Ars poeticája volt a szeretet: családjához, embertársaihoz és hivatásához is tiszta szívvel viszonyult, ebből növekedett az a terjedelemben és értékben is gazdag életmű, ami napjainkban még mindig generációkról generációkra száll – tudtuk meg Benedek Elekről, mindenki Elek apójáról, a nagy mesemondóról, akinek emlékházába látogattunk el. Népes családjának leszármazottjai máig szívvel-lélekkel őrzik és adják át hagyatékát: 50 évvel ezelőtt, a kommunizmus időszakában voltaképpen a tőle örökölt kisbaconi otthon két szobáját alakították „múzeummá” a kíváncsiskodók igényeihez mérten, így csupán ajtók választják el saját életterüket Elek apó könyveitől, kézirataitól, bútoraitól, ebédlőasztalától. Az, hogy együtt élnek az érintetlen tárgyakkal és a korabeli hangulattal, közelséget teremt, ükapjukat, dédapjukat máig élőként, jelenlévőként sejteti az erdővidéki portán. Erdély legjei sorozatunk legújabb epizódjában az emlékház működtetéséről beszélgettünk az ükunokákkal, illetve arról, hogy mekkora felelősséggel jár az egyik legismertebb székely utódjának lenni.

A kisbaconi Benedek Elek Emlékházat sok hazai és külföldi kisdiák, magyar család ismeri: több mint 50 éves fennállása óta nem szűnik az érdeklődés iránta, az Elek apó-meséskönyveken és mesegyűjteményeken nevelkedett generációk alig várják, hogy elmerülhessenek abban a világban, amelyben a nagy mesemondó alkotott. Háza, amelyben jelenleg legkedvesebb unokájának, „Cerceruskának” utódai élnek, máig azt a parasztház stílust képviseli, amit Benedek Elek életében: benne szújárta bútorai, dohos illatú könyvei, kéziratokkal teli dolgozószobája azt az érzetet kelti, hogy megállt az idő. Az odalátogató szinte várja, hogy mikor toppan be a nagy mesemondó a hátsóajtón, hogy megörvendeztesse az idegent egy történettel.

Mert valószínűleg ezt tenné: szóba elegyedne bárkivel, kedvesen, a maga varázsos stílusában mesélne gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Talán arról, hogy mennyire fontos a szeretet, a gyengék védelme és a fölényesség elkerülése – azokról az erényekről, amelyeket életében is minduntalan hangoztatott. Barátságos, szelíd, jóságos emberként ismerte mindenki, néhány évvel ezelőtt éltek még olyan idős emberek a faluban, akik fiatalkorukban beszéltek Apóval: volt, aki kaszanyelet készített neki, más templomból vagy összejövetelekről ismerte. Egyhangúlag állították, hogy szülőföldje és emberek iránti elköteleződése határozta meg minden tettét.

Benedek Huszár János egyházgondnok, Elek apó legkedvesebb testvérének, Benedek Huszár Gábornak az ükunokája úgy nyilatkozott, a falu szülöttje sorsközösséget vállalt falusfeleivel, mert azt vallotta, „csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz a kasza”. Ebből kifolyólag jómaga is gazdálkodó életet folytatott, reggelente kaszálni járt, ellátta az állatait, aztán következett az alkotás ideje. Kisbaconban gyermekként nagyapja és Rigó Anis meséin nevelkedett, majd Székelyudvarhelyen folytatta tanulmányait.

Később, 1921-ben, amikor nagyon sok erdélyi Magyarországra vándorolt, ő a menekülő áradattal szemben azt választotta, hogy hazaköltözik, és népével marad – ez a nemes gesztus ihlette egyik legismertebb becenevét: „szembejövő embernek” szólítottna az erdélyi közösség, a falubeliek, akik szívét megmelengette a tudat, hogy amikor mindenki más a menekvést választotta, Benedek Elek az ellenkező irányt látta célravezetőnek, mert „ars poeticája volt a szeretet, amit a haza, ember vagy hivatása iránt mind hasonlóképpen élt meg”.

