak szinte mindig úgy oldódnak meg, hogy a helyéről kibillent társadalmi rend helyreáll.

Az Odüsszeia az amerikai „prezentism” szűrőjén keresztül

Miután lényegében belepillantottunk a görög eposzokat létrehozó társadalmak világába, ideje rátérnünk arra, hogy a modern adaptációk a maguk részéről milyen társadalmi funkciót látnak el, mert egy pillanatig se legyen kétségünk afelől, hogy Nolan alkotása pontosan olyan ablak a mai világra, mint amilyen ablak a bronzkorra az Iliász és Odüsszeia eredeti rögzített szövege. Nolan adaptációja szinte semmit nem mond el a homéroszi-bronzkori világról, de elmond mindent a napjainkban minden kulturális teret betöltő ideológiai normákról és a maga módján világosan rögzíti a modern társadalmakat meghatározó, domináns, amerikai kulturális fősodort. Nolan nem egy háromezer éves világot elevenít fel, hanem a történelmi és mitologikus narratívát háttérként használja a modern világ normarendszerének rögzítésére. Van egy leheletfinomságú, teljesen véletlenszerű irónia abban, hogy nagyon pontosan dokumentál valamit, csak épp nem az Odüsszeiát. S ez nemcsak magának a történetnek a máshová nagyon eltolt hangsúlyaiban érződik, hanem egyáltalán a képi világon is, a homéroszi korból ránk maradt kultúrák képi világa gazdag, színes, elevenen vibráló volt (érdemes megnézni csak a korábban említett páncélt), Nolan ezzel szemben a modern világ monoton szürkeségét és erőltetett egyhangúságát tolja rá egy olyan eredetileg színekben tobzódó világra, ahol még maga a természet is színpompás, idézze fel mindenki magában a görög tengerpartok sekély partjainak mesés szépségét.

Nem célom a posztmodern ideológiák összes tipológiai elemének a felkutatása és részletezése a filmben, mindössze úgy foglalnám össze Nolan filmjének mondanivalóját, hogy a főhőst modern problémák aggasztják és modern traumákon át halad a fejlődéstörténete. Az istenek hiánya az erkölcsi szál és magának az erkölcsnek a hiányát is jelenti egyben, vagyis ami eredetileg a lényeg.

Nolan filmjében Odüsszeusz nem azért bolyong, mert megsértett egy istent és kivívta annak haragját, ergo a bronzkori normarendszer logikája szerint ezért bűnhődnie kell, hanem mert egyszerűen sodorják a körülmények, és esendő, gyarló emberként ezeket a körülményeket ő maga kreálja, s ebből szükségszerűen következik az is, hogy mindenért ő maga felelős. Ez egy nagyon modern gondolat, ami teljességgel idegen az erkölcsi normák kötelező volta és a predetermináltság állapotában létező bronzkori narratíváktól, ahol minden tragédiának valamilyen morális vonatkozása és közösségi következménye van.

Ez a fajta látásmód az a tipikusan amerikai látásmód, amely minden vonatkozásba a saját mércéjét és normarendszerét helyezi bele, valamint szinte teljes mértékben a jelenlegi világ létező realitását (prezentism) helyezi rá korábbi korszakokra úgy, hogy alapvető differenciák felismerésére vagy azok tiszteletére nem képes. Ezért lényegében tényleg abszolút mindenbe belehelyezi magát és a sajátos világképét minden helyzetre ráerőlteti, ezzel pedig olyan abszurd helyzeteket kreál, mint például, amikor egy indiai etnikumú színész mondja a filmben, hogy „görögök vagyunk, Ithakából”. Innentől kezdve a film mindenről szól, csak az eredeti történetről vagy arról a letűnt világról nem, ami ezt a narratívát kitermelte. Nolan filmje egyértelműen a huszonegyedik századról és a huszonegyedik század értékeiről szól és ez talán rendben is van a huszonegyedik század embere számára, aki egyre nárcisztikusabb és egyre nagyobb igénye van arra, hogy saját magát lássa viszont IMAX filmszínházban, homéroszi hősnek vagy hősnőnek öltözve, mert ha meg akarjuk ragadni a lényeget, akkor ez egyfajta cosplay, amelyben a modern társadalom minden tagja kapott egy kosztümös szerepet.

A valódi tragédia tehát nem az, hogy a modern adaptációk újraértelmezik az ókori történeteket. Minden civilizáció a saját képére formálta a múltat. Maguk a görögök is újraértelmezték a náluk régebbi hagyományokat, ahogyan minden korszak óhatatlanul a saját tapasztalatain keresztül olvassa a történelmet.

A valódi tragédia ott kezdődik, amikor már nem ismerjük fel, hogy azok az emberek, akik ezeket a történeteket létrehozták, egy a miénktől gyökeresen eltérő erkölcsi világban éltek. Amikor ezt a világot lebontjuk, és a saját korunk értékrendjével helyettesítjük, lehet, hogy kiváló filmeket készítünk – de már nem ugyanazt a történetet meséljük el.

Az Iliász és az Odüsszeia jóval több, mint két irodalmi remekmű. A bronzkori Európa társadalmi rendjének legfontosabb fennmaradt lenyomatai közé tartoznak. A régészet feltárhat palotákat, városfalakat és fegyvereket, de nem tudja feltárni azokat az íratlan szabályokat, amelyek szerint ezek a társadalmak működtek. Erre az eposzok képesek. Megőrizték azokat a szokásjogokat, amelyek korlátok közé szorították az erőszakot, azokat az értékeket, amelyek legitimálták a hatalmat, és azt az erkölcsi rendet, amelyre egy egész civilizáció épült.

Ezért fontos valójában a Nolan-film körüli vita is. A kérdés nem a szereposztás, és még csak nem is az, hogy egy rendezőnek joga van-e szabadon értelmezni egy klasszikus történetet. A valódi kérdés az, hogy képesek vagyunk-e még belépni egy tőlünk radikálisan eltérő civilizáció világába, vagy már csak arra vagyunk képesek, hogy a múltat is a saját képünkre formáljuk.

Talán ez a héroszok valódi alkonya.

Nem Trója pusztulásával kezdődött, hanem abban a pillanatban, amikor felhagytunk azzal, hogy megértsük azt a civilizációt, amely életre hívta őket.