Nicușor Dan egyfajta mérleget vont Románia külpolitikai helyzetéről egy diplomáciai találkozón, melyen leginkább nagykövetek vettek részt. Ez alkalomból az elnök több fontos kérdést vázolt, ezekből a stratégiai szempontból a legfontosabbakat vesszük górcső alá. Az elnök ugyanis meglehetősen optimista hangnemben nyilatkozott egy sor nagyon is bizonytalan kimenetelű kérdésről, különös tekintettel az ukrán háborúra és a NATO keleti szárnyára, a Fekete-tenger biztonsági helyzetére, vagy akár Moldova euroatlanti integrációjára. Ezeket tartom jelenleg a legfontosabbnak Románia külpolitikai mozgása szempontjából, így ezeket nézzük meg közelebbről.

A háború Románia határán

Szinte egyidőben az elnök bizakodó beszédével a román külpolitikai sikereiről, a hírtévék arról tudósítottak, hogy Oroszország az ukrán–román határ közelében támadott, pontosabban orosz drónok csapást mértek az Orlivka dunai határátkelő ukrán oldalára, valamint az odesszai régió exportinfrastruktúrájára, ezért a román határ felé vezető átkelő működését fel kellett függeszteni. A támadás egyáltalán nem elszigetelt esemény, hanem annak a folyamatnak a része, amelyben Oroszország az ukrán fekete-tengeri és dunai exportútvonalakat próbálja folyamatos nyomás alatt tartani, a tévében lehetett is látni a hosszú kamionsorokat, melyek minden bizonnyal ukrán gabonát szállítanak Romániába, pontosabban a konstancai kikötőbe. A háború tehát annyira közel került Romániához, hogy az eltévedt drónok napi szinten csapódnak be valahová vagy zuhannak le, ami sokszor mondtam már, hogy a határ közvetlen közelében zajló nagyon intenzív légiháború része. 

Az orosz–ukrán háború ma már tehát nem valamilyen messzi és elvont konfliktus, hanem egyre közelebb kerül Romániához, vagyis az ország ma már az orosz katonai műveleti tér mellett helyezkedik el. Ez azért fontos ellentmondás mindazzal, amit az elnök mondott, mert Dan elnök Romániát már nem egyszerűen a NATO biztonsági garanciáinak kedvezményezettjeként, hanem a keleti szárny biztonságának egyik alakítójaként mutatja be. Ezzel szemben a valóságban a román határ közvetlen környezetében végrehajtott orosz támadások valahogy nem igazolják az elnök szavait a gyakorlatban.

Török és orosz dominancia a Fekete-tengeren

Az elnök beszédében fontos tényezőként jelent meg a Fekete-tenger és azon belül is a neptuni gázmezők. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a Fekete-tenger feletti dominancia lényegében két regionális szereplő között kezdett megoszlani, Oroszország és Törökország között. Az amerikai európai szerepvállalás átalakulásával egyre több elemző számol azzal, hogy Washington a Fekete-tenger térségében nagyobb szerepet enged át Törökországnak. Mihnea Stoica politológus szerint Ankara akár egyfajta, az Egyesült Államok által „delegált” regionális hatalommá is válhat, amely közvetlenül vagy közvetve magára vállalja a térség védelmét. Nicușor Dan is beszélt arról korábban, hogy a román–török stratégiai partnerséget a fekete-tengeri román energialétesítmények védelmére is ki lehet terjeszteni.

Ezt én másképp látom, annak fényében, hogy rendszeresen követem a török politikát, pontosan azért, mert Törökországot a régióban fontos szereplőnek tartom, de egyáltalán nem osztom azokat a nézeteket, hogy Törökország egyfajta biztonsági garancia letéteményese lehet Oroszországgal szemben a Fekete-tengeren. Ellenkezőleg, Törökország leginkább azt akarja, hogy a Fekete-tenger biztonságát elsősorban a parti államok határozzák meg, miközben ő maga marad a térség megkerülhetetlen egyensúlyozó hatalma. Ezért egyszerre támogatja Ukrajnát, működik együtt a NATO-val és tart fenn gazdasági, diplomáciai és politikai kapcsolatokat Moszkvával. Ankara számára Oroszország egyszerre történelmi rivális, de ugyanakkor fontos partner is, amellyel hosszú távon együtt akar élni és együtt is akar működni.

