Hagyd a politikát, építkezz! – írta Móricz Zsigmond. Igaza van, mi se politizáljunk annyit, inkább elmesélek egy személyes történetet, mely azóta is elevenen él bennem, pedig ennek már pontosan huszonöt éve. 2001 tavaszán történt, csak néhány hete kerültem a Székely Nemzeti Múzeum élére, mikor Ráday Mihály meglátogatott. Sokan ismerték őt, azoknak pedig akik mégsem, elmondom, hogy Ráday Mihály Kossuth-díjas rendező-operatőr volt, aki egy életen át a budapesti műemlékek megmentéséért, konzerválásáért dolgozott. Unokáink sem fogják látni… címet viselő televíziós sorozata, illetve az ezen műsor anyagából összeállított könyvek, a kétkötetes Városvédő beszédek (1988), majd az Új városvédő beszédek (2001) ma is megkerülhetetlenek a szakmában. El lehet képzelni, hogy Mihály nem volt éppen a budapesti újgazdagok és oligarchák, de még a kormányzat kedvence sem, hiszen rettenthetetlenül harcolt a műemlékek és nemzeti múltunk értékei iránt tiszteletlenül, sőt gátlástalanul eljáró befektetőkkel és fejlesztőkkel szemben – több-kevesebb sikerrel.

Kellemetlen, mogorva ember nyitott be hozzám azon a kora tavaszi napon, és kávéra invitáló szavaimat elutasítva, múzeumlátogatásra hívott engem. Elindultunk. Én büszkén beszéltem volna múzeumi értékeinkről, de Mihály leintett, ismeri őket, többször járt már nálunk, mondta. Mikor a nagy néprajzi kiállítóterembe beléptünk arca még jobban elsötétedett. Rám nézett, majd vádlón a kiállítóterem legendásan koszos falára mutatott, melyen 2001-ben még mindig ott virult a kommunizmus megfeketedett mocska, és azt mondta: „Direktor úr, én nem hiszem el, hogy a székelyek elfelejtettek meszelni!” Szégyenemben majd elsüllyedtem akkor.

Mikor Mihály pár évre rá visszatért, megmutattam neki néhány termet, melyeket időközben a „székelyek kimeszeltek”. Nem dicsért meg, de már nem is korholt, és ez egy ilyen embertől nagy dicséret volt. Az akkori felújítások – ismétlem, ennek már negyed évszázada – nem európai uniós alapokból, még csak nem is a múzeum fenntartójának nem túl lelkes odafigyeléséből, hanem egyes cégvezetők akaratlan támogatói gesztusából történtek: ezek voltak azon ritka esetek, mikor nem a közpénz vándorolt a magáncégekhez, hanem éppen megfordítva a magántőke fejtette ki áldásos hatását a köz érdekében. Sok minden elkészült, jó néhány terem fala kifehéredett akkor, legalább félezer négyzetmétert újra is padoltunk, lett fotótéka is, és láss csodát, a semmiből még európai színvonalú női és férfi mosdónk is lett, mely addig nem létezett, pedig tudnivaló, hogy a kultúra megfelelő reprezentálása egy kultúrintézményben feltétlenül a kulturált életfeltételek megteremtésével kezdődik! Csodálkoztak is a látogatók, a munkatársak, de még a fenntartó is, hogy mindez hogyan volt lehetséges, de a legjobban mégis az adakozó cégek csodálkoztak saját nagyvonalúságukon! A módszer egyszerű és hatékony volt mindezt elérni, egyszer majd elmesélem, de eltértem a tárgytól, most térjünk vissza eredeti témánkhoz. Természetesen az akkori felújítás kiterjedtségében nem volt a későbbi, ötmillió eurós EU-alapból finanszírozott teljes külső-belső felújításhoz fogható, melynek megvalósulásához csak gratulálni lehet, viszont a 2000-es évek elején elsősorban önerőből készült, és bizony ez akkor nem volt kevés, és az is kiderült közben, hogy igenis, a székelyek tudnak meszelni. Azokat, akik most szemrehányó moralizálással fejüket csóválva azt mondják, hogy hát igen, igen, tudnak, ha akarnak, kénytelen vagyok kiigazítani: én azt mondom, hogy persze, hogy tudnak, csak hagyják őket. A kalákaszellem ma is elevenen él a Székelyföldön, és nem lehet nagyobb elégtételünk annál, mint mikor azt olvassuk az újságban, hogy egy család leégett házát a faluközösség egy hónap alatt újraépítette. Az ilyen közösség életképes!

Most kénytelen vagyok egy passzust idézni a Bécsi Napló 2023-as szeptember – októberi számában megjelent, valamelyes visszhangot kiváltott cikkemből. Azért idézem e sorokat, mert ezek nem csak a nyugati magyar diaszpórára, de a határon túli magyar nemzeti kisebbségekre is teljes mértékben érvényesek: „Amióta Magyarországról anyagi segítség érkezik, a diaszpóra tagjai már nem tesznek saját anyagi erőfeszítéseket. A közösségszervezésben sem azok jutnak jellemzően szerephez, akik az önállóan működő diaszpóra nehéz évtizedei alatt sokszorosan bizonyítottak, hanem azok, akik a magyar kormánnyal jó kapcsolatokat építenek ki, ezért természetszerűleg elsősorban annak az elvárásait teljesítik. […] az életképes diaszpóra fennmaradása egyáltalán nem csak pénzkérdés. Egyébként pénz is lenne elég, ha […] még gyakorolnák a mecenatúra nemes intézményét – van néhány kivétel, minden tisztelet nekik! – de az utóbbi években sajnálatos módon eluralkodott az a káros hozzáállás, miszerint a magyar kormány gondjaikat megoldja, ezért nem szánnak már saját anyagi erőforrásokat kultúrájukra és közösségi életükre. Így váltak a támogatások sajnálatos módon a passzivitás előmozdítóivá, pedig ideális esetben a kormányzati támogatások és a helyi mecenatúra ki kellene egészítse és erősítse egymást. Erre alig van példa.“

Nem nehéz ma Erdélyben lépten-nyomon észrevenni azt az elveszettségi, „elárvultsági” érzést, mely az Orbán-kormány nagyarányú bukása után a határontúli magyar közösségeken erőt vett. A reakció érthető, és ahhoz az érzéshez hasonlítható, mint mikor a gyermek szorong, ha szülei elengedik a kezét és szeme elől eltűnnek. Nem tudjuk még, csak reméljük, hogy a Tisza-kormány nem engedi el a határontúli magyar közösségek kezét – vannak már biztató előjelek, például a kárpátaljai magyarok helyzetének rendezésére tett határozott lépések  – de életbe vágóan fontos sürgősen tisztáznunk, hogy mennyire vagyunk mi magunk „gyerekek“? Nyilvánvaló modellváltás következik a magyar–magyar kapcsolatokban: a tagadhatatlanul kényelmes, urambátyámoskodó támogatási rendszer helyett szűkebb, de célirányosan elérhető, versenyhelyzetben megszerezhető támogatási rendszer következhet. És ha mégis a legpesszimistábbaknak lesz igazuk, és végül semmi sem csurran cseppen? Akkor jusson eszünkbe, hogy ha leég a ház, saját magunk újat tudunk építeni! Kedves Ráday Mihály, ki már néhány éve a Mennyország tájait és műemlékeit az égből szemléled, tisztelettel jelentem: a székelyek tudnak meszelni…

(Nyitókép forrása: iytmg.com)