Az elmúlt években térségünkben is egymást követik a korábban szokatlannak, olykor példátlannak tűnő klimatikus jelenségek: szélsőséges hőhullámok, elhúzódó aszályok, kiszáradó folyók, majd hirtelen lezúduló, rendkívüli mennyiségű csapadék. Könnyű azt gondolni, hogy olyasmivel állunk szemben, amire korábban nem volt példa. De valóban így van? Érdemes visszalapozni a történelemben, és megnézni, találkoztak-e korábbi civilizációk hasonlóan szélsőséges vagy tartós klimatikus változásokkal, és ami talán még fontosabb: mi történt ezekkel a társadalmakkal, amikor megszokott éghajlati környezetük egyszer csak megváltozott.

Az évszázados aszály

A történelem egyik legdrámaibb klimatikus fordulata a késő bronzkor végén következett be. Nagyjából i. e. 1200 körül a Kelet-Mediterráneum jelentős részén tartós szárazság kezdődött, amely egyes paleoklimatológiai rekonstrukciók szerint több évszázadon keresztül, akár háromszáz évig vagy még tovább is fennállhatott. Döbbenetesen hangzik, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy háromszáz éven keresztül nem esett az eső, hanem azt, hogy az átlagos csapadékmennyiség hosszú időre csökkent, és ezen belül különösen súlyos aszályos évek és évtizedek követték egymást. A folyamat nyomait ma tavi és tengeri üledékekben, pollenmintákban és barlangi cseppkövekben lehet kimutatni. A pontos kiváltó okot nem ismerjük.

A klímaváltozás időben egybeesett a késő bronzkori civilizációs rendszer összeomlásával, melyek a világ első globalista hálózatának neveznek a kutatók, nyilván a globális itt a Földközi-tenger keleti és déli vidékére vonatkozott, ugyanakkor egy a modern világra emlékeztető szoros kereskedelmi és politikai összekapcsolódással. A bronzkori összeomlás végén a mükénéi palotavilág szétesett, a Hettita Birodalom eltűnt, Ugarit elpusztult, a kelet-mediterrán kereskedelmi hálózat pedig darabokra hullott és egy hosszú „sötét korszak” következett.

Háborúk, földrengések, belső konfliktusok és népmozgások szerepet játszottak a folyamatban, a tartós szárazság azonban azt az alapvető feltételt változtatta meg, amelytől valamennyi bronzkori állam függött: az élelmiszertermelést, valamint a bronzkor „olaját”, a bronzot magát. A csapadékhiány rossz terméseket, élelmiszerhiányt és éhínséget hozott, az erőforrások szűkülése pedig társadalmi feszültséget, népmozgásokat és ezen népmozgások mentén pusztító erejű konfliktusokat erősített fel. Ekkor keltek útnak a „tengeri népek” akik végigpusztították az ismert világot és maga Egyiptom is alig bírta megvédeni magát tőlük. A bronzkor végének története így az egyik legkorábbi dokumentált példája annak, hogyan válhat egy hosszan tartó klimatikus válság civilizációs válsággá.

A római klímaoptimum

A klíma és a civilizáció kapcsolata azonban nem kizárólag katasztrófák története. Néhány évszázaddal később ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. A nagyjából i. e. 250 és i. sz. 150–200 közötti időszakot római klímaoptimumnak nevezik. Európa és a Mediterráneum számos térségében az éghajlat viszonylag meleg és stabil volt, hosszabb vegetációs időszakkal és több térségben kedvező csapadékviszonyokkal. Mindez lényegében ideális feltételeket biztosított a mezőgazdaság számára.

Kutatók összefüggést látnak e kedvező klimatikus periódus és Róma felemelkedése, terjeszkedése, valamint a birodalom virágkora között – innen ered a „római klímaoptimum” elnevezés is. Egy alapvetően mezőgazdaságra épülő világban a hosszú időn keresztül kiszámítható és viszonylag kevés ráfordítással folytatható termesztés nagyobb népességet, növekvő városokat és hatalmas hadseregeket tett eltarthatóvá. A bronzkor és Róma története így ugyanannak az összefüggésnek két oldalát mutatja: míg a tartós klimatikus romlás civilizációs válságot mélyíthet el, a kedvező és stabil éghajlat évszázadai egy civilizáció felemelkedésének és virágzásának teremthetnek kedvező feltételeket. Tehát a klíma hatásának lebecsülése civilizációs szempontból kimondottan veszélyes, látjuk ugyanis, hogy az összefüggések jelentősek.

Jusztinianusz kora: amikor eltűnt a Nap

Lépjünk tovább a korai középkorba. Jusztinianusz császár uralkodása idején, 536-ban olyan hirtelen klimatikus sokk érte az északi féltekét, amelyhez foghatót az írott történelemben alig találunk. Egy hatalmas vulkánkitörés nyomán óriási mennyiségű por és kénvegyület került a magas légkörbe, elhomályosítva magát a Napot. Prokopiosz, Jusztinianusz korának bizánci történetírója arról számolt be, hogy a nap egész évben úgy világított, mint a hold, fényének nem volt ereje. A modern kutatások igazolták, hogy valami rendkívüli történt: olyan lehűlés következett, mely lehetetlenné tette egy időre a haszonnövény termesztést. Ráadásul 540 körül újabb hatalmas kitörés következett.

