A tegnapi németországi szász-anhalti tartományi választások egyfajta politikai földrengést idéztek elő. Annak ellenére, hogy egyelőre egy tartományi választásról beszélünk, a Szász-Anhaltban bekövetkezett nagy fajsúlyú politikai változás egyfajta erőteljes tendenciaként is értelmezhető az egész német szövetségi rendszeren belül. Ezért ma azt járjuk körül, hogy egyrészt mi vezetett ide, másrészt pedig hogy mit jelent mindez a jövőre nézve, valamint szokásom szerint be fogok csempészni egynémely történelmi vonatkozású geopolitikai tényezőt is, melyeknek véleményem szerint a jelen alakulásában mindenképpen volt szerepe. Nézzük hát, mi történik Németországban.

A német ipari modell válsága

Németország több évtizedes gazdasági sikermodelljét nagyon leegyszerűsítve három alapvető tényező tartotta fenn: az olcsó orosz energia, a rendkívül versenyképes német ipar és a hatalmas kínai felvevőpiac a német termékek számára. Az elmúlt években azonban mindhárom pillér szinte teljes mértékben megingott és mindegyik kérdésessé vált, alapjaiban rengetve meg a német gazdaságot. Az ukrajnai háború után Németország elveszítette korábbi olcsó orosz energiaforrásainak jelentős részét, mindenekelőtt a vezetékes gázt. Ez a fejlemény jelentősen növelte az ipari termelési költségeket éppen akkor, amikor az ipar amúgy is komoly szerkezeti átalakuláson ment át.

Ez különösen látványos lett az autóiparban. Az autóipar, különösen az a fajta prémium autókat előállító ipar, amiről a németek híresek, nagyon megszenvedte az úgynevezett átállást. Ami ugye tulajdonképpen nem valós átállás, mindössze arról van szó, hogy politikai és ideológiai okok miatt egyes nyugati országok úgy tesznek, mintha nem orosz olajat vásárolnának Indiából, vagy pedig sokkal magasabb áron vásárolják meg ugyanazt Amerikából.

Mindehhez társul az elektromos autózásra történő, az EU által erőltetett átállás, a Németországban értelemszerűen magas munkaerőköltség, a német bürokrácia és az ugyancsak elég szigorú, néha már abszurdba hajló német szabályozások. Erre rájött még az is, hogy Kína szerepe közben gyökeresen megváltozott: az egykori hatalmas felvevőpiacból a német autóipar egyik legveszélyesebb versenytársa lett, főleg az olcsó kínai elektromos autókra való tekintettel. A német polgár minden bizonnyal mindebből elsősorban azt érzékeli, hogy mostanra drágább lett az energia, a gyárak engedik szélnek az embereket, beruházások mennek külföldre, miközben Berlin továbbra is fenntartja az Oroszországgal szembeni konfrontációt és Ukrajna támogatását. Az AfD pedig jó érzékkel pontosan erre az elégedetlenségre repült rá.

Ideológiai fordulat: migráció, identitás, történelem

A gazdasági problémák azonban önmagukban nem magyaráznak 44 százalékot az AfD-nek. A másik nagy törésvonal a migráció. A 2015-ben megnyitott migrációs korszak következményei több mint egy évtizede határozzák meg a német közéletet, bár mint később látni fogjuk, az ezzel kapcsolatos problémák sokkal régebbiek. Az integráció problémái, az illegális bevándorlás, a kitoloncolások nehézségei, valamint az elmúlt évek késelései és iszlamista támadásai a migráció kérdését egyre szorosabban kapcsolták össze a közbiztonsággal, olyannyira, hogy végül politikai kérdés lett belőle, elsősorban azonban annak köszönhetően, hogy a regnáló német politikai elit nem volt képes kezelni a kérdést.

Az AfD az ezzel kapcsolatos széles körű társadalmi szorongásra szigorúbb határpolitikával, gyorsabb kitoloncolásokkal és a jelenlegi integrációs modell radikális felülvizsgálatával válaszolt, legalábbis ezeket fogalmazták meg programként, más kérdés, hogy majd hogyan lesznek képesek maguk is kezelni a kérdést, ha a hatalom közelébe jutnak. Mindenesetre, egy ennél mélyebb változás is zajlik, nevezetesen a háború utáni német identitás egy részének megkérdőjelezése, vagyis ennek megváltozása. Ezt a változást a legjobban az AfD egyik meghatározó politikusának a mondata írja le a legjobban: „Mehr Bismarck, weniger Hitler”, azaz több Bismarck, kevesebb Hitler. A mondat eredetileg a német történelemoktatás reformjáról szólt, politikai értelme azonban sokkal szélesebb, tény, hogy egyre többször is halljuk.

A „kevesebb Hitler” annak igényét fejezi ki, hogy Németország ne kizárólag a XX. századi háborús katasztrófa szemüvegén keresztül határozza meg nemzeti identitását és politikai lehetőségeit. Bismarck pedig itt a „Realpolitik”, azaz állami érdek és a geopolitikai cselekvőképesség jelképe. Én itt egyértelműen annak a jeleit látom, hogy Németország kifele tart a második világháború utáni hosszú történelmi vezeklésből. Mindenesetre ennek a változásnak az egyik legkézenfekvőbb értelmezése a világháború utáni német politikai önkép elleni lázadás, ami egyrészt annak is tulajdonítható, hogy az új német nemzedékek nem tudnak már egy olyan történelmi eseményhez viszonyulni, ami egyre elvontabbnak és egyre irrelevánsabbnak tűnhet számukra.

