Úgy tűnik, új korszakba léptünk: a pánik korába. A világot már nem az igazság, hanem (a tévhitek mellett) a szorongás tartja egyben. Aki nem pánikol, az gyanús. Aki azt merészelni mondani, hogy „nyugi, talán mégsem jön el a világvége jövő csütörtökön”, az azonnal a klímatagadók, az olajlobbi vagy a sötét erők szövetségese lesz.

A legújabb közellenség? Bill Gates, aki a napokban ünnepelte 70. születésnapját. Igen, az a Bill Gates, akit eddig legfeljebb a Windows-frissítések vagy a sok pénze miatt lehetett utálni. Most azért dühösek rá, mert azt mondta: „a klímaváltozás komoly probléma, de nem a civilizáció vége.”

Olyat mert állítani, hogy a világvége-szemlélet miatt a környezetvédők nagy része túlságosan a rövid távú kibocsátási célokra koncentrál, és ez elvonja a forrásokat azokról az intézkedésektől, amelyeket az életminőség javítása érdekében meg kellene tennünk. Erre a klímaaggódók úgy reagáltak, mintha személyesen rúgta volna fel Greta Thunberg termoszát. A közösségi média egy emberként kiáltotta: „Hogy merészeli!”

A New York Times még cikket is írt róla, amiben az volt a legszórakoztatóbb, hogy nem az esszé tartalmáról szólt, hanem arról, mennyi pénze van Gatesnek. Mert ha valakinek sok a pénze, az nyilván nem érthet a bolygóhoz. Jött is rá a válasz Matt Taibbitól (attól a fickótól, aki korábban a Rolling Stone-ban írt, mielőtt szabadúszó eretnekké vált): a pánik korszakában semmi sem sérti annyira az embereket, mint az optimizmus. Ez tényleg így van. Ma az számít forradalmi tettnek, ha valaki nem hiszi, hogy holnap minden pingvin szomjan hal, és a Földet elnyeli egy műanyagkupak-örvény.

Valahol útközben elromlott a józan arányérzék. A „mentsük meg a bolygót” jelszó szép volt, amíg át nem alakult „rögzítsd a kupakot, különben mind meghalunk!” mozgalommá. A papír szívószál lett a modern világ bűnbocsátó cédulája: ne törődj azzal, hogy három korty után szétesik a kólában, a lelkiismereted legalább lebomló!

Kellett nekünk a Green Deal, a rosszul menedzselt, túlméretezett álom, amit a valóság nem hajlandó finanszírozni. Papíron tökéletes: mindenre egyszerre megoldás – klíma, biodiverzitás, szociális igazság, fenntartható ipar, demokratikus jólét és vélhetően a lelki béke is. Csak épp senki nem mondta el, hogyan lehet egyszerre karbonsemlegesnek és fizetőképesnek maradni.

És ott vannak a kerékpárutak, a zöld jövő szimbólumai: épülnek lelkesen, még akkor is, ha csak a közmunkás teker rajtuk haza péntek délután. De az önkormányzatok kitartanak: „Majd átneveljük bringássá a társadalmat.” Ha ez nem sikerül, az autósokat hibáztatjuk. Mert ők a Föld ellenségei, akik nem értik, hogy a bolygót csak úgy menthetjük meg, ha reggelente mínusz öt fokban, laptopos táskával a hátunkon, szembeszélben tekerünk a munkahelyre. Nem mintha a Föld nem sóhajtana szomorúan a kipufogógáz láttán, de azért a logika mégiscsak furcsa: előbb építünk, aztán majd lesz rá igény.

Mindeközben a „zöld átállás” szót már inkább politikai varázsigeként használjuk, mint valódi programként – a fenntarthatóság hite lassan vallássá válik. Pedig Gates csak annyit mondott: lazítsunk. Nem fogunk kihalni, legfeljebb kicsit jobban megizzadunk nyáron. És ezért most ő a gonosz. Talán mert a remény rossz üzlet. A pánik sokkal jobban eladható – választásokon, konferenciákon, szponzorált posztokban.

A valóság viszont prózaibb: a Föld nem omlik össze, csak mi kapkodunk. A technológia fejlődik, az innováció halad, és ha a pánikot végre lecserélnénk egy csipet racionalitásra, lehet, hogy még tényleg lenne remény.

Nem azért, mert Gates megmondta – hanem mert józan ésszel még mindig könnyebb túlélni, mint rettegéssel. Nem az apokalipszis ellen kell küzdenünk, hanem a gondolkodás felszámolása ellen. A világ ugyanis nem attól fog elpusztulni, hogy melegszik a levegő, hanem attól, ha lefagy az értelem.

Szóval: mind meghalunk? Nem! De ha így megyünk tovább, a végén még a humorunkat is elveszítjük. És az már tényleg a vég kezdete lenne.

(Nyitókép forrása: images.mktw.net)