Elszörnyedve a világ mai állapotán éppen vezércikk írásába kezdtem. Csengettek. Többször is csengettek mire meghallottam: időbe telt míg magasröptű gondolataim kumuluszairól visszatértem ide le, a Földre, a valóságba.

Eltelt kis idő, míg tudatosult bennem, hogy ajtót kellene nyitni, de akkor aztán rohantam! Mivel a napok óta tartó szaharai 40 fokos melegből a lakásbelsőbe is jutott már legalább 33 fok, bevallom, hogy meglehetősen hiányosan voltam öltözve, vagyis egyetlen ruhadarab híján – mely nem Calvin Klein volt – ádámkosztümben voltam. Ilyenkor persze nem tárja azonnal tágra az ember a bejárati ajtót, hanem előbb óvatosan kikukucskál, hogy lássa a szomszédasszonnyal esetleg a postással lesz dolga? A bejárati ajtót elérve kikukkantottam tehát a kémlelőlyukon. Sehol senki, a folyosó üres! Se postás, se szomszéd, se ételfutár sehol. Senki. Még mindig a világ gondja-baja, a kibontakozó politikai és gazdasági válság, az autokraták és nyugati oligarchák előretörése, a világrend, a demokratikus értékrend és a status quo felbomlása járt az eszemben, de már beférkőzött tudatomba egy gondolat: lehet a folyosó kanyarja után, a felvonóra vár még az, aki csengetett? Az ajtó kulcsra volt zárva – éjjel-nappal vigyázni kell, sajnos, rengeteg a betörés Bécsben –, résnyire kinyitottam és halkan kiszóltam: tessék csak erre jönni, itt vagyok…

Választ nem kaptam, de pillanat alatt kisurrant a lábam mellett egy árny a folyosóra: az egyik macskánk. Nem először teszi, kicsit hempereg az ajtó előtt a díszes-hűvös cementlapokon aztán visszatér, csak meg kell várni őt a nyitott ajtóban. Elsőre nem lepődtem meg tehát, aztán mégis felkiáltottam: a szeszélyes macska ahelyett, hogy hűsölne-hemperegne, meg sem állva sebesen bevette a kanyart a folyosó végében, és eltűnt a szemem elől! Gondolkodás nélkül a macska után vetettem magam és utol is értem! Elkaptam a grabancát, lehajoltam, felemeltem és… a hátam mögött tompa puffanást hallottam. Kíváncsian megfordultam, és megfagyott a vér az ereimben: a bejárati ajtót becsapta a huzat! A kulcs a zárban maradt – belülről!

Lehet toporzékolni, káromkodni, kétségbeesni, de egy dolog biztos: az ember a világ összes valódi és vélt baját azonnal elfelejti és csak egyetlen dologra gondol, éspedig arra, hogy bajban van! Bizonytalan hidegvérrel rövid helyzetelemzést eszközöltem: itt állok pénteken késő délután, egy szál alsónadrágban, egy rakoncátlankodó macskával a kezemben, szabadság időben, a szomszédok nincsenek itthon, a feleségem valahol a szomszéd városban, Sankt Pöltenben van a barátnőjénél, estefelé jön csak haza, a lányom pedig tegnap tért vissza valahonnan a világból, a jetlag miatt biztosan mélyen alszik, de egyébként sincsen telefonom…

Helyzetem nem volt rózsás. Képzeljenek el egy idősödő, őszülő szakállú urat, egy öt kilós, nyugtalan macskával a karjaiban – feleségem kedvence, mi ketten sosem voltunk igazán jóban –, amint egy szál alsónadrágban járja a lépcsőházat vagy kimegy az utcára segítséget keresni! Ha legalább Calvin Klein lett volna rajtam, azt megbocsátják az emberek, de egy márka nélküli alsóneműben flangálni bizony nagy illetlenség. Eszembe jutott, hogy a negyediken egy sebészorvos lakik, vele próbálkozom, ő talán nem lepődik meg annyira, ha nála jelentkezem. Meglepődött! Csodák csodájára otthon volt, ajtót nyitott, de azonnal kettőt lépett hátra: nem ismert meg az első pillanatban, a meztelen-macskás fura jelenést nem tudta mire vélni. Magyarázatom megnyugtatta, és telefonáltunk feleségemnek, aki miután alaposan kinevette magát szerinte komikus helyzetemen, arra biztatott, hogy ne nyugtalankodjak, mert két-három órán belül hazaér. Mikor mondtam neki, hogy ennek nagyon örülök, de a kulcs belülről bent maradt a zárban, már ő sem nevetett. Bécsben ajtókinyitásra szakosodott lakatost hívni anyagi csődhelyzetet teremthet, hétvégén viszont egyenesen életveszélyes. Szerencsére eszébe jutott páromnak, hogy van neki egy tanítványa, aki biológus kutató szeretne lenni, és elintézte neki a nyári gyakornokságot a neves kutatóintézetben, ahol maga is dolgozik, és az apja lakatos, hátha segít. Kelet-európaiként kicsit szkeptikus voltam, hogy így lövik-e a varjút Bécsben is, de kellemesen tévedtem, mert az illető bolgár származású volt, és még nem osztrákosodott el annyira, hogy csak a pénzre gondoljon. Megígérte, hogy valamikor este eljön és segít rajtunk.

A karjaimban ficánkoló macskát bezártam egy nyitva levő, üres pincerekeszbe, és a folyosó homályos sarkába húzódva türelmemet alaposan próbára téve várakoztam. Két óra múlva megjelent feleségem, a barátnője és a bolgár lakatos. Rám pillantva nem tudták megállni, hogy hangosan ne nevessenek, aztán a bolgár nekifogott a munkának. Csodálkoztam, hogy nincs nála szerszámosláda, de pillanatok alatt kinyitotta az ajtónkat – egy valódi tolvajkulccsal! Ilyet még nem láttam, és különösen döbbenetes volt, hogy milyen gyorsan és csendben bejutott a lakásba. Pillanatig megfordult a fejemben, hogy valóban lakatos-e a szaki, de nagyon rendes ember volt, pénzt sem kért, végül egy üveg nemes borral fizettünk neki. Egy órányi csevegés után a lakatos elköszönt, azután megvacsoráztunk és nevetgélve emlegettük a történetem – minden jó, ha a vége jó –, mely nyilván bekerül a családi anekdotatárba. Én később a számítógépem elé ültem vezércikkem befejezni, hogy tovább szapuljam Trumpot, a gazdasági válságot, az áldatlan magyar politikát és a balkáni román állapotokat és minden mást, amit közéletnek hívnak. Nem voltam rá képes. Fontosabbnak tartom ezt a történetet olvasóimmal megosztani, mely szépen bizonyítja, mennyire könnyen kiugorhat megszokott kerékvágásából az életünk. Semmi nincs kizárva...

(Nyitókép: AI generált)