Ezzel kezdődött az úgynevezett késő antik kis jégkorszak, amely nagyjából i. sz. 536 és 660 között tartott. A következmények kísértetiesen emlékeztetnek arra, amit a bronzkor végén láttunk. Ott a szárazság, itt a hideg és a napfény csökkenése sújtotta a mezőgazdaságot, de az eredmény hasonló volt: rossz termések, élelmiszerhiány és éhínség, gazdasági visszaesés és társadalmi megrázkódtatás. A klimatikus csapás egy már háborúkkal és politikai konfliktusokkal terhelt civilizációt tett még sérülékenyebbé. A 6–7. században a Balkán késő római világa drámai átalakuláson ment keresztül: városok zsugorodtak össze vagy néptelenedtek el, a korábbi településhálózat szétesett, a háborúk és népmozgások pedig alapvetően megváltoztatták a térség etnikai és nyelvi térképét. A Balkán latin nyelvű lakosságának jelentős része eltűnt korábbi lakóhelyeiről: elpusztult, elmenekült vagy idővel beolvadt az újonnan érkező szláv népességbe. A bronzkori összeomláshoz hasonlóan itt is ugyanaz az összefüggés rajzolódik ki: amikor az éghajlat tartósan megváltoztatja az élelmiszertermelés feltételeit, a klimatikus válság könnyen civilizációs válsággá válhat, ahogyan ez meg is történt.

A túlélés kulcsa: a társadalmak rezilienciája

A történelmi mintázatból világosan látszik, hogy ugyanaz vagy hasonló klimatikus sokk nem minden társadalom számára jelentette ugyanazt. Egyes civilizációk összeomlottak, mások átvészelték a válságot és fennmaradtak, vagy pedig innovációs változtatásokkal törtek az élre. A döntő különbséget sokszor az jelentette, hogy egy társadalom képes volt-e megfelelő reakciót adni a megváltozott körülményekre: rendelkezett-e elegendő tartalékkal, működtek-e tovább az élelmiszer- ellátási és kereskedelmi hálózatai, képes volt-e az állam megszervezni az erőforrások elosztását, és mennyire maradt működőképes maga a társadalom. Nagyon fontosnak bizonyult tehát a társadalmaknak a helyzetre adott reakciója.

A bronzkori nagy klímakatasztrófában szinte nyomtalanul eltűntek a hettiták, az ugaritok, a mitanniak. A görögök ősei viszont nagy változásokkal ugyan, de túlélték a pusztulást, bár a társadalom maga teljesen átalakult és a társadalmi erőközpontok is átalakultak, az elsődleges nyersanyagról nem is beszélve, hiszen innentől kezdve beszélünk vaskorról, holott a vasat korábban is ismerték, de a létező bronz ellátási láncok és a „globális” bronzkereskedelem miatt egyszerűen nem használták, mert a bronz előállítása könnyebb volt. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az ókori G7-ből mindössze egy nagyhatalom, Egyiptom került ki többé-kevésbé érintetlen struktúrákkal, Mükéné gyökeres átalakuláson ment túl, viszont az ókori G7 többi tagja olyan szinten tűnt el a történelemből, hogy a tizenkilencedik századig nem is nagyon hallott senki róluk.

Az, hogy mindezt mennyire komolyan kell venni és mennyire komolyan is veszik, bizonyítja a tény, hogy Erik H. Cline, a bronzkori összeomlás kutatója (tőle származik a bronzkori G7 kifejezés) lényegében együtt dolgozott az amerikai hadsereggel annak érdekében, hogy szimulációk révén rekonstruálják, melyik hatalom összeomlásával kezdődött a folyamat, mi váltotta ezt ki és hogy a láncreakció hogyan következett be.

Mindenesetre a történelemben szabálytalan időszakossággal váltják egymást a hosszabb klimatikus optimumok és a társadalmakat próbára tevő kedvezőtlen periódusok. Az egyes fordulatok okai nem azonosak, az azonban tény, hogy a stabil klíma csak átmeneti állapot. Előbb vagy utóbb megváltozik, vagy természeti okok miatt, vagy emberi tevékenység miatt, vagy a kettő ötvözete miatt, ez utóbbi talán a legsúlyosabb. Mindezekből kifolyólag a történelem tanulsága szerintem elsősorban nem az, hogy a klimatikus változásokat meg tudjuk-e előzni, mert ez szinte lehetetlennek tűnik, hanem az, hogy képesek vagyunk-e megfelelő reakciót adni rá. Egy klimatikus sokk súlyos válságot idézhet elő, de hogy ebből civilizációs összeomlás lesz-e vagy innovációs átalakulás, abban már a társadalom reakciója meghatározó szerepet játszik. De inkább ne tudjuk meg.