Bármit is mondjanak a széplelkek, a rabszolgaságnak még jónéhány modernkori formája létezik. Az egyik legkonkrétabb, egyben ellentmondásos módon a legelvontabb is, az energia-rabszolgaság. Tény, hogy minél fejlettebb az emberi társadalom, annál több energiát fogyaszt, viszont annál több, illetve annál változatosabb energiát is termel. Ha ez így van, akkor mégis miért egyre drágább, egyre megfizethetetlenebb az energia? Pontosabban az energiahordozók.

A legkézenfekvőbb magyarázat erre a háború lenne, nevezetesen egyrészt az orosz–ukrán háború, amely megfosztotta Európát az olcsó orosz kőolajtól és gáztól, aztán erre tromfolt rá a – saját értékelése szerint – „minden idők legjobb amerikai elnöke” az iráni háborúval, amely megfosztotta a világgazdaságot a rendelkezésre álló kőolaj egyötödétől. Ilyen brutális csapások mellett nem csoda, ha annyira drágák a fosszilis energiahordozók, de ez még mindig nem kielégítő magyarázat az energia világszintű általános megdrágulására nézve.

A geopolitika mellett-mögött sokkal keményebb okok, éspedig a kapitalizmus mindenkori működése húzódik meg, a klasszikus kereslet-kínálat piaci törvénye, amely nem kegyelmez, ráadásul hozzáadódik ehhez a monopóliumok egyre nyilvánvalóbb térnyerése, amelyek ellen egyre kevésbé tudunk védekezni. A mai ember – a fejlődő országok és a szegények társadalmi rétegeit is beleértve – sokkal több energiát fogyaszt, mint elődei bármikor az emberiség történelme folyamán. Ez önmagában nem jelent semmit, hiszen azt gondolná a jóhiszemű, tudományban és technikában-technológiákban meggyőződéssel hívő ember, hogy nemcsak a keresleti, de a kínálati oldal is jól teljesít, vagyis az energiafogyasztók evolúciója kéz a kézben jár az energiatermelők fejlődésével. És ez így is van! Mégis, gyakran energiadeficit áll elő, amelyre a felületes magyarázat a háború, az aszály stb., mert itt sokkal mélyebb folyamatokról van szó.

A szomorú igazság az, hogy a világ élelmiszer- és gyógyszertermelése, az információterjesztés és a mobilitás, valamint az energiatermelés és annak szétosztása maroknyi világcég kezében összpontosul. Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, ha az energiahordozók és az energiaárak a háború vége után sem igazán esnek vissza, éppen úgy ahogyan az élelmiszerárak sem lesznek jelentősen olcsóbbak az aszály elmúltával. A háború és az aszály természetesen hozzájárulnak az árak felhajtásához, amelyeket aztán az eredeti kiváltó okok megszűnte után a monopóliumok megléte tart magas szinten. És az emberek fizetnek, mint a katonatiszt, mivel nem tudnak egyre energiaigényesebb életmódjukon változtatni.

Klasszikus, egyben jellemző példa a kapitalizmussal szembeni mérhetetlen kiszolgáltatottságunkra az olyan technikai-technológia csoda, mint a mosószer nélkül működő mosógép lehetősége. Az eszköz létezik és működik, de a nagy mosószergyártó cégek megfojtják, ellehetetlenítik, hiszen elterjedése ennek a hatalmas iparágnak a végét jelentené. Számtalan ilyen példát hozhatnánk fel a kapitalizmus végtelenül önző, önfenntartó működésére, amikor az olcsó és hatékony energiatermelés, gyógyszergyártás vagy élelmiszerelőállítás helyett a sokkal drágább megoldást választják, pusztán a profitmaximalizálásuk érdekében. Hiába szajkózza tehát a kapitalista propaganda, a marketing, miszerint a termelő cégek minden vágya a fogyasztók igényeinek teljes, egyben megfizethető kielégítése, mert pont az ellenkezőjét csinálják: a lehető legmagasabb árakkal elmennek a falig és ezekkel az emberiség nagy részét falhoz állítják.

Társadalmi kontroll nélkül hamarosan visszajutunk a vadkapitalizmus korszakába, amelyet a monopóliumok elleni törvényekkel sikerült egy évszázaddal ezelőtt megzabolázni az Egyesült Államokban. Lenne tehát jó példa, mára mégis visszaállnak a monopóliumok, amelyek büntetővámokkal kiegészülve kiszorítják a piacról a jó és olcsó termékeket.

A lobby-tevékenységet is egyre lazábban értelmezik és veszik, de még a tőzsdén is lazulnak a szigorú szabályozások. Minden etikai eresztékében recseg-ropog a kapitalizmus – és mindenütt egyre magasabb számlák várhatók. Kérdés, hogy meddig bírja és mikor nyújtja be az emberiség a maga számláját azoknak, akik a progresszió nevében visszaélnek bizalmával – és pénztárcájával. Régi, divatjamúlt terminusok kívánkoznak a mai napokba vissza: meddig engedjük, hogy kizsákmányoljanak és rabszolgasorba döntsenek?

(Nyitókép: Pixabay)