Úgy kezdődött, hogy valaki visszaütött. Hogy ki, az örök talány marad. Mert, aki a jobbhorgot bevitte, s az is ki balhoroggal válaszolt a másikat vádolja agresszióval, hálátlansággal, árulással.

Szomorúan követem a magyar–erdélyi magyar csörtét a világhálón, amelyre soha egyetlen nemzet sem öntött ennyi szennyet, soha ennyi fekália (elnézést, csak pontos kifejezést kell használnom a valóság pontos megjelölése végett) nem hullott vissza egyetlen nemzetre sem.

Az erdélyi magyarok közül főként a nethúszárok nem tudják túltenni magukat a Fidesz választási vereségén. Szélütött lelkük mélyén még mindig abban reménykednek, hogy az általuk NER-ficsurnak tartott Magyar Péter inkább előbb, mint utóbb megbukik.

A magyar magyarok – akik a nemzeti hovatartozást országhatárokon belül mérik – magyarul beszélő románokként emlegetik az erdélyi magyarokat, akik élősködők, tolvajok, politikai kurvák – mondják, kenegetve saját szélütötte lelküket. Egyetlen forintomat se adják a románoknak, amíg én el nem érem a nyugati életszínvonalat – harsogják, s az egyes szám első személy használata a többes szám harmadik személy helyett, riasztó képet fest társadalmi érzékenységükről, gazdasági szűklátókörűségéről. Akkor adjanak az én adóforintjaimból az erdélyi magyarul beszélő románoknak, amikor ők is nyújtanak nekünk valamit – mondják bosszúsan, lehet sokan mielőtt felkeresnék a Marosvásárhelyen a „magyarul beszélő román” szülők és a román állam pénzén végzett háziorvosukat…

Leírjam? Ne írjam le? Leírom!

Tíz éve dolgozom egy magyarországi cégnek. Tíz éve fizetek adót Magyarországon, miközben igaz, nem éltem ott, mert nem is akartam soha máshol élni, mint Erdélyben. Soha semmilyen anyagi támogatást nem kaptam, nem is vártam el a magyar államtól. De lelkemet megőrizte a bénulástól az együvé tartozás érzése, az, hogy anyaországi barátaimmal, ismerőseimmel beszélgethettünk, kulturáltan vitázhattunk közös dolgainkról. Egyszerű erdélyi magyarok százezreihez hasonlóan továbbra is megélek a kirekesztő magyarok adóforintjai nélkül. Ezért Lenin-ifjakhoz mérhető agresszivitásuk, elutasító magatartásuk sem tántorít el attól, hogy nem vagyok román. Ha már egyesek e balhorgos szélütötte lelkűek közül azt vallják, hogy szívem joga helikopternek hinni magamat, miért ne lehetnék az, ami hiszem, hogy vagyok: magyar?

A szélütött lelkű emberről Gyökössy Endre Ádám, hol vagy? című írásában olvastam, tőle kölcsönöztem írásom címét.

Ahogy a szélütött ember bénán fekszik az ágyán, a szélütött erdélyi lelkek is bénán ülnek életük becsapódott ajtaja előtt, amely nem is a gazdagságra, hanem az együvé tartozás megtermékenyítő érzésére volt nyitott. Ülnek a becsapódott ajtó előtt, egyre bénábban, és nem veszik észre, hogy az ajtókat olykor az Úristen csukja be, de úgy, hogy mellette új ajtókat nyit… Mondanám, hogy ne lovagoljanak a közösségi médiában tovább, nézzenek egy kicsit jobbra, vagy balra, és meglátják a nyitott ajtókat.

Gyökössy Endre megvallja, hogy mindig megrendülve olvassa az evangéliumokban, hogy Jézus hogyan ér hozzá egy pszichoszomatikusan beteg emberhez, hogyan szabadítja fel a lekötött pszichikus energiákat, mert egy-egy bűn igen sok lelki energiát köt le. Azt mondja: Eredj el és többé ne vétkezzél! És annak az embernek felszabadulnak energiái és beleáradnak a béna lábába, kezébe.

Azok, akik lerománoznak minket, most éppen nem a Szentírást, a szeretet könyvét olvassák, hanem a Kommunista kiáltvány osztályharcos buzdítását tartják szem előtt. Az osztályellenség mi vagyunk: erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, muravidéki, horvátországi magyarok. Sokak sikertelen életük okát a mi életünkben vélik – tévesen! – felfedezni.

Végződjön úgy, hogy mi ne üssünk vissza! Ne a közösségi médiában üzengessünk egymásnak. Tartsunk ki amellett, hogy a felelős politika a Haza a magasban megépítésének eszköze. Nem a nemzethalálé…