Egyfajta mesevilágban élt, amelyben szép Cerceruska, aranyszőrű bárány, borsszemnyi ökröcske vette körül, és úgy alakította mindennapjait, hogy ebben a varázsos légkörben nevelje gyermekeit, unokáit is. „Nemcsak a családnak varázsolt, hanem minden gyermeknek, aki az ő műveit olvasta, olvassa és olvasni fogja az elkövetkezendőkben” – részletezte ükunokája, Bíró Bíborka Eszter, akivel körüljártuk az emlékházat.

A ház, ahol a mesék születtek – ma emlékház, ami felelősséggel jár

Mint mondta, „édes teher” ekkora feladatnak eleget tenni, hiszen ami gyermekkorukban csak a csodáról szólt, mára – hogy az emlékház soron következő őrzőjévé vált nővérével együtt –, sokkal inkább alakult felelősséggé. A „múzeum” több mint ötven éve, 1969-ben nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt, azóta is a család nagy ebédlője és Benedek Elek dolgozószobája tölt be kiállítótermi szerepet, a ház többi szobája a déd- és ükunokák lakása.

Hatalmas lépésnek számított a kommunizmus idején az emlékháznyitás, ami a lehetetlennel volt határos, hiszen egy híres székely-magyar személy hagyatékát tárták a nagyközönség elé, ezzel a magyar kultúrát és nyelvet népszerűsítve, mégis sikerült „eljárniuk” a bürokratikus útvesztőket. Ebben a folyamatban kulcsfontosságú volt Balogh Edgár, Király Károly és Benedek Elek lánya, Benedek Flóra teljes odaadása – részletezte az ükunoka, akinek meggyőződése, a hagyaték ápolása és továbbadása mindig családi történet volt. „Benedek Flóra után Elek apó tizedik unokája, az én nagymamám, Bardócz Dezsőné Lőrincz Júlia vette át a hagyatékápolását, majd a dédunokák szintjén nagymamám három gyerekéhez került egymás után az emlékház működtetése. Először a fiához, és rajta keresztül a feleségéhez, aki fogadta a látogatókat, majd a nagynénémhez, és most már harmadik éve édesanyámhoz, Bíró Enikőhöz: ennek a feladatnak mi családilag igyekszünk eleget tenni” – részletezte Bíró Bíborka Eszter.

Mint mondta, hálásak azért, hogy napról napra nő az érdeklődők száma, évente több száz ember fordul meg az otthonukban. Viszont amennyire áldásos feladat, éppen annyira kihívásokkal teli is, hiszen állandóan gondolkodóba ejti a családot, hogy tudnak-e az emlékhez megfelelően és hűen viszonyulni, vendégeket fogadni, programokat szervezni, láthatóak maradni a felnőttek és fiatalok körében egyaránt.

Az emlékház ugyanis tavasztól őszig látogatható, de a közösségimédia-platformokon naponta megmutatkoznak, hogy a fiatal generációkhoz is eljuttassák Elek apó életbölcseleteit: idézeteket, hangulatképeket osztanak meg, hogy érdeklődésüket felkeltsék. Biztosak benne, hogy szeretettel és varázslattal teli filozófiája a ma emberének is adhat kapaszkodókat. Noha a nagy mesemondó egész fiatalon, csupán 35 évesen írta meg testamentumát, már az a szöveg is tartalmaz olyan gondolatokat, amelyek napjainkban szintén aktuálisak: arra ösztönöz benne például, hogy becsületes emberként éljünk: „ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé, az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus” – fogalmazza meg Elek apó, aki a munkavállalásra is hasonlóképpen buzdítja olvasóit.

Ükunokái máig hiszik, hogy megfér az értelmes ember kezében a toll és a kasza, mi több, helye van benne, mert csak úgy lehet teljesértékű az élet, ha a fizikai és szellemi munka egyensúlyban van. Ezzel magyarázható, hogy noha egyetemi tanárokként vállalták az örökség ápolását és továbbadását, amikor szükség van rájuk, mezőre járnak, takarnak, kaszálnak, hogy a családi filozófiát tovább éltessék. Mindez számukra természetes, nemzedékről nemzedékre szállt a családi hitvallás, a rokonságtól nem idegen a gazdálkodás és mezei munka.