Vannak, akik koncertre járnak. Mások városnapozni. A kettő nem ugyanaz, még akkor sem, ha ugyanaz a színpad áll előttük.

A városnapok remek alkalmat kínálnak mindenre. Találkozásokra, kikapcsolódásra, evésre-ivásra, régi ismerősök felkutatására, új ismerősök szerzésére. És persze koncertre is. Ha pedig a sztárfellépő olyan név, amely emberek ezreit vonzza, ráadásul te is kedveled, akkor már csak egyetlen feladat marad: valahogy találni egy helyet, ahonnan legalább sejteni lehet, mi történik a színpadon.

Ez persze nem egyszerű. Az első sorok rég megteltek, a tömeg sűrű, mint egy jól sikerült lakodalom hajnalban. Megelégszel hát azzal, hogy úgy száz méterről figyeled az eseményeket. A kivetítőből a hang ugyan monóban érkezik, a képernyő pedig valamiért fekete-fehér, némi bordó árnyalattal. Sajnos a koncertfíling nem az igazi. Gondolod, hogy ennél rosszabb már nem lehet, amíg melletted két úriember úgy nem dönt, hogy a koncert tökéletes alkalom a hétvégi ház felújításának részletes átbeszélésére. Mire a második dal véget ér, már pontos képed van arról, melyik fúrógép márkát kell messziről elkerülni, honnan lehet féláron cementet szerezni, és hogy a sógor utánfutója papírok nélkül is kiválóan használható, ha az ember nem túl feltűnően közlekedik.

A koncert közben valahol zajlik. Odébb állsz. Húsz méterrel arrébb már jobb a helyzet. Egy járdaszegély megemel néhány centivel, innen legalább a színpad egy része is látszik. Az énekes arcvonásai továbbra is inkább a képzeletedre vannak bízva, de a fényjáték végre színes. Már ezért megérte.

A nyugalom azonban rövid életű. Melletted kisebb társaság beszélget. Nem halkan. Hanem úgy, ahogy azok szoktak, akik biztosak benne, hogy a hangosítás kizárólag azért készült, hogy legyen mihez viszonyítani a saját hangerőt.

Az egyik hölgy végig háttal áll a színpadnak. A koncert szemmel láthatóan nem zavarja. A manikűrös viszont annál inkább. Hosszú elemzés következik a körmök tartósságáról, az időpont rögzítésének viszontagságairól, de arról is, hogy a múlt heti ruhavásárlás végül mégis jó döntés volt.

Egyszer csak felcsendül egy sláger. A refrént ő is ismeri. Nehéz is lenne nem ismerni, éveken át folyt a csapból is. „Ez egy jó dal!” – kiált fel. A telefonja már a magasban. Indul az élő bejelentkezés. Hiszen a koncertélmény addig nem is igazán élmény, amíg mások nem látják, hogy éppen átéljük.

A refrén végéig finoman ringatózik, majd vet egy gyors pillantást egy kirakatüvegre. Egy apró hajigazítás, egy ellenőrző mosoly, minden rendben. Ezután ismét háttal fordul a színpadnak. Gyors ellenőrzés. Hányan reagáltak a live-ra? Az arckifejezésből ítélve kevesebben, mint illene. Ez van, sajnos irigyek az emberek.

A társaság eközben már egészen másnál jár. Élményfürdő. Mikor menjünk? Ki jön? Hol találkozunk? Hangos egyeztetés kezdődik, amelynek intenzitása lassan felveszi a versenyt a hangfalakkal. Közös szelfi pecsételi meg a sikeres döntést.

Aztán végre a koncert is szerephez jut. Az énekes arra kéri a közönséget, kapcsolják fel telefonjuk vakuját. Erre már ő is partner. Azonnal megfordul, magasba emeli a telefont, lelkesen lengeti jobbra-balra, közben diszkréten körbenéz, észrevette-e valaki ezt a példás odaadást. Nem nagyon. A többieket ugyanis leköti a koncert.

Néhány perc múlva azonban a társaság elindul kifelé. A koncertnek még nincs vége. De a parkolóból könnyebb kijutni, ha az ember nem várja meg a ráadást.

Hazafelé mindenki elégedett. Ott voltak. És, ha valaki napokkal később megkérdezi, milyen volt a koncert, gondolkodás nélkül érkezik a válasz: „Fantasztikus! Ki nem hagytuk volna!”

Régen azért mentünk koncertre, hogy átéljünk valamit. Ma egyre többen azért mennek, hogy később elmondhassák: ott voltak. A kettő nem ugyanaz.

(Nyitókép: Udvarhely Napok)