Szokták mondani, nem is olyan régen, mikor a leírt szónak még nagy becsülete volt, hogy meg van írva feketével a fehéren, vagyis fekete tintával ott áll a fehér papíron ez vagy az egyértelmű és nyilvánvaló tény, sőt, maga a kikezdhetetlen és örökérvényű igazság. Boldog idők, mikor még volt bizonyosság!

Ma másként jelentkezik életünkben a fekete-fehér: nem a fekete betűkkel teleírt fehér papírlapokat tanulmányozzuk, magyarán olvassuk, hanem a körülöttünk lévő világot látjuk fehér-feketének! Nem volt még kor, mely annyit és annyira kiszínezett volna analóg és digitális eszközökkel, mint a miénk, valósággal tobzódunk a szivárvány millió színárnyalatában, mégis az életet és a világot az emberek nagy többsége hajlamos a legszélsőségesebb módon kizárólag fekete-fehérben látni. Az ilyen ember saját oldala persze mindig patyolattiszta fehér, míg a másik oldal a lehető legszurkosabb fekete. Tollba kellene forgatni…

De mi lett a színekkel? Mi lett azok árnyalataival? Úgy látszik ma már csak a ruházatunkon, meg a reklámokban kellenek. A propaganda agymosását nem véletlenül hívják befeketítésnek, vagy tisztára mosásnak – ha egyszer valaki fekete. E szélsőséges és sajátos színvakságnak persze nem a szem receptoraiban – a csapocskákban és a pálcikákban – kell keresni az okát, sokkal inkább az agyban és mindenekelőtt a lélekben. Nagyon sok mai, modern-posztmodern ember sokkal jobban hasonlít a középkori emberre, mint arra az antikra, aki jól tudta, hogy „fogadd el a világ sokszínűségét és gazdagabb leszel”. Mi már csak javakban, semmiképpen nem érzésekben, ne adj isten merész ideákban vagy felemelő ideálokban akarunk gazdagok lenni.

A politikáról és a politikusokról, illetve az értük éppen rajongó vagy őket gyűlölő emberekről nem sokat lehet mondani. Ők aztán csakugyan nem színesek, legjobb esetben szürkék. Nincs veszélyesebb egy társadalomra, mint az egyneműen, konformistán viselkedő tömeg, bármilyen ideológiát is valljon, bárkit is kövessen. Fekete-fehér messiásokat keres magának…

Andre Gide írta: „Az igazság színe a szürke”. Ez realista kompromisszum lehetne a fehér és fekete között, pedig nem ez a megoldás. Nekem sokkal jobban tetszik Anatole France meglátása, miszerint az igazság színe a fehér, de nem azért, mert a fehér konvencionálisan az ártatlanság és a tisztaság szimbóluma lenne. Másról, sokkal fontosabbról van itt szó! A fehér fény magába foglalja ugyanis a látható színek teljes spektrumát. Minden ami látható, benne foglaltatik a fehérben, összekeveredve. A fekete pedig nem is szín, csak a fény teljes hiánya. Nemcsak a világűrben létezik a fekete lyuk, de az emberi lélekben, ezért az emberi társadalmakban és a kollektív tudatban is.

Mit lehet tenni a fehér és fekete dominanciája ellen a gondolkodásban? Nagyon egyszerű: nyitott szemmel járni, mindig valami újat tanulni, és állandóan észrevenni, felfedezni, mennyire színes hely a világ! És főleg messze elkerülni azokat, akik bármilyen okból és bármiben a fekete-fehéret prédikálják…

(Nyitókép: Pexels)