A természet nem adminisztrál. Nem kér engedélyt, nem küld emlékeztetőt, nem ül tárgyalóasztalhoz. Csak jelez. Aztán cselekszik. A parajdi sóbánya most ennek az örök szabálynak a legújabb tanúja – vagy inkább áldozata. Mert nem új a hiba, csak régi a hallgatás. Már 2007 és 2009 között is világos volt: baj lesz. Elektrometriai mérések mutatták ki, hogy a víz szivárog, a sótestet veszélyezteti. Aztán… jöttek a javaslatok, a jelentések – és a csönd.

A víz közben nem várt. Utat keresett, és talált is. Ma már nem megelőzésről, hanem kármentésről beszélünk. A bányában felfüggesztették a kitermelést, elmaradnak a turisták, a környékbeli megélhetések kerültek veszélybe. De a kérdés örök: miért mindig akkor kezdünk el kapkodni, amikor már rég lépni kellett volna?

Tudták, mégsem történt semmi. A bányát működtető állami vállalat, a Salrom nem biztosított elegendő forrást a megelőző intézkedésekre – pedig az előjelek világosak voltak. A Korond-patak medre, amely a sótest felé vezeti a vizet, a román Vízügyi Társaság fennhatósága alá tartozik. Ott is éveken át halogatták a szükséges beavatkozásokat. Az ok? Hivatalosan: forráshiány. Nem hivatalosan: állítólag politikai érdekek. Vannak, akik szerint tudatos volt a késlekedés, hogy a parajdi bányából származó bevételek ne maradjanak a térségben, hanem központi szinten hasznosuljanak.

Ez több mint technikai hiba. Ez szemléleti. Az a reflex működött, amely szerint amíg nincs tragédia, nincs sürgősség. Csak az a baj, hogy ez a gondolkodás a közösségek rovására megy. Azokéra, akik a bányából élnek. Azokéra, akik hittek abban, hogy ha egy probléma dokumentált, akkor előbb-utóbb meg is oldják.

Lehet-e felelősöket keresni? Lehet. Találni már nehezebb – mert a döntések mindig több kézen mentek át, és több szinten akadtak el. A bányászati vezetésnél. A vízügyeseknél. A minisztériumokban. És ott, ahol a helyi szempontok gyakran eltűnnek a „nagy országos prioritások” közt. De ettől még a következmények helyben csapódnak le.

Van jövője Parajdnak? Talán igen, van remény. De csak akkor, ha most végre felelősen és hosszú távon gondolkodunk. Az első lépés: elterelni a patakot. Utána: pontos mérések, monitoringrendszer, stabilizálás. Beletelhet pár évbe. Addig talán nem árt gondolkodni a jövő zenéjén is.

Mert időnkét fel lehet tenni egy másik fontos kérdést: mi lesz, ha egyszer elfogy a só – vagy ha már nem lehet biztonságosan hozzáférni?

Nem lenne példa nélküli felismerés. Az arab országok is ráébredtek: a kőolaj nem örök, és ideje új pilléreket építeni. Miért ne gondolkodhatnánk Sóvidéken is hasonlóan? A sókincs sem végtelen, és talán nem is kellene megvárnunk, hogy a természet döntsön helyettünk. Igaz, ezzel most tényleg ráérünk foglalkozni, mert most mindenekelőtt cselekedni kell.

Az ember furcsa jószág, és gyakran buta is: amíg nincs baj, sajnálja a pénzt – ha beüt a ménkű, gondolkodás nélkül simán leperkálja az összeg tízszeresét is. Pedig mindenki tudja, hogy megelőzni mindig olcsóbb, mint kármenteni. Ha ezt egyszer végre nemcsak papíron, hanem gyakorlatban is komolyan vennénk, talán nem kellene újra és újra a természet kényszerítő erejéből tanulnunk. Mert ha mindig megvárjuk, hogy körmünkre égjen a gyertya, egyszer az is előfordulhat, hogy már nem marad, aki elfújja.