Közel három hét telt el a ceutai tömeges határáttörés óta, de a helyzet még mindig nincs megoldva és a hírekben folyamatosan elkeseredett és panaszkodó helyieket látunk, akik arról számolnak be, hogy teljesen felborult az életük és megoldásokat követelnek. Különböző becslések szerint még mindig több ezren, nagyjából 5–8 ezren maradhattak a városban. Ez egy alig több mint 80 ezres településen óriási szám: már az alsó becslés is a helyi lakosság mintegy hat százalékának felel meg. Ma azt járjuk körbe, hogy milyen következményekkel járt a Ceuta incidens az uniós migrációs politikára, ismertetjük az enklávé történelmi biztonságpolitikai jelentőségét és kissé rávilágítunk az egyre furcsább amerikai szálra a történetben.

Mit totojázik Madrid?

A tévében panaszkodó ceutaiak és az egyre hangosabb spanyol ellenzék egyre kevésbé értik, hogy Madrid mire vár. A városban tüntetések voltak, Juan Jesús Vivas, Ceuta elnöke pedig passzivitással vádolja a központi kormányt. Madrid közben a deportálások helyett újabb ideiglenes befogadóhelyeket alakít ki, holott a helyiek szemszögéből nem az a fő kérdés, hogy hol lehet további embereket elszállásolni, hanem az, hogy miért vannak még mindig Ceutában azok, akik illegálisan törtek be az enklávéba.

A Sánchez-kormány mindeközben azzal érvel, hogy az érkezőket azonosítani kell, a menedékkérelmeket el kell bírálni, a kiskorúaknál pedig külön gyermekvédelmi eljárás szükséges. Ezek valóban létező jogi kötelezettségek. Csakhogy egyre nehezebb az Európai Unió szabályaira fogni a lassúságot, ugyanis az Európai Unió szokatlan keménységgel lépett fel az ügyben és a kiskorúak kérdésében is nagyfokú engedményeket tett. Az Európai Bizottság az incidenst követően hivatalosan azt közölte, hogy azoknak, akik jogellenesen maradnak Ceutában, gyorsan vissza kell térniük Marokkóba és ez a kísérő nélküli kiskorúakra is vonatkozik. Esetükben biztosítani kell, hogy Marokkóban családtag, gyám vagy megfelelő intézmény fogadja őket, de a kiskorúság önmagában nem jelent jogot az EU-ban maradásra. Marokkó pedig jelezte, hogy kész őket azonnal visszafogadni.

A Sanchez kormány problémája ráadásul nemcsak az, hogy most lassan halad. A határőri és rendőrségi szakszervezetek szerint a válság előtt többször is figyelmeztették a hatóságokat a helyzet romlására. Amikor augusztus közepén a közösségi médiában újabb tömeges átkelésre szólítottak fel, Madrid már több mint 1600 biztonsági embert vezényelt Ceutába, Marokkó pedig a saját oldalán lépett fel. Az újabb áttörés elmaradt. Vagyis úgy tűnik, hogy ha akarja, Spanyolország nagyon is képes megvédeni Ceuta határát, kérdés, hogy miért csak a válság után tette meg azt, amit korábban is megtehetett volna, és miért tart még mindig ilyen sokáig a helyzet felszámolása.

A Ceuta effektus Európában

A válság látványosan felgyorsította a migrációs eljárások alkalmazását, ezen belül is a deportálások eljárási menetét. Huszonkét uniós ország vezetője rendkívüli belügyminiszteri egyeztetést követelt, és figyelmeztetett arra, hogy Európa nem engedheti meg az ellenőrizetlen tömeges határátlépéseket vagy a migráció politikai eszközként való felhasználását. A levélben az olyan politikákat is bírálták, amelyek „vonzó tényezőként” működhetnek az illegális migráció számára, ez egyértelmű célzás volt a Sanchez kormány nagyszabású legalizáló programjára, mely során csak tavaly több mint másfél millió illegális bevándorlót legalizáltak Spanyolországban.

Reakcióként az incidensre Olaszország egy hónapra visszaállította a Spanyolországból érkezők ellenőrzését, Dánia és Olaszország pedig az uniós belügyminiszterek rendkívüli ülésén szigorúbb határvédelmet, gyorsabb visszaküldéseket és EU-n kívüli migrációs központokat sürgetett. Ez jól mutatja, mennyire megváltozott az európai politikai légkör. Ceuta után a vita már nem elsősorban arról szólt, hogyan osszák el a tagállamok között az érkezőket, hanem arról, hogyan lehet megakadályozni az újabb tömeges belépést, és hogyan lehet ténylegesen visszaküldeni azokat, akiknek nincs joguk maradni.

A fordulat azonban már korábban elkezdődött. Az EU új migrációs rendszere gyorsabb határeljárásokat vezet be, az új közös visszatérési szabályozás pedig egyszerűbbé teszi a kiutasítási döntések végrehajtását és lehetővé teszi harmadik országokban működő úgynevezett „return hubok” létrehozását. Nem véletlenül: 2025-ben a visszatérésre kötelezettek mindössze 28 százaléka hagyta el ténylegesen az EU-t, s az unió most úgy tűnik, hogy legalább a véglegesen kiutasítottak esetében alkalmazni kívánja az eljárást. E tekintetben azt gondolom, Ceuta jelentősen befolyásolta az európai migrációs fordulatot és azt is megmutatta, hogy miért vált mindez elkerülhetetlenné.

