Ahogy Korond pataka elárasztotta a parajdi sóbányát, úgy most a Tisza is szépen átcsapott az erdélyi sajtószabadságon. Merthogy ezek a tiszások elég különösen értelmezik a „szabad sajtó” fogalmát, annyi szent.

Nagyadorjánban ugyanis megszületett valami, amit a szépen csengő Közösségi párbeszédnek kereszteltek, és amit úgy hirdettek, mint a „barátság, nyitottság és öröm ünnepét”. A nyitottságot azonban valahogy elfelejtették a kapuban átadni. A megnyitón voltak vagy húszan – szervezők, stáb, előadók együttvéve –, szóval akkora tömeg, hogy a falu főutcája is beleremegett… ja, nem.

A Hír TV és a Magyar Nemzet újságírói is észrevették, hogy nem éppen woodstocki hangulat uralkodik a táborban, meg is írták. Ezért aztán, miután egy kis sétára merészkedtek, már nem engedték vissza őket. A Székelyhon meghívót is kapott, de csak akkor léphetett volna be, ha kint hagyja a fényképezőt meg a laptopot – magyarul: „jöhettek, de csak asszisztálni”. Valószínűleg jól mutatott volna a pangó térben még néhány statiszta.

Mert a tiszás tábor közönsége inkább kommentmezőben létezett, mint a valóságban. A sok Gerengayné, Zoltánné, Kislakinè, Huszárné, Nagyné, Ferencné, Molnárné, Partiné, Kolasovszkiné, Belméné, Megyesiné, Pethőné, Jugovicsné, Sándorné, Halmainé, Szekeresné, Lakosné, Mihókné, Kernné, na meg Abou Adam El Ghoul kamuprofiljai mind ott voltak – virtuálisan. A valóságban viszont csak a szél fújta a durván foghíjas teret.

Kollégám a Maszoltól szintén bejelentkezett, hiszen érdekelte őt a Sajtószabadság, szabad sajtó tematikájú kerekasztal-beszélgetés. A szervezők hirdették is: „nem zártkörű, valódi, élő párbeszéd, az újságírók, szerkesztők, hallgatók kérdezzenek bátran!”. És igen, tényleg volt párbeszéd – a kapuban, ahol azt kérdezték: „Milyen irányultságú a Maszol?”. Hát ha valaki ilyet kérdez a legolvasottabb erdélyi magyar portál munkatársától, az vagy nem tudja, hol él, vagy épp abban a véleménybuborékban fuldoklik, amelyből állítólag mindenkit ki akarnak szabadítani.

A Maszol megírta az esetet, mire jött is a kényszeres „na jó, mégis jöhettek”. De akiben van csipetnyi tartás, az nem szokott másodszorra is benyitni oda, ahonnan egyszer már kidobták.

Képzeljük csak el, mi lett volna, ha Tusványoson a sajtót kedvenclisták alapján szűrték volna! Vagy belépési feltétel lett volna, hogy korábban ki, miről és hogyan írt. Akkorát robbant volna a botrány, hogy a Hargita is visszhangozta volna a „sajtószabadságot”. Nagyadorjánban viszont nem volt, ami visszhangozzon, az érdektelenség sűrűbb volt a levegőnél, és a Közösségi Párbeszéd Tábor úgy hasalt el, mint egy félresikerült flashmob. Magyar Péter „első nagy erdélyi politikai beszédére” is jó, ha ötvenen voltak kíváncsiak, stábostul-szervezőstül, szőröstől-bőröstől. Amúgy az ellenzéki zsebmessiást sehol nem fogadták tárt karokkal (a kivételeknek már rég nem jár tisztelet), Parajdon pedig a magyar köztévést a közelébe sem engedték, mert „alattomos kérdéseket” mert feltenni.

Pedig a sajtó dolga épp ez: kérdezni. Pimaszul, bután, provokatívan, ahogy épp sikerül. A politikus dolga meg az, hogy ezt kezelje: okosan, ügyesen, vagy legalább egy poénnal. Akik viszont rögtön propagandistáznak vagy dalra fakadnak, nos, azok nem biztos, hogy értik a játék szabályait.

A parajdi esetről rengeteg anyag került fel a netre, a szolgálatos kommenthuszárok pedig azonnal rákezdtek az „árad a Tiszára”. Csak épp megfeledkeztek róla, hogy Parajdon nem szerencsés áradásról beszélni – ha egy patak ekkora bajt csinált, mekkora kárt okozhat egy egész folyó? Jelen esetben a Tisza.

A programban boncolgatták, hogy hol a szabadság határa, mi a hallgatás ára, és mi a hiteles tájékoztatás. Kíváncsi is voltam, vajon azok a „független, objektív, szabad” médiumok, amelyek bejutottak, írtak-e arról, hogy Nagyadorjánban elég durván csorbult a sajtószabadság?

Nem nagyon. Pedig a Maros megyei rendezvényen ki is függesztették a tábori alapelveket, mint például „Elfogadjuk, hogy szabad mást gondolni” vagy „Egyet érthetünk abban, hogy egyes kérdésekben nem értünk egyet”. Ez így is volt. Papíron. Mert ha ez a „párbeszéd” volt a szabadság csúcsa, akkor a Tisza Párt tényleg mindent elárasztott – csak éppen nem a nyitottsággal, hanem a saját kis félelem- és kontrollhullámaival. A sajtószabadságuk pedig látszólag olyan, mint a Tisza-univerzum: Facebookon dübörög, élőben meg csak szellőztet. És hogy milyen eredménnyel? Egy éven belül kiderül.