Manapság sokat szidják Európát! Pontosabban a vele politikailag szinonimaként kezelt Európai Uniót. Azt mondják, hogy Európa gyenge! Hogy Európa szétesik! Európának nincs jövője! Azzal vádolják Európát, hogy: birodalom! Kik is mondják mindezt?

Azok szajkózzák ezt, akiknek nem felel meg egy erős Európai Unió. Azok, akik semmi áron ki nem engednék a hatalmat a kezükből – aztán néha az mégis egész könnyen kicsúszik –, és önös érdekből eszükben sincs a nagyobb léptékű európai integrációban részt venni. Az ógörög drámákban megvolt már a nevük, ők voltak a demagógok, nemrég pedig előszeretettel populistáknak hívtuk őket, mert népük egy részének szája íze szerint beszéltek – aztán saját fejük és belátásuk alapján cselekedtek – ma pedig a már jól csengő szuverenista jelzőt tűzték a zászlójukra.

A szuverenisták önmagukban léteznek, és ebben a viszonylatban határozzák meg saját magukat. Szorongó ön- és hatalomféltő elhatárolódásukban észre sem veszik, hogy még a 19. századi nacionalistákon is túltesznek, mert narratívájukban nemegyszer a törzsi lét határait súrolják: saját törzsük, akarom mondani frakciójuk van az Európai Parlamentben, amelyben állandóan panaszkodnak és ármánykodnak, várva és remélve a rájuk nézve jobb idők eljövetelét.

Hogy mennyire valódi fejlődési folyamat az emberi történelem, abban okkal-joggal lehet kételkedni, de abban már semmiképpen nem, hogy mint minden a természetben, úgy a történelem is ciklikus jelenség: a történelem ismétli önmagát, ráadásul egyre gyorsabban ismétli, az úgynevezett történelmi gyorsulás következtében. Integráció és dezintegráció, összekapcsolódás és szétválás, kinyílás és bezárulás, kezdet és vég majd megint az újabb kezdet… ez mind természeti törvény, és ez alól az ember sem lehet kivétel.

Egyetlen megelőző kornak sem volt akkora rálátása erre a ciklikusságra, mint a miénknek. Ma a generációk között élesebb a határ, mint valaha, de már egyetlen generáción, a saját életünkön belül megtapasztalhatjuk a nagy történelmi fordulatokat. Pár évtized alatt birodalmak dőlnek össze és újabb birodalmak alakulnak, és mindez a szemünk előtt történik. A Római Birodalom durván számítva hat évszázadot ölelt fel, a Brit Birodalom négyszázat, az amerikai csak százat és a Szovjet Birodalom még annyit se, ezzel szemben újabb Kínai Birodalom jött létre mindössze fél évszázad alatt. Ami talán megnyugtató: nem születik újabb világbirodalom, egyetlen hegemon, aki ismét bevezethetné az egypólusú világot. Nem geopolitikai, de elsősorban technikai akadálya van ennek: a tudomány demokratizmusa hozta létre és vezényli a globalizációt, mely egyformán mindenhova eljuttatja a technikai-technológiai lehetőségeket. Ezeknek sok a másodlagos, káros mellékhatása, de hajlamosak vagyunk rendkívüli előnyeikről megfeledkezni, hiszen annyira természetesnek tartjuk általánosult jelenlétüket.

Létezik mégis egy verhetetlen birodalom: a kapitalista gazdasági rendszer. Persze ez, hátrányára, nagyon átalakult: már nem valódi és analóg tőkével – kapital – operál, hanem fiktív és digitális-virtuális információval, adatokkal. Már nem egy dollárból kettőt, de lehetőleg tíz dollárt akar csinálni. Kitermelte saját maga iránt a teljes emberi függőséget, a fogyasztói társadalmat. Ez az igazi veszély, mely minket fenyeget: a fogyasztói társadalomban minden látszólag az érdekünkben történik, de az ember lassan kikerül az egyenletből vagy jelentéktelenné válik, hibahatáron belüli, elhanyagolható tényezővé degradálódik. Ez ugyanúgy egyformán történik: az Amerikai Egyesült Államokban és Kínában, Oroszországban és Európában, mindenütt a világon. Vannak azért még kivételek: az úgynevezett fejletlen vagy divatjamúlt, mert politikailag inkorrekt kifejezéssel élve olyan „primitív helyek”, ahol még ember az ember és a megtermelt javak és szolgáltatások fogyasztása helyett az emberi kapcsolatok dominálnak, mert nem szolgáltatásalapú, de még mindig emberközpontú társadalmak ezek, összes nyavalyájuk és szegénységük ellenére. Egyre kevesebb ilyen viszonylag érintetlen hely maradt a világon, de egyre többen vágynak az ilyen helyekre. Ahogy előrehaladunk az emberi történelem bizonytalan útján, egyre inkább utópiákká, vágyálmokká alakulnak ezek...

(Nyitókép: ChatGPT)