Az empátia szótári jelentése: „Képesség egy másik ember érzelmeinek és reakcióinak intellektuális és érzelmi átérzésére és ennek a másikkal történő éreztetésére.” (ertelmezoszotar.hu). Magyarul: beleérzés, együttérzés, a másik ember helyzetébe való beleélés. Mint mindennek, ami emberi, ennek a jelenségnek is megvan a maga kulturálisan meghatározott vetülete, viszont egészséges emberekben a beleélés képessége ösztönösen is létezik. Csak egy pszichopatát hagy hidegen a másik ember szemmel látható testi szenvedése, de az érzékenyebb lelkek az embertárs érzelmi gondjait is megérzik, észreveszik. Persze, ha odafigyelnek rá egyáltalán, és az empátia az odafigyeléssel kezdődik!

Figyelem a sajtót és a társadalmi médiát, és komolyan mondom, most először megrémültem: felmerült bennem, hogy pszichopata nemzet vagyunk! Másként nem lehet értelmezni azt az ellenségeskedő érzelmi zűrzavart, mely a jobboldali retorika által sikertörténetnek beállított nemzetegyesítéssel kapcsolatos politikai mitológiát övezi, mely sajnos – mint minden mitológia – előbb-utóbb pofára eséssel végződik. Ezen a területen is pontosan ez történt: addig mind egyesítették a politikusok a magyar nemzetet, míg annak részei most végképp nem szeretik egymást. Hogy nagyon finoman fogalmazzak...

A két fő toposz, amely jó ideje egymásnak feszül: az anyaországiak a pénzüket, a mindennapi, bizonytalan jólétüket, az adóforintjaikat féltik a határon túliaktól, míg azok a vérségi-történeti-nemzeti együvétartozás és az elszenvedett évszázados utódállami mártíriumuk jegyében ma természetesnek tartanák, hogy megkapják, ezért egyenesen követelik a részüket az anyaországi anyagi jólétből. A két tábor egyre konokabb, és mindkét tábor egyre inkább mellébeszél. Mind a nemzetegyesítés nemes kísérlete ellen nemtelenül machináló politikusok – élükön az újabban krimiíróvá „avanzsált” Gyurcsánnyal –, mind az „önzetlen” nemzetegyesítés prófétái – élükön Csaba királyfival – nagyon is felelősek, hogy mindez így történt.

Egy dolgot mindenképpen hangsúlyozni kell: még ha az Orbán-kormányok sajnálatos és akár nagyon is hibáztatható módon nem is jártak sikerrel a valódi nemzetegyesítés területén – bármit is szajkózott erről a propagandájuk –, számos határon túli magyar projektben igenis jól teljesítettek. Az oszd meg és uralkodj hatalomtechnikai módszerével éltek ugyan, de a határon túli magyar kisebbségek számára mégis sok hasznosat tettek. Tény, hogy a nagy biznisz soha nem a kisemberekről szólt – sem az anyaországban, sem a határon túl –, mégis számos téren nagyon sok kisember valamilyen módon érezhette a magyar kormány odafigyelését. Nem szabad elfelejteni viszont, hogy ez az odafigyelés egyáltalán nem a jobboldali oligarchák, vagy nacionalista politikusok saját zsebéből, de a magyar adófizetők pénzéből történt, akik maguk is nagyrészt kisemberek. Akarva-akaratlanul ők adták a pénzt a határon túli projektekre, nem a nemzetegyesítő politikusaik, nekik jár(na) a köszönet, elsősorban nekik jár a hála! Ezt a határon túli magyaroknak meg kell érteniük, el kell fogadniuk. Ami pedig az anyaországiakat illeti, a határon túliak nemzeti-nyelvi-kulturális létszorongásait kellene sokkal több empátiával megközelíteniük. Ez a megértés mindkét irányban csakis közvetlen kapcsolatok révén, saját tapasztalatok megszerzésével érhető el. Ennek a gyakorlati kivitelezési útját kell kitalálni a jövőben. A kétirányú nemzeti ismerkedést semmiképpen ne bízzuk a politikusokra, mert minden őszinte kezdeményezést hamar a maguk javára fognak kisajátítani. Kiterjedt polgári-nemzeti, civil kezdeményezések kellenek ide, nem pedig miniszterek és polgármesterek határokon átívelő bratyizásai.

Az igazi nemzetegyesítés ott kezdődik, amikor egy miskolci munkáscsaládot meghív magához egy hétre egy csíkszentkirályi székely család – és viszont. Amikor az emberek nem a pártpolitikát osztják és szorozzák az unalomig vagy a dühkitörésig, hanem egymásra és egymás életére kíváncsiak. Bármilyen nehéz is legyen, amikor képesek vagyunk az előítéleteinket, ha nem is mindig, de legalább időnként jégre tenni, csodák történnek. Én is így jártam. Bevallom, a Mi Hazánk nem tartozik a számomra szimpatikus politikai alakulatok közé, velük kapcsolatban megalapozott előítéleteim vannak. Néhány éve megismertem egy antikváriust, akivel közös szenvedélyünk a könyvek. Aztán megtudtam róla, hogy a Mi Hazánk egyik megyei szervezetének az elnöke. Zsigerből nem örültem neki! De megkérdeztem magamtól: mi a saját közvetlen, kipróbált tapasztalatom ezzel az emberrel? Udvarias, kedves, művelt és valódi könyvbolond akárcsak én. Ez az, ami minket összeköt. No és, ha mihazánkos? Bejegyzett parlamenti párt, demokráciában ki innen, ki onnan nézi a világot, mindaddig, amíg embertársainak nem árt, nincsen semmi baj. Szerencsére nem a „jogos”, de ostoba előítéleteimre, hanem a valóságban szerzett tapasztalataimra hallgattam, és nem bántam meg, mert van egy újabb barátom, akit őszintén kedvelek.

Előítéleteink néha segíthetnek a túlélésben, de ha eluralkodnak rajtunk életünk megrontóivá válnak. Ez mindenre érvényes, így a magyar nemzetegyesítésre is! A nemzetegyesítés csakis az egymás iránt érzett előítéleteink felszámolásával, ennek érdekében pedig a közvetlen emberi kapcsolatok és tapasztalatok megszerzésével képzelhető el.