Németország nagy visszatérése a nyílt geopolitikai játszmákba

A modern európai hatalmi politika egyik visszatérő kérdése mindig az volt, hogyan lehet kordában tartani a kontinens közepén fekvő, hatalmas ipari és demográfiai potenciállal rendelkező Németországot, melynek a kulturális, politikai és gazdasági befolyása messze túlmutatott a határain és meghatározó volt egész Közép Európában. Az első világháború előtt Franciaország, Anglia és Oroszország végül közös érdeket talált a németek ellensúlyozásában és össze is fogtak annak érdekében, hogy két oldalról szorítsák őket. Ismert tény, hogy a második világháború után lényegében annak szándékával rendezték át Európát, hogy Németország többé ne állhasson talpra önálló geopolitikai hatalomként. Az országot szintén ennek érdekében gondosan kettéosztották: Nyugat-Németország az amerikai vezetésű atlanti rendszerbe, Kelet-Németország pedig a szovjet blokkba került.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Németország soha nem tűnt el a geopolitikából. A háború utáni csendes és lopakodó visszatérése azonban nem a klasszikus nagyhatalmi formában, hanem az európai integráció és az Unió intézményi takarásában gyakorolta. Ami most változik az AfD politikai térnyerésével, az ennek a gyakorlatnak a felülírása, vagyis elsősorban Németország geopolitikai szerepének a nyílttá válása.

Van ennek a második világháború utáni geopolitikai kordában tartásnak egy másik, sokkal kevésbé ismert vagy ismertetett vonatkozása is, ami kimondottan érdekesnek hat az AfDt támogató németek jelenlegi politikai lázadásában. A németek úgynevezett geopolitikai kordában tartása, és az oroszokkal szembeni hatékony védelem érdekében építette ki az Egyesült Államok a Szovjetunió feltartóztatásának a déli vonalát, vagyis a török NATO szárnyat. Törökország stratégiai elhelyezkedése miatt kulcsszerepet kapott: Washington a Truman-doktrínával kötötte szorosabban a Nyugathoz, majd támogatta 1952-es NATO-tagságát, konkrétan azzal a céllal, hogy Törökország ettől kezdve a szovjet feltartóztatás délkeleti pillére legyen. (Ennek ismeretében ugye egyre inkább érhetőbb a törökök önjárása, és egyáltalán a ciprusi események is, a geopolitikai stratégiai szerep miatt sokat megengedhettek maguknak, sokkal többet, mint bárki más. Kissinger nagyon erőteljesen fellépett annak érdekében, hogy Törökországot ne büntessék meg a ciprusi invázió miatt.)

De miért tettem ezt a kitérőt? Azért, mert Törökország stratégiai felértékelődésének nagy szerepe volt a német migrációs politika alakításában is. Ugyanis a fentebb ismertetett geopolitikai környezetben született meg 1961-ben a német–török vendégmunkás megállapodás is. Nyugat-Németország munkaerőhiánnyal küzdött a háború után, de Törökország bevonása a toborzásba egyáltalán nem volt magától értetődő, sőt Bonn kezdetben nem hogy nem tartotta szükségesnek, hanem kimondottan belső politikai vitákat szült a dolog, ugyanis Németország elsősorban Olaszországból, Spanyolországból és Görögországból szándékozott vendégmunkásokat vinni. Ankara azonban NATO-szövetségesként (pontosabban kiemelt amerikai szövetségesként) politikai nyomást is gyakorolt, különösen miután Németország Görögországgal már megállapodást kötött és a törökök mozgását mindig is nagymértékben befolyásolja a görögök mozgása.

Az pedig, hogy a németeknek ez mennyire volt valójában ínyére, jól mutatja az a tény, hogy Törökország uniós jelentkezését soha nem vették komolyan és egyáltalán maga a jelölt státusz is egyfajta geopolitikai kényszer miatt jött létre, aminek a haladását aztán látványosan akadályozták az elmúlt évtizedekben. Mindent összevetve, a mai német migrációs és identitásvita egyik fontos történelmi gyökere tehát maga is ahhoz a geopolitikai rendszerhez vezet vissza, amely a háború utáni Németország mozgásterét meghatározta, és ami ellen az AfD most már határozottan és egyértelműen lázad.

Ugyanakkor 1990 után Németország gazdasági óriásként továbbra is főként az európai integráció és az atlanti rendszer keretei között érvényesítette érdekeit. Az ukrán háború kitörésével azonban a német újrafegyverkezés, a katonai kiadások növelése, valamint az oroszokkal való kitartó szembenállás már sokkal nyíltabb hatalmi politikát jelzett eddig is, az AfD politikai színre lépése pedig meglehetősen felerősíti ezt a nyílt geopolitikai szerepvállalást, annak ellenére, hogy az AfD külpolitikai programjában jelentős eltérések vannak a Merz féle régi atlantista irányzattal szemben.

Mindennek tükrében a jövő nagy kérdése ma már az elsősorban, hogy Németország milyen geopolitikát fog folytatni az AfD színre lépésével és mit jelent mindez majd egy olyan Európai Unióban, melyet a németek mindig is domináltak, de kérdés az is, hogy mit jelent mindez majd az ukránok számára, különös tekintettel a pénzügyi segélyekre. Az ugyanis tény, hogy a szász-anhalti választások egyfajta kisebb leképződése annak, ami szövetségi szinten előbb-utóbb bekövetkezik, így Szász-Anhalt bizonyos tekintetben az új Németország potenciális előképe. Nyolcvan évvel 1945 után talán egy történelmi pillanatnak vagyunk a tanúi, talán egy új Németország kezd körvonalazódni? És a mottójuk: több Bismarck, kevesebb Hitler.