Van egy furcsa tulajdonsága a történelemnek: amikor éppen zajlik, ritkán nevezzük annak. Inkább híreknek, háttérzajnak, esti híradónak, legfeljebb geopolitikai elemzésnek. Aztán évek múlva visszanézünk, és rájövünk: tulajdonképpen egy történelmi korszak közepén ültünk, csak éppen nem vettük észre.

Pedig mostanában nem kell különösebb történészi érzék ahhoz, hogy az ember megérezze: valami nincs rendben a világ körül.

Keleten már négy éve dörögnek a fegyverek Oroszország Ukrajna elleni inváziója óta. A frontvonalak néha mozdulnak, néha befagynak, de a lövészárkok ott maradnak, és a lövések nem hallgatnak el.

Közel-Keleten sem csendesebb a világ, most hogy újra felizzott a régi feszültség Izrael és Irán között, és mindenki igyekszik úgy tenni, mintha ez csak egy újabb epizód lenne a régóta futó sorozatban. Csakhogy ebben a sorozatban valódi rakéták repülnek, és a statiszták is emberek.

Közben a világ másik felén Kína és Tajvan körül idegesen mozognak a hadihajók, mintha valaki folyamatosan az indítógomb fölött tartaná az ujját.

És akkor még nem beszéltünk az afrikai polgárháborúkról, a két Korea közötti feszültségről, vagy azokról a konfliktusokról, amelyekről csak akkor hallunk, ha különösen nagy robbanás történik.

Ha valaki szerint mindez csak túlzott riogatás, akkor vagy különösen optimista alkat, vagy tényleg egy jól szigetelt információs buborékban él. A valóság inkább az, hogy a világ térképe mostanában úgy néz ki, mint egy rosszul eloltott tábortűz: itt is izzik egy parázs, ott is felcsap egy láng.

Nem véletlen, hogy Európában egyre több ország újra előveszi a hadseregről szóló vitákat. Több helyen szóba került a sorkatonaság visszaállítása, máshol a fegyverkezés tempója nő látványosan. A politikusok diplomatikus mondatokba csomagolják, de a lényeg ugyanaz: látszólag mindenki békét szeretne, és közben gyorsan felfegyverkezik.

A nagyhatalmi viták közben persze a retorika is egyre élesebb. Volodimir Zelenszkij taslikat osztogatna, nagyalföldi portyára küldené seregét, országában egyre több radikális hangú elemző, kommentátor, blogger beszél időnként lenézően vagy fenyegetően Magyarországról. Brüsszelből pedig folyamatosan érkezik az üzenet: támogatni kell Zelenszkijt, mert Vlagyimir Putyin nem áll meg Ukrajnánál.

Hogy ebből mennyi a stratégiai realitás, mennyi a propaganda és mennyi a politikai kommunikáció – azt ma már talán a legokosabb elemzők sem tudják teljes bizonyossággal megmondani.

Az viszont biztos, hogy a háború nem absztrakt fogalom. A háborúban emberek halnak meg. Anyák vesztik el a fiaikat. Gyerekek nőnek fel apák nélkül.

És néha a front szele egészen közelről érinti a mi világunkat is. Kárpátalján például nem egy magyar ajkú férfit vittek már el sorozásra, sokszor meglehetősen erőszakos módszerekkel. Mások a Közel-Keleten rekedtek, amikor egyik napról a másikra zárultak le a légterek, és hirtelen már nem turista volt az ember, hanem valaki, aki egy konfliktuszóna közepén találta magát. Ilyenkor rájövünk, milyen törékeny dolog a biztonság. Illetve annak érzete is.

Mi itt, Erdélyben, Székelyföldön természetesen figyeljük a híreket. Halljuk a nagyhatalmi szócsatákat, látjuk a rakéták felvételeit, és néha bizony elgondolkodunk. Mi lesz, ha a világ tényleg elveszíti a józan eszét? A történelemkönyvekben háborúnak hívják ezeket az időket, mi pedig hétköznapoknak.

Az ember ilyenkor hajlamos a saját életére gondolni. A családjára. A gyerekeire. A megszokott kis világára, amelyben reggel munkába indulunk, délután bevásárolunk, este pedig bosszankodunk valamin, ami első pillantásra nagyon is fontosnak tűnik.

És valljuk be, ezek a bosszankodások néha egészen hétköznapiak. Olyasmik, amelyekről hosszan lehet vitatkozni a bolt előtt vagy a benzinkútnál. Olyasmik, amelyek miatt úgy érezzük, egyre nehezebb az élet.

De ha néha egy pillanatra hátrébb lépünk, és ránézünk a világ térképére, talán eszünkbe jut valami. Hogy tulajdonképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha a jövőben is az marad a legnagyobb gondunk, hogy már megint felfele kúszik annak a fránya benzinnek az ára.

(Nyitókép: Agerpres)