Még néhány nap, és a mozikba kerül Christopher Nolan új filmje, az Odüsszeia, ami már jóval a bemutató előtt vihart kavart. Az előzetese rekordközeli negatív visszhangot kapott, a film hivatalos közösségi oldalain pedig korlátozni kellett a hozzászólásokat, mert elszabadultak az indulatok. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy az internet ismét ok nélkül háborog. Szerintem azonban a történet ennél jóval árnyaltabb.

Én is azt vallom, hogy a művészetnek joga van provokálni. Sőt időnként kötelessége is. A filmtörténet tele van olyan alkotásokkal, amelyek tabukat döntöttek, szembementek a kor elvárásaival, új utakat kerestek, botrányt okoztak, kifütyülték őket, majd évekkel később mesterműként tekintettek rájuk. Csakhogy szerintem az Odüsszeia körüli vita nem erről szól.

Ha egy rendező valóban a saját művészi vízióját akarja megvalósítani, még akkor is megérdemli a tiszteletet, ha ezzel sokakat felháborít. De amikor egy alkotás láthatóan ráül egy éppen uralkodó kulturális trendhullámra, akkor nehéz forradalminak nevezni. Inkább alkalmazkodásnak, sőt akár opportunizmusnak tűnik. Biztonsági játéknak.

A vita ráadásul nem a semmiből robbant ki. Sokan kifogásolták például, hogy a görög mitológia egyik legismertebb alakját, Trójai Helénát a színesbőrű Lupita Nyong'o alakítja, miközben a klasszikus hagyomány világos bőrű, hosszú hajú görög nőként ábrázolja. A bírálók szerint ez már nem egyszerű szereposztási döntés, hanem kulturális üzenet: a sokszínűséget illik elfogadni, akkor is, ha öncélú és a történet hitelességének rovására megy.

Az elmúlt években a nyugati filmiparban egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az identitáspolitikai szempontok. Vannak, akik ezt régóta esedékes társadalmi nyitásnak látják, mások viszont úgy érzik, hogy mindezt túlzott erővel próbálják rájuk erőltetni. És itt kezdődik a probléma. Az elfogadás nem működik parancsszóra. Nem lehet kampányokkal, marketinggel vagy erkölcsi nyomásgyakorlással kikényszeríteni. Ha valakit folyamatosan arra „érzékenyítenek”, hogy változtassa meg a világnézetét, természetes, hogy lesznek, akik ellenállnak.

Miközben sokat halljuk, hogy legyünk nyitottak a különböző nézőpontokra, gyakran azt látjuk, hogy ez a nyitottság csak egy irányba működik. Aki nem ért egyet, az könnyen megkapja a maradi, vagy akár gyűlölködő jelzőt. Pedig számomra nem is elsősorban az a kérdés, hogy helyes volt-e ez a szereposztás. Sokkal inkább az a kulturális közeg érdekes, amelyben megszületett, és az, ahogyan a rá adott kritikákat kezelik. A reakció nem párbeszéd lett, hanem a hozzászólások korlátozása és a bírálók megbélyegzése.

Az igazi művészi bátorság szerintem nem az, amikor valaki együtt sodródik a korszellemmel, hanem amikor képes szembemenni vele. De mi a nonkonformista abban, ha valaki pontosan azt képviseli, amit ma Hollywood legnagyobb stúdiói, streamingóriásai és díjosztói is jutalmaznak? Az Oscar-díj új jogosultsági feltételei nyíltan kimondják, hogy bizonyos reprezentációs szempontok előnyt vagy akár feltételt jelenthetnek a Legjobb film kategóriájában. Lehet ezekkel egyetérteni vagy vitatkozni, de úgy tenni, mintha nem léteznének, egyszerűen nem lehet.

Ezért számomra az Odüsszeia nem egy lázadó alkotás. Inkább azt látom benne, hogy ráhangolódik arra a kulturális irányzatra, amely ma Hollywoodban uralkodóvá vált. Ezt lehet progressziónak vagy társadalmi felelősségvállalásnak nevezni, én azonban inkább úgy érzem, hogy ez a korszellem kiszolgálása, nem pedig annak megkérdőjelezése. Hogy Christopher Nolan Odüsszeiája maradandó műalkotás lesz-e, vagy csupán a saját korának pontos lenyomata, azt majd eldönti az idő.

Ami viszont már most feltűnő, az a körülötte kialakult légkör. A bemutató előtt már egymást érik a szuperlatívuszok: mestermű, filmtörténeti mérföldkő, Nolan pályafutásának csúcsa, hibátlan filmkészítés. Lehet, hogy mindez igaz. De, amikor a közönség többsége még nem is látta a filmet, miközben a kritikai konszenzus már kész tényként kezeli, hogy mit kell róla gondolni, óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon ez spontán lelkesedés, vagy inkább elvárások formálása?

Mert a közönségnek ma már nemcsak azt mondják meg, mit nézzen. Egyre gyakrabban azt is, mit kellene gondolnia arról, amit lát. Márpedig úgy tűnik, hogy az Odüsszeia a legújabb kijelölt remekmű.

(Nyitókép: frpnet.net)