Amikor Orbán Viktor a Fehér Házban jár, a „függetlenobjektív” sajtóban azonnal beindul a kollektív savanyodás. Mert hát, hogy jön ez ahhoz, hogy neki sikerüljön valami?

Nem könnyű most balliberális sajtósnak lenni. Gondoljunk csak bele: hónapokon át hallhattuk, hogy Orbán elszigetelt, bukott, senkivel sem szóba álló pária. Aztán hopp, egyszer csak ott ül a Fehér Házban, a világ egyik legerősebb emberével. Ráadásul nem valami hátsó folyosón, hanem a díszteremben, piros szőnyegen, és nem szemben az amerikai elnökkel és alelnökkel, hanem kettejük között.

Na, ezt hogy magyarázzuk meg? Úgy, ahogy szoktuk: sehogy, de nagyon hangosan. Azonnal jöttek a címek: „Trump is csak kihasználja Orbánt.” „Két autokrata baráti vacsorája.” „A magyar miniszterelnök Washingtonban kuncsorgott.” Az ilyen mondatoknál az ember már reflexből keresi a forrást – de felesleges, mert ez a stílus nem információból, hanem gyomorból születik. Meg érdekből.

És persze a kommentelők sem maradtak le: „Két diktátor, egy ebéd!” „Orbán eladta a lelkét!” „Putyin most biztos tapsol.” Szegény Putyin, szinte sajnálni lehet: már mindenért ő a felelős, amiben Orbán jól jön ki.

A jelenség nem új. Magyarországon minden politikai sikernek van egy automatikus ellenzéki fordítása. Ha Orbán találkozik valakivel, az baj. Ha nem találkozik, az még nagyobb baj. Ha kapunk valamit, az „gázos üzlet”. Ha nem kapunk, az „diplomáciai kudarc”. Egyedül az számítana eredménynek, ha őt leváltanák – még akkor is, ha Pinocchio kerülne a helyére. Ez a reflex mára olyan mélyen beégett, hogy a közéleti „függetlenek” már saját magukat is képesek meggyőzni arról, hogy egy nemzeti érdekű siker valójában veszélyes. Görcsösen próbálják leplezni, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel. Látványosan nem fér a narratívába. Mert az utóbbi években a „világ Orbán ellen fordult” lett a legfontosabb mantrájuk. Most meg itt ez a fotó a Fehér Házból: mosoly, zászló, kézfogás.

Kedvencem az a szellemi bukfenc, amikor ugyanaz az ember képes leírni, hogy „Orbán Putyin bábja”, majd két sorral később azt, hogy

„Trump is kihasználja őt”. Két gazda, egy báb – közben meg mégis ő irányítja az országot tizenöt éve. Elég ügyes báb, mondhatni.

A balliberális véleményformálók tehát most újabb frontot nyitottak: a Trump–Orbán találkozó túl sikeres volt, ezért kell elmagyarázni, miért nem az. Mert ők az a fajta sportkommentátorok, akiknek mindig fáj, ha a magyar csapat győz.

Erdélyi magyarként figyelve az eseményeket különösen érthető, miért fontos ez. Mi itt tudjuk, mit jelent kis közösségként túlélni a nagyok játszmáiban. Nem rajongani kell Orbánért, hanem felismerni, amikor valaki képes a maga világában komolyan tárgyalni. Bukarestben ilyenből már régen nem jutott.

Lehet szeretni vagy nem szeretni Orbánt. Lehet vele vitatkozni, sőt kell is. De az, hogy képes mozgásban tartani egy országot, miközben mások maximum posztokat gyártanak a semmiről – az tény. És aki ezt nem ismeri el, az vagy vak, vagy fizetett, vagy mindkettő.

De most komolyan: tényleg Pinocchiót is bevállalnátok, csak vesszen Orbán? Nyilván nem kell őt szentté avatni, de nem is muszáj minden megmozdulását exorcizmussal zárni. Néha elég lenne annyi: „Oké, ez most bejött.” Az érettség néha tényleg ennyin múlik.

Ugyanakkor megértem, hogy savanyú a szőlő. És jól tudom, hogy a kormány és a kormányközeli média mindent meg fog tenni, hogy az amerikai út jelentőségét folyamatosan hangsúlyozza, az ellenzék pedig mindent, hogy ezt elbagatellizálja. De a tény ettől még tény marad: Orbán Viktor időt és pénzügyi stabilitást nyert. A saját szempontjából ez vitathatatlanul siker. A magyarság szempontjából pedig – merem remélni – ugyanaz.