Elment Ion Iliescu, a posztkommunista Románia mosolygós túlélőmestere, mosolyát hűen őrzi a román autóipar hasonlóan kitartó veteránja, az 1310-es Dacia. „Ipari mosolyom van, négy fokozattal” – mondta, amikor 1999-ben a kocsi orrát a modell utolsó faceliftjeként az államfő arcvonásaihoz igazították.

Iliescu azonban több volt egy mosolynál: zseni a politikai túlélésben. Vitathatatlan érdeme, hogy stabilizálta Romániát egy kaotikus időszakban, amikor a forradalom utáni hatalmi vákuum könnyen polgárháborúhoz vagy széteséshez vezethetett volna. De milyen áron és kinek az érdekében? A hatalom és befolyás átmentésében olyannyira mesteri volt, hogy végül abban a „trónszékben” ült, amelynek előző gazdáját lelövette – mindenféle látható lelkiismereti vívódás nélkül.

Iliescu volt a Románia Palpatine-ja, a Sötét Oldal mosolygó nagykövete. Nem villámló tenyérrel, hanem békülékeny gesztusokkal, joviális mosollyal, halk szavú nyugalommal építette fel a maga birodalmát – és közben gondoskodott róla, hogy minden válság után ő maradjon az egyetlen, aki „rendbe teheti a dolgokat”.

Néha azért kibillent, például 1992-ben, amikor egy újságíró a forradalomról, a bányászjárásokról és a moszkvai kapcsolatairól kérdezte. Iliescu reakciója egyszerű, emlékezetes és udvariasságot nélkülöző volt: „Măi, animalule!” („Te állat!”).

Szerette magát a tisztaság bajnokaként láttatni, 2010-ben így summázta politikai erkölcstanát: „Nem vagyok a szegénység védelmezője, és nem is szorgalmaztam mindenki elszegényítését. De jobb szegénynek és becsületesnek lenni, mint gazdagnak és tolvajnak.”

A bányászjárások, a 90-es évek elejének véres összecsapásai máig ott állnak az életrajza sötét fejezetei között. A legfőbb ügyészség erőszakos bűncselekmények megszervezésével vádolta, emberiesség elleni bűntettek miatt is bíróság elé állították – de a perek mindig elakadtak valahol a „procedurális okok” ködében.

A túlélés művészete itt már nemcsak politikai ügyesség volt, hanem a rendszer réseinek mesteri kihasználása.

Az erdélyi magyarok viszonya különösen sajátos volt vele. Az ezredforduló után a szavazataik kellettek neki a győzelemhez – és meg is kapta őket. Nem tiszteletből, nem bizalomból, hanem mert az ellenfele, Corneliu Vadim Tudor még nagyobb rémületet keltett.

Makacsul állította, hogy semmi felelőssége nincs a 90-es évek vérontásaiban, sőt gyakran hangoztatta, hogy például Marosvásárhely véres tavaszát a magyarok provokálták ki. Ez a mondat is része volt annak a narratívának, amellyel mindig sikerült a történetet úgy forgatnia, hogy benne a stabilizáló államférfi képe maradjon meg – még akkor is, ha mások szemében a destabilizálás mestere volt.

A múltja is színes és összetett: többnemzetiségű családból származott, több nyelvet beszélt, és már fiatalon művelt, tehetséges politikusként tartották számon. Családját régóta ismerte Nicolae Ceaușescu, aki kapcsolatban állt Iliescu illegális kommunista mozgalomban aktív apjával és nagybátyjával is. Nagyapja a cári Oroszországból menekült Romániába, apja pedig Romániából a Szovjetunióba. Anyai ágon bolgár és roma felmenői is voltak. Ez az etnikai és kulturális sokszínűség lehetett volna a nyitottság alapja – Iliescu azonban inkább a hatalom nyelvén lett poliglott.

Ma már nincs köztünk, de árnyéka itt maradt. Nem is feltétlen személyében, hanem a politikai kultúrában, amit képviselt: a hatalom önmagáért való működtetésében, a felelősség ügyes kikerülésében, az „ideiglenesen” berendezkedő vezetők örök berendezkedésében.

A történelem majd ítélkezik fölötte – bár a történelem is szeret időnként kávészünetet tartani, ha kényelmetlen ügyekről van szó. Iliescu zsenialitása kétségtelen. Csak éppen a Sötét Oldal szolgálatába állt. És, ahogy a Csillagok Háborújában is tudjuk: a Sötét Oldal nem tűnik el – csak új alakot ölt.

(Nyitókép: adevraul.ro)