Van a sajtószabadság, és van a sajtószabadosság. A kettő között van egy határvonal – de akad, aki nagy élvezettel maszatolja össze, hogy senki se lássa, hol is húzódik.

Nemrég például történt egy apróság. Tudják, az a fajta „apró hiba”, amikor valaki szavakat ad egy ember szájába, amelyek soha nem hangzottak el. Ez nem elütés. Nem egy rosszul begépelt dátum. Nem egy felcserélt helységnév. Hanem az a műfaj, amikor a sajtó fogja, és varázspálcájával kreál egy idézetet. Olyasmit, amit a világon senki nem mondott ki – mert ugye az idézőjel sokaknak inkább díszítőelem, nem funkció. Apróság? Hát persze. Pont olyan apróság, mint amikor a pilóta azt mondja: „Ugyan, rossz gombot nyomtam meg, de szerencsére csak a katapult volt.”

És amikor számon kérik rajta? Akkor jön a magyarázat, amiért az Andersen-mesék is sorba állnának. „Az történt kérem, hogy a forrásanyagban a határ nem vált világossá, és így a levélből valahogy a cikkbe szaladtak mondatok.” Igen, így, maguktól. A mondatok felálltak, kimásztak a postaládából, átkúsztak a szerkesztőségi gépbe, majd bemásztak a cikkbe. Ilyenkor derül ki, hogy a mondatoknak nagyobb a mozgásterük, mint magának az igazságnak. (Persze, most én sem idéztem pontosan – de legalább bevallom, hogy ez publicisztika, nem jegyzőkönyv.)

Aztán persze jön a helyreigazítás. Ez olyan, mint amikor a pincér véletlenül leönt forró levessel, majd annyit mond: „Hoppá, tévedtünk.” És letesz eléd egy szalvétát. A bocsánatkérés? Nos, az nem a cikkben kapott helyet, nem ott, ahol a hiba történt, hanem valahol egy közösségi poszt alján. Mondhatni rossz helyen landolt. Nem helyénvaló – szó szerint.

Ez az egész önmagában bohózat lenne, ha nem volna tragikus. Mert itt nem egy elrontott helyesírásról beszélünk, hanem arról, hogy a sajtó egyik alapvető feladatát – a valóság hű visszaadását – tette zárójelbe. És ha nem szól senki, akkor úgy is marad. Ráadásul nemcsak a hiba súlyos, hanem a hozzáállás is: az a reflex, hogy minimalizáljuk, bagatellizáljuk, eljátsszuk, mintha a „tévedtünk” varázsszó mindent elintézne.

Pedig nem. A „tévedtünk” nem ugyanaz, mint a „hazudtunk”. Ha darabokra zúzzuk az igazságot, hiába próbáljuk ragasztással rendbe hozni, mindig marad egy repedés, amin átcsorog a kétség és a kétely. Sajnos a közbizalom nem bírja sokáig az ilyen nyelvi akrobatikát. Mert ha a sajtó maga kezdi kikezdeni a saját szavahihetőségét, akkor a végén nem a máz omlik össze, hanem a bizalom. Az pedig nem épül vissza egy keretes helyesbítéssel.
Ez így nem szabadság. Ez csak szabadosság – vagyis szabódás, amikor rajtakapják.

(Nyitókép: science.org)