Bakó András zilahi EMKE elnök szavaival élve egy átkos kor, átkos tevékenységét, a cenzúrát mutatja be Kiss Ágnes politológus nemrég megjelent könyve, a Finomhangolás. Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúra rendszerekben. Romániai példák 1949-1989 között. A helyi születésű szerzővel László László történelem tanár beszélgetett.

Kiss Ágnes könyve egyik témája a makrointézményi berendezkedést érinti, amire még sokan emlékeznek, a kommunista állami struktúrára, amikor minden állami tulajdonban volt, központi vezérléssel irányították az intézményeket, és kialakult egy nagyon sűrű és nagyon kiterjedt ellenőrző háló. A párt kiadta az utasításokat, a kulturális minisztérium és a többi alárendelt intézmény ezt alkalmazta, a sajtó-főigazgatóság pedig, melynek a feladat a cenzúrázás volt, ellenőrizte a végrehajtását. A Szekuritáté is ilyen ellenőrző tevékenységet folytatott, csak más módszerekkel, és más funkciót töltött be a rendszerben – mondta könyvéről a szerző.

Mitől volt eredményes a cenzúra?

Amit a bukaresti instruktorok jó példának tartottak, azt összeollózták, feljegyzésekbe, dokumentumba gyűjtötték, és kiküldték a helyi hivataloknak. A cenzorok országszerte olvasgatták, és ebből ihletődtek, hasonló helyzetekben hasonló módon jártak el. A bukaresti instruktoroktól tanácsot lehetett kérni, és évente találkozókat szerveztek a cenzorok számára. Az információáramlás érezhető volt, a kollektívák is konzultáltak a cenzori feladatokkal kapcsolatban. Kialakult egy kölcsönös igazodás az emberek között. Belső kontrol is létezett, névre szóló részletes jelentéseket írtak, erre visszajelzést kaptak az instruktortól, hogy mi jó, mi nem.

Sok volt az önkényesnek tűnő döntés és a szigorú szankció, ettől átláthatatlan és kiszámíthatatlan légkör teremtődött, hogy ezt feloldják az emberek, a személyes kapcsolataikat használták fel, hogy elkerüljék a büntetéseket, és növeljék a publikálás esélyeit. Ezeket a kapcsolatokat használták fel, hogy tájékozódjanak és befolyásolják a döntéseket. A bizalmi kapcsolatok nem csak az újságírók vagy festők közt alakultak ki, hanem az ellenőrök és az alkotók között is.

Megtörtént, hogy a szerzők vagy a szerkesztők keresték fel az általuk megbízhatónak vélt cenzort, és átbeszélték a művet. Ha valamilyen javaslatot tett a cenzor, azt kivágta a szerző. Hivatkozási alapként lehetett használni, ha XY már megnézte, jóváhagyta, s akkor a helyi cenzor elfogadta. A szerkesztőségek hivatalos úton is szerezhettek információkat,

„A szerkesztőségi munka megkönnyítése céljából, hogy megkíméljék az újságírókat a felesleges munkától, egyes cenzorok előre közölték, hogy miről ne írjanak, pedig ez szigorúan tilos volt. Ilyen esetben a szerzők könnyebben mentek bele a változtatásban, hiszen tudták, hogy a ,jó cimbora nem tehet mást, csak egy utasításnak tesz eleget, így cinkosság érzése alakult ki kettőjük között” – mesélte Kiss Ágnes.

A formális intézményrendszer nagyon jól volt kiépítve. A cenzorok és a szerzők ,,zsarolták” is egymást, ezekből az információkból építkezett az öncenzúra és a szerkesztőségi cenzúra, a belső intézményi cenzúra.

A könyv témája a doktori bizottság döntésének köszönhető. A szerző a kettős beszédről írt volna, az igazmondásról és az intellektuális tisztességről, de politológián doktorált, és ez a kutatási terv elbukott. Azt javasolták, foglalkozzon a cenzúra intézményes oldalával. Jó választás volt, hiszen így a tudományos élet gazdagabb lett, és az olvasók, főleg a fiatalok, betekinthetnek egy olyan korszak világába, amiről már csak szülőktől, nagyszülőktől hallani.