A Magyarázat mindenre című, nemzetközileg elismert magyar fimet mutatták be kedd este Kolozsváron. Reisz Gábor művének világpremierje szeptember 1-jén volt a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol elnyerte az Orizzonti szekció fődíját. A film több ágon is kötődik Kolozsvárhoz, így nem csoda, hogy a vetítés, melyet közönségtalálkozó követett, teltház előtt zajlott. A filmben bemutatott düh, az egymásra mutogatás, a mindenkinek igaza van, de közben mindenki téved, jól árnyalja azt a tényt, amelyről gyakran megfeledkezünk: az ember jóval összetettebb lény annál, minthogy két véglet valamelyikére degradáljuk. Itt nincsenek pozitív és negatív hősök, semmi sem fekete vagy fehér, és a mű jóval túlmutat a bal- és jobboldal összeférhetetlenségéből fakadó ellentéten is.

A Magyarázat mindenre mindent tesz, csak nem ad magyarázatot mindenre, és éppen ebben rejlik a film legnagyobb erénye. Reisz Gábor rendező és forgatókönyvíró példásan megtartotta jellegzetes humorát, mely jellemezte korábbi filmjeit is, még úgy is, hogy az eddigieknél sokkal mélyebb és sokrétűbb témával igyekszik mindenkiben elindítani a gondolatot. Ha azonban azt várjuk a filmtől, hogy jöjjön, és megmondja, mit, merre és hogyan, csalódás fog érni. Bármennyire is várnánk a magyarázatot mindenre, bármennyire is szeretnénk nagyon szeretni az egyik szereplőt, és mélyen elítélni a másikat, ez nem fog összejönni. Ha mégis, nem ért célba az üzenet, érdemes újra nekifutni.

A film összefonja azokat a témákat, amikről nagyon nem szeretünk beszélni, mindezt úgy, hogy több szálon, több nézőponton át viszi a cselekményt, hogy még véletlenül se higgyük el, hogy valakinek igaza van. Hirtelen nem is egyértelmű, hogy Ábel csupán egy hazug, szorongó kisfiú-e, vagy a rendszerváltás katalizátora, hiszen a kamaszkori szerelem, a szülői nyomás, a családfői és tanári szerep, nameg az újságíró, akinek kell egy jó sztori, együtt mutatják be a magánéleti problémák egész társadalmat érintő hatásait.

Nehéz lenne nem észrevenni a film aktuálpolitikai vonatkozásait, hiszen helyenként név szerint is elhangzik, hogy ebben a diskurzusban most épp kit kellene utálni. A konzervatív kormánypártiság és a rendszerellenes liberális gondolkodás ellentéte olyan erős, hogy ott is ott van, ahol nincs. Azt gondolhatnánk, hogy mindenkit be lehet skatulyázni ezen jelzők alapján, ám a megmondó állásfoglalás elmarad. Itt mindenki ember, és bár tombol a gyűlöletkeltés, az összképet jól árnyalja, hogy nyilvánvalóan senkinek nincs igaza, csupán a saját értelmezésében.

Nem véletlenül érzi a néző, hogy ez a történet ismerős valahonnan. Országos méretű politikai cirkusz lesz egy olyan eseményből, amelyben eredetileg minden volt, csak politika nem. A gyerek nem tudja, mi az az ipari forradalom, és a március 15-e óta nem viselt zakóján rajta maradt a kokárda. Reisz Gábor rendező elmondta, hogy valami ilyesmit kell elképzelni a pár évvel ezelőtti SZFE körüli botrány esetében is. A helyzet az, hogy vagy kormányellenes anarchista vagy, vagy hithű hazafi, és látszólag senki nem képes felfogni, hogy egyrészt ez nem igaz, másrészt ha igen is, vannak helyzetek, amikhez ennek semmi köze. Pontosan ezt láthatja a néző, ha kellőképpen nyitott és befogadó tud lenni, ha nem köpi szembe a tanárt már az első jelenetben, és nem akarja görcsösen felpofozni az apát a harmadik mondatánál.

Reisz Gábor rendező a vetítést követő közönségtalálkozón elmondta, hogy a film forgatását élete egyik legszebb időszakaként élte meg. A kis költésgvetésből kifolyólag csupán egy pár fős stáb dolgozott a filmen, a legtöbben pedig nem is csak egy szerepben. A kolozsvári származású Hatházi Rebeka, aki kezdetben a film jelmez-és látványtervezője volt, olyan tökéletesen talált a rendező által megálmodott karakterhez, hogy végül a történet szerint Kolozsvárról származó újságíró szerepét is eljátszotta.

A rendező elmondta: bár köztudott, hogy több filmtervét is elutasították már Magyarországon, sokan feltételezhetnek egyfajta sértettséget, és hogy emiatt kritizálja a rendszert, de ez valójában nem igaz. Mint mondta, ő csak filmezni akart, és ha egy kicsit is hátralépünk, láthatjuk, ő nem a rendszert kritizálja, hanem azt, hogy mindent rendszerkritikaként értelmezünk.