A Reconquistától az afrikai stratégiai hídfőkig

A város körüli indulatokat a pontos történelmi háttér nélkül nehéz megérteni. Ceuta és Melilla nem a 19–20. századi afrikai gyarmatosítás során került ibériai fennhatóság alá. Megszerzésük a spanyol Reconquista végső korszakához, illetve az azt közvetlenül követő időszakhoz kapcsolódott, és komoly stratégiai és biztonságpolitikai jelentősége volt. Ceutát a portugálok 1415-ben foglalták el a Marinida Szultanátustól, amikor Granada még muszlim kézen volt. A város a Gibraltári-szoros afrikai oldalán feküdt, és a középkori Mediterráneum egyik fontos kereskedelmi és stratégiai pontja volt. Elfoglalása katonai hídfőt biztosított Portugáliának a szoros túloldalán, és a Reconquista biztonságpolitikai logikája mentén történt. Granada visszafoglalásával 1492-ben lezárult a Reconquista, 

Melilla pedig mindössze öt évvel később, 1497-ben került a Kasztíliai Korona fennhatósága alá. Mindez amint látjuk, évszázadokkal a modern Marokkói Királyság és az 1912-ben létrejött marokkói protektorátus előtt történt. A térségben természetesen léteztek szultanátusok, de Ceuta és Melilla nem olyan területek, amelyeket Spanyolország a 20. századi dekolonizáció során megtartott volna, hanem a jelenlét több évszázados, jelentősége pedig elsősorban biztonságpolitikai és elhelyezkedése révén stratégiai. Amúgy amikor Portugália 1640-ben elszakadt a spanyol Habsburg-monarchiától, a ceutaiak kérték, hogy a város a Kasztíliai Koronához tartozzon, tehát egyértelműen létezik egy történelmi és kulturális kötődés a spanyol államhoz. Portugália az 1668-as lisszaboni békében hivatalosan is elismerte Ceuta spanyol fennhatóságát.

Marokkó követelései és a furcsa amerikai szál

Csakhogy a fenntiekkel ellentétben Marokkó Ceutát és Melillát saját területének tekinti, és a gyarmatosítás maradványaiként beszél róluk. Madrid ezzel szemben Spanyolország integráns részeinek tekinti a két autonóm várost, Ceuta autonómiastatútuma ezt kifejezetten rögzíti. Ugyanakkor Marokkó követelését a jelenlegi nemzetközi jogi rend nem támasztja alá olyan módon, amely Spanyolországot a területek átadására kötelezné.

Marokkó már 1975-ben kérte, hogy Ceuta és Melilla kerüljön fel az ENSZ nem önkormányzó, dekolonizációra váró területeinek listájára, ez azonban nem történt meg. A mostani válság után Marokkó természetesen ismét elővette a szuverenitás kérdését, miközben a spanyol ellenzék azzal támadja Sánchezt, hogy túl puha Rabattal szemben és azzal is vádolják, hogy Madrid hosszabb távon feladná Ceutát és Melillát. Ez azonban inkább nyomásgyakorlás az ellenzék részéről, láttuk korábban, hogy a spanyol állam milyen elsöprő erővel lépett fel a szecesszionista katalán törekvésekkel szemben, és részben az unió is azért lépett fel annyira keményen, mert mindenki tökéletesen tisztában van a terület stratégiai fontosságával.

A történetnek közben különös amerikai vonatkozása is lett. Thomas Massie, republikánus képviselő (aki most már Trump ellen fordult az Epstein akták miatt), hívta fel a figyelmet arra, hogy alig két héttel a ceutai események előtt a képviselőház által elfogadott költségvetési törvényjavaslathoz kapcsolódó bizottsági jelentés 40 millió dolláros amerikai biztonsági támogatást irányzott elő Marokkónak és ebben a kontextusban a dokumentum Ceutát és Melillát „spanyol igazgatás alatt álló”, de „marokkói területen” fekvő városokként írta le, valamint az is szerepel benne, hogy Washington ösztönözze Madridot és Rabatot a két város „jövőbeli státusáról” szóló tárgyalásokra.

Fontos, hogy ez nem magában a törvényjavaslatban, hanem a hozzá tartozó bizottsági jelentésben szerepel, és nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok hivatalosan elismerte volna Marokkó szuverenitását a területek felett. Massie azonban éppen az időzítésre hívta fel a figyelmet: a washingtoni dokumentum és a ceutai események között mindössze néhány hét telt el. Ez természetesen nem bizonyítja, hogy az Egyesült Államoknak szerepe lett volna a válság megszervezésében. Az időzítés és a rendkívül szokatlan washingtoni politikai jelzés azonban táptalajt adott azoknak a feltételezéseknek, hogy a háttérben szélesebb geopolitikai érdekek is szerepet játszhattak.

Ceuta mint az Unió migrációs stressztesztje

Ceuta mindenesetre egyszerre vált a Sánchez-kormány válságává és az új európai migrációs politika stressztesztjévé, valamint egyfajta geopolitikai kérdőjellé a térségben. Madridnak azt kell megmagyaráznia, miért nem készült fel megfelelően a tömeges határátlépésre, és miért halad ilyen lassan a városban maradt ezrek ügyének rendezése. Brüsszel közben már egyértelműen a gyorsabb visszaküldés, a külső határok erősebb védelme és a döntések tényleges végrehajtása felé mozdult. A kiskorúak repatriálásának támogatása különösen jól mutatja, mennyire megváltozott az uniós megközelítés ebben a kérdésben. De hogy a gyakorlatban mi valósul meg mindebből, az egyelőre a jővő zenéje.