Van egy dal a nyolcvanas évekből, amely első hallásra személyes történetnek tűnik, mégis meglepően pontos társadalmi látlelet. A Genesis együttes egyik alapítótagjának, a Grammy-díjas Mike Rutherford gitárosnak a zenekara, a Mike and The Mechanics jelentette meg 1988 decemberében The Living Years címmel. A Grammy-díjra jelölt dal egy fiú vallomása az apjáról, pontosabban arról, amit nem mondott el neki. Azokról a mondatokról, vitákról, kérdésekről és magyarázatokról, amelyeknek akkor lett volna helyük és idejük, amikor még lehetett volna beszélni. A dal üzenete, hogy a felismerés mindig megérkezik – csak sokszor túl későn, amikor a halál már elragadta a beszélgetőpartnert. Nem kiabál, nem vádol, nem tanít. Csak emlékeztet. Arra, hogy a kimondatlan szavaknak súlya van.

A dal nem a halálról szól, hanem az életről. Arról az időszakról, amikor még lehetett volna vitatkozni, tisztázni, kérdezni, figyelni. A „living years” nem más, mint az elszalasztott párbeszédek ideje. És, ha van üzenet, amely ma talán még aktuálisabb, mint megjelenésekor, akkor ez az.

Az erdélyi magyar közélet különös paradoxona, hogy mindenki a közösség nevében beszél, miközben a közösségen belüli párbeszéd kockázatos műfaj lett. A kritika könnyen „árulás”, a kérdés „rosszkor feltett”, az eltérő hang pedig „nem segít most”. Így lesz a hallgatás erény, a lojalitás pedig gyakran a csenddel azonos. Beszélünk – csak nem egymással.

Ebből következik az is, hogy az elit és a társadalom közötti vita már nem ütközés, hanem elbeszélés egymás mellett. Az erdélyi magyar közéletben ez a pont régóta nem kivétel, hanem működési elv. Az elit egyik legnagyobb tévedése, hogy a társadalmat türelmesnek hiszi. Valójában inkább csendes. A hallgatás azonban nem egyetértés, csak kivárás. És amikor a megszólalás végre megtörténik, az gyakran már nem párbeszéd, hanem hátat fordítás: kivonulás, közöny, elvándorlás.

A generációs szakadék mindezt csak tovább mélyíti. Az intézmények megmaradtak, a struktúrák működnek, csak a kapcsolatok vékonyodtak el. Az elit beszél, a társadalom hallgat – majd egyszer már nem is hallgat, csak nem figyel. A feszültség nem robban, hanem elszivárog. Nincs látványos szakítás, csak lassú eltávolodás. A fiatalabbak nem döntik meg a rendszert, egyszerűen nem kérnek belőle. Nem vitatkoznak tovább, mert megtanulták: a vita itt gyakran udvariatlanságnak számít.

A dal legkeményebb tanulsága talán az, hogy a felelősség közös. Az elitnek azért, mert túl sokáig hitt a tekintély automatikus erejében. A fiatalabbaknak azért, mert sokszor hamarabb mondanak le a beszédről, mint kellene. De a számla végül mindig ugyanoda érkezik: amikor már nincs, kivel leülni, és nincs mit tisztázni.

Mindeközben a virtuális térben zajló életünk hangosabb lett, mint valaha. Mindenki beszél, mindenki mondja a magáét, mindenki üzen. Csak épp egyre kevesebben hallgatnak. Nem egymásra figyelünk, hanem egymás mellett beszélünk. A hangerő nő, az értelem kopik. A vita performansszá válik, a párbeszéd pedig időpocsékolássá.

Talán ezért is különösen időszerű most visszahallgatni egy ilyen dalt. Az év vége felé közeledve, karácsony előtt, amikor a szokásosnál is több pihenőnap szakítja meg az egész éves rohanást, talán nem ártana egy kicsit elcsendesedni. Visszavenni a hangerőből. Meghallgatni nemcsak azt, amit mondani akarunk, hanem azt is, amit a másik mondana – ha hagynánk. Tudva persze, hogy a „mások meghallgatása” nehéz műfaj, különösen közösségi szinten. De, ha ez túl nagy falatnak bizonyul, talán érdemes ott kezdeni, ahol még van esély: szűkebb családi körben, azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk.

A The Living Years nem azt kéri, hogy értsünk egyet. Csak azt, hogy figyeljünk. Amíg még lehet. Amíg még élők vagyunk.