banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Életek az elszigeteltségben – ezt láttuk a TIFF-en 1.

Tizenkét első vagy második mozifilmjénél tartó rendező alkotása indul a pénteken kezdődött és jövő vasárnapig tartó 20. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) trófeájáért, köztük magyar és román produkció is. Elsőként a portugál és a brazil versenyfilmet vetítették, íme az első benyomásaink.

Az utolsó fürdés (O último banho)

Alto Douro végtelen szőlőskertjeinek közepén, a portói bor hazájában, egy öreg, elszigetelt házban játszódik David Bonneville O último banho (Az utolsó fürdés) című portugál nyelvű filmje. A szorgos emberi munka nyomát viselő, napsütötte domboldalak nyugtalanító feszültséget árasztanak már az első képsorokban. A 15 éves Alexandre rohan a szőlőtövek között, elesik, felsérti a kezét. Josefinát a zárdában éri a telefonhívás: apja meghalt, nővérének, Angelának nyoma sincs, unokaöccse, Alexandre így magára maradt a szülői házban. A szerzetesi fogadalom előtt álló Josefina hazautazik, és eleinte tartózkodóan, majd egyre lelkesebben ápolja, kényezteti, billenti ki az apátiából a kamasz fiút. Előjön belőle az anyai ösztön, Alexandre pedig, akinek sosem volt igazán anyja, szinte csecsemőként hagyja, hogy a nagynénje fürdesse, és mintha gyorstalpalóban pótolná mindazt, ami a gyerekkorából hiányzott. Kapcsolatuk egyre szorosabb, amíg váratlanul fel nem tűnik az igazi anya, Angela.

Az első mozifilmjénél tartó, de 20 éve rövidfilmeket rendező Bonneville állandó lebegésben tartja a szereplők közötti viszonyokat, motivációikat. A halott apa alakja ismeretlen marad, semmi konkrétat nem tud meg a néző a szereplők múltjáról, arról, hogy mi történt korábban ebben a házban, miért menekült el innen a két nővér, miért hagyta hátra fiát az egyik, és miért érzett vallásos elhivatottságot a másik. A rendező kulcsszerepet ad ugyanakkor a testnek: a jelenetekben ott lappang az elfojtott erotika, a lelki sebeket mindkét főszereplőnél valóságos, testi sebek jelzik, és ott a film visszatérő motívuma, a fürdés, fürdetés, amely egyszerre megtisztulás, intim kapcsolat, gondoskodás, de a kiszolgáltatottság pillanata is.

A film alapvető eszköze ez a lebegtetés, többértelműség, a néző csak támpontokat kap a filmben arra, hogy összerakja saját történetét a három szereplőről, akik közül a filmidő legnagyobb részét Josefina és Alexandre társaságában töltheti. Josefina karakterében határozottság és bizonytalanság, túlzott önkontroll és teljes önfeladás, bűntudat és egy esetleges múltbeli trauma okozta gyógyíthatatlan seb egyszerre van jelen, elképzelhető, hogy ő lesz a TIFF idei versenyszekciójának egyik legizgalmasabb szereplője. O último banho, r. David Bonneville, portugál-francia koprodukció, 2021, 95'. Vetítik még hétfőn, július 26-án 15:30-tól a Florin Piersic moziban. (Zs. E.)

  

A rózsaszín felhő (A nuvem rosa)

Van ez az izé, na, ez a világjárvány, amelynek a hatóságok parancsa nyomán bezártságra kényszerítő jellegét immár mindannyian ismerjük. Csakhogy, ez korántsem volt így 2017-ben és 2019-ben, amikor Iuli Gerbase brazil rendezőnő megírta, illetve leforgatta első nagyjátékfilmjét, A rózsaszín felhőt (A nuvem rosa), viszont közel két órás alkotásával éppen erről a (meghatározatlan idejű) bezártságról és a bezártakra kifejtett hatásáról készített profetikus látleletet.

Legyen bármily szép és veszélytelennek látszó, a rózsaszín felhő 10 másodperc alatt öl, így a hatóságok mindenhol a világon elrendelik, hogy mindenki zárkózzon be ott ahol van, ajtót-ablakot csukja, és a világért ne lépjen ki. Így tesz az egyéjszakás kalandra röpkén összemelegedett Giovana webdizájner és Yago csontkovács is, nyilván abban a reményben, hogy a korlátozást gyorsan feloldják. A családtagokkal online tartják a kapcsolatot. Ők viszonylag szerencsések, ketten vannak, szerelem is lehet még a bezártságból, de például Yago apja beteg, és a férfinővérrel kényszerül bezárkózni, Giovana kiskorú húga pedig a barátnőivel egyikük házában annak papája felügyelete alá kerül. Évek múlnak, a kormány csöveken keresztül, drónokkal táplálja a népességet. Giovana és Yago kialakít egyfajta élhető viszonyt, a másik két helyzet azonban eldurvul, és mindössze a képernyők hűvös közvetítésében értesülünk róluk. A kényszerű házifogság nyilván hőseink számára sem ideális, azaz egyiküknek éppenséggel az, ő nem csak elfogadja az állapotot, de hálás is érte, a másik viszont magába zárkózik, befelé menekül. Még mielőtt ide eljutnának, olyan döntést hoznak, amivel egy harmadik személy egész életét és sorsát előre eldöntik, s amely döntés megmásíthatatlansága nem egyformán hat rájuk. Újabb évek telnek el.

Iuli Gerbase alkotását elsőfilmes vállalkozás gyanánt és a bezártság akkor még ismeretlen hatásának pontos jóslataként igazán nem érheti hangos panasz, mind a forgatókönyvvel, mind a szűkterű rendezéssel, mind a lelki folyamatoknak a két színész tehetségére bízott változásainak ábrázolásával jól megkomponált és hihetően hullámzó disztópikus drámát alkotott. Jelentősen alulteljesít azonban a dráma fordulatait, a történetnek azokkal a holtpontról kimozdító fejlődéseit illetően, amelyek kissé felpörgethetnék vagy sebességbe kapcsolhatnák az álló és igencsak gyakran unalommal kibélelt folyamatokat. A párbeszédek túlzottan tárgyilagosak, jóllehet a globális slamasztika filozofikusabbá teszi az embert, kevés a bátran fényképezett, ütős látványú jelenet, helyette rózsaszín máz von be mindent, de a közérthetőn túl többletjelentéssel nincs felruházva, és mintha maguk a színészek is unatkoznának. Nyilván, a bezártság mérhetetlen unalommal jár azok számára, akik megélik, de 9-10 éven át tartó hatásának ábrázolását, úgy gondolom, némileg játékosabb képzelőerő és a film eszközeinek merészebb bevetése élvezetesebbé tette volna. Caio Amon kellemesen diszharmonikus filmzenéje viszont remekül gondoskodik a világvége-hangulatról. A nuvem rosa, r. Iuli Gerbase, brazil, 2021, 104'. Vetítik még hétfőn, július 26-án 13 órától a Florin Piersic moziban. (F. Sz.)

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

  

Kapcsolódók

Kimaradt?