A minap – kicsit heccből, kicsit fonákból – adtam egy fricskát a Független Objektív Sajtónak™. Nem is fricska volt, inkább egy kis oldalba pöccintés, de ahogy reagáltak, abból rögtön kiderült: ezek nem függetlenek, hanem hiperérzékenyek – talán túl sok érzékenyítő tréningen vettek részt, és már attól is triggerelnek, ha valaki nem elég áhítattal pislog feléjük. Jesszus, megkondultak a vészharangok! Armageddon! Világvége! Mind meghalunk!

Már hogyne! Elég egy pimaszul odadobott kritikus megjegyzés, és máris beindul a riadólánc: „a szabad sajtó elhiteltelenítése zajlik!” Mintha a magukat piedesztálra emelő, önjelölt igazmondók feddhetetlenségének piszkálgatása halálos vétek lenne. Mert a szabadság, az igazság és a demokrácia élő szobrait csakis a legjobb fényben szabad feltüntetni, nemde? Hát, ma is tanultam valamit: a kritika a demokrácia része, kivéve persze, ha őket érinti.

Megtisztelő, hogy akadnak olyanok, akik az én véleményemtől óvják a világot, de nyugi, emberek! Azt hiszem, túl kicsi vagyok én ahhoz, hogy bármit vagy bárkit is elhiteltelenítsek. Amúgy is megy az magától. Nagyban. „USAID-milliárdok: így finanszírozza Washington és Brüsszel a balliberális médiát!” – harsogja az anyaország kormányközeli sajtója. Mire jön az „ellenzéki” válasz: „Most, hogy az amerikai támogatások megszűntek, a független sajtó sok helyen teljesen elnémulhat.” Aha. Tehát amerikai kormánypénz = szabad sajtó. Értem. Ezt hívják függetlenségnek, transzatlanti kiadásban? De akkor minek a kuncsorgás? Támogasd a szabad sajtót! – de előbb dobj meg egy százassal, különben elfogy a koffein az erőltetett véleménymisszióhoz? Ezeket mondják, és férfiasan bevallom, bennem is felvetnek néhány kérdőjelet. Szerintem ez is megér egy tényfeltárást, talán még vevő is lennék rá.

Beismerem, kölyökként még a Brezsnyev–Carter–Ceaușescu vicceken röhögtünk jó nagyokat. És zsidó-, cigány-, rendőr- és szőke nős vicceken nőttünk fel. Más világ volt az. És nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, hogy mára már a „szabad sajtósok” is belekerültek a mindennapi tréfálkozásokba.

Mert a pletykák szerint ma már csak az lehet „független” újságíró, aki naponta újradefiniálja önmagát, de sosem elégedett az eredménnyel, van legalább egy alteregója, és rendszeresen posztol depresszív idézeteket szivárványos háttérrel. És állítólag előnyt jelent, ha a szakmai, netán magánéleti frusztráció jó táptalajra talál benne. Regélik, hogy egyes szerkesztőségekben már külön kávéfőző van a passzív-agresszív munkamorálnak. Szóval kedves Független Objektív Sajtó™, nehogy szervezetbe tömörülj! Nem a cenzúra miatt – csak a mozaikszó irtó ciki lenne.

Komolyabbra fordítva a szót, nyilván nem lehet könnyű nap mint nap haptákba vágni magadat a szólásszabadság védelmében, főleg, ha közben valaki azt meri mondani: „Ööö... srácok, ez most nem volt annyira penge.” De ettől még nem dől össze a világ.

Mert miközben ti szorgosan véditek a sajtót – néha a valóságtól, néha saját magatoktól – talán érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy amennyiben minden kritika mögött összeesküvést láttok, akkor előbb-utóbb úgy kezdtek viselkedni, mint akiket tényleg irányítanak. Persze, akinek nem inge, ne vegye magára. Azt amúgy is le lehet vetni – de az átlátszóságot nehéz kimagyarázni. Hülyén jön ki, hogy a nyitottságot, a másság elfogadását szorgalmazzátok, de közben képtelenek vagytok lenyelni, sőt összezárva vészharangot kongattok, ha valakinek pont MÁS a véleménye. Márpedig én úgy tudtam, hogy a véleményt kimondják, nem pedig tenyésztik.

Őszintén szólva, ezek a sorok viszonylag gyorsan kifutottak belőlem – a dilemmázás inkább azon ment, leadjam-e egyáltalán megjelenésre. Mert nem sok értelmét látom cicaharcba keveredni a kollégákkal. Az elmúlt harminc évben talán kétszer éltem a válaszadás jogával, de már rég lemondtam róla. Elfecsérelt idő a vélemény véleményezésének a véleményezése is, hogy az ebből kinövő, parttalan szappanoperát ne is említsem.

Most is csak jelezni szeretném: ha valaki kritizálni akar, hát csak bátran, ne fogja vissza magát. Elférünk itt mindannyian.

Szóval csigavér! Nem kell betojni, ezúttal sem én mondom meg a tutit. Ez az iromány nem több és nem kevesebb, mint egy szubjektív, személyes hozzáállás. Egy vélemény – tudjátok, az a dolog, amelynek szabadságát állítólag mindannyian védjük.

(Nyitókép: science.org)