Éppen ezért enyhén szólva is nagyon kérdéses az az elképzelés, hogy Törökország egyszerűen átveszi a visszahúzódó Amerika helyét, és „védőszárnyai alá” veszi Romániát. Ankara mindenekelőtt saját regionális pozícióját akarja megőrizni, és eddigi politikája azt mutatja, hogy egy orosz–NATO konfrontációban elsősorban annak eszkalációját próbálná megakadályozni. Bukarest számára Oroszország mindenekelőtt biztonsági fenyegetés, míg Ankara számára egy olyan nagyhatalom, amellyel nem akar nyílt konfliktusba kerülni egyáltalán. Továbbá a törökök részvétele a NATO-ban elsősorban az amerikaiaknak köszönhető, minden gesztust, amit a törökök tesznek a NATO felé, az amerikaiaknak való megfelelés diktálja, és amennyiben az amerikaiak egyre inkább kihátrálnak a NATO-ból, a törökök helyzete sem annyira egyértelmű, nem csoda, hogy máris elkezdtek más katonai szövetségek alapításában részt venni, lásd az új szunnita NATO-t.

Egyesülés Moldovával keletnémet módra?

Nicușor Dan beszédében Moldova európai integrációja Románia külpolitikájának egyik természetes és sikeres prioritásaként jelenik meg. Csakhogy az utóbbi hónapokban egy egészen más forgatókönyv is bekerült a nyilvános politikai gondolkodásba. A neves The Economist augusztusban azt vizsgálta, hogy Moldova egy Romániával való egyesülés révén kerülhetne be az Európai Unióba. A lap ezt az úgynevezett „keletnémet opciónak” nevezte.

A gondolat alapja az 1990-es német újraegyesítés: az NDK nem klasszikus csatlakozási eljáráson keresztül vált az európai közösség részévé, hanem megszűnt önálló államként, és beolvadt a már tag NSZK-ba. Ha Moldova uniós integrációját politikailag blokkolnák vagy hosszú időre elhalasztanák, egy Romániával való egyesülés hasonló B tervvé válhatna. A cikk egyébként arra a következtetésre jutott, hogy ha valami miatt nem sikerülne az európai integráció, akkor ez lenne a járható út. Számomra egyébként nagyon meglepő módon a The Economist még a Transznisztriában lévő orosz katonai jelenlétet sem gondolja reális akadályozó tényezőnek, szerintük Oroszország annyira le van kötve Ukrajnában, hogy nincs ereje Transznisztriával vagy Gagauziával foglalkozni.

Csakhogy, a moldovai–román egyesülés csak első pillantásra hasonlít a német precedenshez. A lényegi különbség, hogy Kelet- és Nyugat-Németország újraegyesítéséről 1990-ben a nagyhatalmak, és ami nagyon fontos, köztük a Szovjetunió, megállapodtak. Moldova esetében ezzel szemben ott van egy olyan Oroszország, mely most már senkivel nem bocsátkozik még tárgyalásokba sem. Arról nem is szólva, hogy hirtelen orosz lakosság kerülne Románia területére, tehát az egyesülés nagyon nagy dobás lenne Romániának, de ugyanakkor ebbe kódolva van egy esetleges ütközés az oroszokkal, mert ebben az esetben a NATO területe gyakorlatilag a Dnyeszterig terjedne és az oroszok ezt mindenképpen fenyegetésként érzékelnék.

Gagauziáról is ejtek néhány szót, ha már Moldováról beszélünk, mert az erdélyi magyarok számára az autonómia léte Moldovában egy lényeges szempont. Egyáltalán az a tény, hogy a gagauz autonómiát a Maia Sandu vezette moldvai állam gyakorlatilag felszámolta a vezetők ellehetetlenítésével és az autonóm hatáskörük kiüresítésével, arra utal, hogy Moldova nemzetállami projektben gondolkozik, és ez megerősíti azt a feltevésemet, hogy az egyesülés nem csak egy B terv, hanem egy reális forgatókönyv hosszú távon.

Summa summárum, a Moldovával való viszony sem annyira egyszerű, mint ahogy Nicușor Dan beszédéből kirajzolódik, ugyanis minél szorosabban kötődik Moldova Romániához, annál közvetlenebbül kerül Bukarest szembe azokkal a területi és biztonsági konfliktusokkal, amelyekben Oroszország továbbra is komoly politikai és katonai befolyással rendelkezik. Mindent összevetve tehát a teljes kép a következő: Románia határának közvetlen közelében orosz drónok támadnak folyamatosan, a Fekete-tengeren egy saját stratégiát követő Törökország szerepe nő, Moldova esetleges egyesülése pedig Transznisztria miatt növelné az ütközés esélyét Oroszországgal. Románia tehát közelebb került a nagy geopolitikai játszmákhoz, de elsősorban azért, mert a frontvonal közelebb került hozzá. A nagy képre nézve ezért jóval kevesebb a rózsaszín, mint amennyi Nicușor Dan beszédéből látszik.