Telefonál az igazgató. Fontos ember fontos hívása, nyilván. Ilyenkor nem lehet zavarni. Egyébként sem. Nem is tudom, miért mosolyog beszéd közben, hiszen éppen a világ megváltásán dolgozik, mi máson? Ilyenkor nem mosolyoghat az ember. Még akkor sem, ha húsz év múlva váratlanul viszontlátja az elődjét a park fái alatt… Olyankor végképp nem!

Nem Alexandre Dumas korosodó testőreinek népszerű történetére vagy az öregedő Vajda János megható, örökkön szőke szerelmének elmúlt húsz évére gondolok itt, hanem saját múló éveimre. Hihetetlen, de igaz: pontosan húsz éve hagytam el ama bizonyos helyet, kertet, épületet. Rendesen kiborulva, és a mások életét is valamelyest kiborítva, talán. Sajnálom, hogy ennek így kellett lenni. De teltek az évek, és szép lassan minden a helyére került. Minden leülepedett. Ez az élet és a természet rendje. Megerősít, ami nem öl meg, és az embernek előbb-utóbb benő a feje lágya. Az ember megtalálja a prioritásokat és végre helyes sorrendet állít fel az életében. És lehetőleg követi azt.

De nem (ez) az igazgató. Ő a maga helyzetének foglya, ami annál is furcsább, mivel eredetileg művész lenne. Vagy valami hasonló. Az ő szemmel látható prioritása, hogy pillanatig se lássák gyengének. Mert gyenge, hiába takargatja fontosnak látszó, halaszthatatlan telefonhívással erőtlenségét. Ha erős ember lett volna, leteszi a telefont, kezet nyújt, és azt mondja: „Szervusz! Hogy vagy?” Erre ő nem képes, telefonnal a kezében inkább elfut, és a park fái között bújócskázik, mint esti szürkületben az ijedt gyermekek...

A volt ellenségem – igen, az, akivel végzetes tévedésből sokáig azt hittük, hogy kölcsönösen halálos ellenei vagyunk egymásnak – őszinte kézfogással fogad. Egymás szemébe nézünk, és szívből mosolygunk. Nem telefonálunk, nem bujkálunk. Megállapítjuk, hogy az a jó az öregedésben, hogy szép lassan helyükre kerülnek a dolgok. Húsz év múlva. Szegény utódom, a telefonista igazgató még mindig emészt, úgy látszik még mindig azon filózik, hogyan is pottyanhatott az ölébe mindaz, ami az ölébe pottyant. Egy helyi, elismert újságíró egyszer azt írta rólam, hogy meglehetősen unortodox módon törték ki a nyakam anno. Milyen jó lenne ebben hinni, ebbe belekapaszkodni, de sajnos mégsem lehet. Az ilyen menekvéseket hagyjuk meg a gyenge embereknek, akik maroktelefonjukba kapaszkodnak, ötölnek-hatolnak-elfutnak, ha hirtelen megkísérti őket a múlt. A megállapítással nem értek egyet: tisztelettel jelentem, én magam „törtem ki a nyakam“.

Félre ne értsen engem senki: nem a sértődöttség beszél belőlem. Még csak kellemetlen csalódás sem ért, hiszen a karakter és hajdani emlékeim alapján eleve valami ilyesmire számítottam. Arra azért nem, hogy ennyire vegytisztán hozza a formáját az utód az előddel való spontán találkozáskor, de az ilyesmi az élet „szépségeihez” tartozik. Három oka van annak, hogy az esetet mégis nyilvánosan felemlegetem. Az első, hogy író és publicista vagyok. Bármi történik velem, erős belső késztetést érzek arra, hogy megírjam és felebarátaimmal, az olvasókkal megosszam. Bocsánatos bűn ez, remélem, egyben szakmai ártalom. A második: habár általános, annál elítélendőbb jelenség ez nálunk, magyaroknál: nem tudjuk/nem akarjuk a stafétát átadni/átvenni. Még húsz év múlva sem, ami már csakugyan nevetséges. Legyen az két kormány, esetleg két falusi kultúrotthon igazgató – nem megy ez nekünk. A harmadik ok pedig: az előd-utód elmaradt férfias kézfogása okán – nem csak a tánchoz kellenek ketten, de a férfias kézfogáshoz is két férfi kell(ene) – jöttem rá, hogy itt az ideje múzeumi éveim történetét megírnom.

Húsz év múlva, és főleg hatvan felé közeledvén ideje beszámolnom eseménydús életem legkülönösebb hat évének történetéről. Nem kétséges, hogy ez a vállalkozás, nemcsak a más, de a saját magam férfiasságát is próbára teszi majd, de ha egyszer megjelenik, biztosan sokan fognak neki örülni. Várják türelemmel, ígérem, olvasóim nem fognak unatkozni. Ha valamire, erre a felismerésre volt jó memento az elmaradt kézfogás, úgyhogy mindenképpen tisztelettel köszönöm!…

(Nyitókép: ChatGPT)