Negyvenöt éve indult a kolozsvári táncház, széki mintára, egy zeneiskolás osztály kezdeményezésére, onnan pedig lassan tovább terjedt Erdély többi nagyvárosába is. Azóta sok mindent éltek át a táncházasok, a kommunista időszakban mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék a működésüket, a 80-as években pedig a kivándorlási hullám miatt alig maradt zenész Erdélyben. A 90-es évek után indult újra a mozgalom nagyon nagy lelkesedéssel, és Erdély nagyvárosaiban még mindig működik a táncház, igaz, nem olyan gyakorisággal, mint az aranykorban. Könczei Csongor néprajzkutató mesél az erdélyi táncházmozgalomról.

Az első erdélyi táncház 1977 februárjában indult Kolozsváron, az azonban már kikopott a közösségi tudatból, hogy mi volt a pontos dátum, csak azt tudható, hogy február volt és egy csütörtöki nap. Csütörtök volt ugyanis a Kolozsváron szolgáló széki lányoknak a kimenőnapja, amikor mindig a kolozsvári posta háta mögötti parkban gyűltek össze és ott diskuráltak – ahogy ők mondták –, táncoltak meg énekeltek. A park mellett van ferences kolostor, ami akkor zeneiskolaként működött és az oda járó fiatal legények felfigyeltek erre a szabadtéri táncházra, és úgy döntöttek, Kolozsváron is táncházat akarnak alapítani. Belőlük szerveződött az első táncházzenekar, és a kolozsvári bábszínház próbaterme lett a helyszín, ahol a táncházakat elkezdték megszervezni.

„Az én édesapám, Könczei Ádám volt az, aki megszervezte az első táncházat, és oda gyűltek össze a zeneiskolás fiatalok, tulajdonképpen ez egy osztály volt, az akkori 11. B osztály. Melléjük szegődtek a széki fiatalok, és a széki lányoknak udvarló legények is, akik Kolozsváron dolgoztak, így gyűlt össze az első táncházas közösség” – magyarázta Könczei Csongor.

Mint mondja, bár Kolozsváron volt az első városi táncház, de ennek voltak előzményei, például hogy különböző ifjúsági zenekarok folk- vagy régizene fesztiválokon próbáltak visszatérni a gyökerekhez, és voltak olyan zenekarok, amelyek a folk felől közelítettek a népzene felé. A táncház viszont Kolozsvárról szivárgott át más városokba, így 1977 nyarán megalakult a Barozda zenekar Csíkszeredában, amelynek tagjai aztán szeptemberben megalapították a ottani táncházat, aztán később alakult Udvarhelyen is táncház, ott a Venyige Zenekar segítségével. Ezeknek az a kapcsolata Kolozsvárral, hogy mindkét zenekar tagjai a kolozsvári konzervatóriumban tanultak, és ott találkoztak először a táncházzal.

A kolozsvári táncház azért is a legfontosabb az erdélyi táncházak sorában a néprajzkutató szerint, mert minden onnan ered, például a vásárhelyi, a dési, a szamosújvári, de a nagyenyedi és a nagybányai táncházat is kolozsváriak alapították.

„A táncház mindenkié, ez volt az alap”

Könczei Csongor úgy vélte, Csoóri Sándor költőnek van egy mondása, amit a táncházas írásokban nagyon sokszor hangsúlyoznak, azaz hogy a néptáncnak két nagy pillanata volt: az egyik, amikor felment a színpadra, és a másik, amikor lejött a színpadról. A városi táncházaknak az alap ideológiája, mint mondja, tulajdonképpen pont ez volt, hogy ezt a hagyományos közösségi szórakozást visszavigye a közösségekbe. Tehát hogy ne színpadi produkció, ne műsor legyen a néptánc, ne passzív közönséggel és aktív előadóval, hanem szórakozási lehetőség legyen, ahol mindenki aktív, és ha bemegy valaki a táncházba, szívesen fogadják, attól függetlenül, hogy milyen szinten táncol vagy muzsikál.

Természetesen benne volt a hagyomány szeretete is, és az is, főleg Erdélyben, hogy a magyar fiatalok összegyűlhetnek, és ez a kisebbségi létnek fontos összejövetele lett, emiatt is kezdték aztán egy idő után üldözni és ellehetetleníteni a táncházat.

„A nyitottság, és hogy a táncház mindenkié, ez volt az alap. Akárki bejöhetett, legyen az falusi származású fiatal, munkás fiatal, értelmiségi, diák, egyetemista, fiatal, idős, mindegy volt. Ez a régi táncházakra mindenhol jellemző volt. Sajnos '90 után következett be egy elbizonytalanodás, és professzionalizálódás, és ennek az volt a hozadéka, hogy olyan emberek kezdtek táncházba járni, vagy táncházzal foglalkozni, akik ebből akartak megélni” – mesélte a néprajzkutató.

Hozzátette: a régi táncházak nonprofit, civil kezdeményezések voltak, mindenki lelkesedésből csinálta őket, maximum annyit gyűjtöttek össze, hogy, ahogy mondani szokták, a sörpénz meglegyen, vagy tudják kifizetni a termet. A mai világban pedig már ott tartunk, hogy kell fizetni az intézménynek, aki a termet biztosítja, ki kell fizetni az oktatót, a zenekart és kell bevétel is legyen. Emiatt pedig „nem biztos, hogy ugyanazok az eszmék vannak előtérben”, amelyek régebben voltak.

Megfélemlítést, besúgókat használtak ellenük

Könczei Csongor azt is kutatta, hogy milyen volt a táncház a kommunista diktatúra alatt, hogyan működött és miképpen próbálták ellehetetleníteni, amikor rájöttek, hogy mit csinálnak a kolozsvári magyar fiatalok. Mint mondja, az akkori államhatalom a táncház megalakulásának első félévében még nem szerzett tudomást a mozgalomról, de aztán hamar észbe kaptak, és elkezdték megfigyelni a táncházasokat. Mindig keresték, hogy ki a szervező, vagy ki a vezér, pedig a táncházban ilyen nem volt, mivel úgy van kitalálva, hogy bár vannak hangadók, de „főnök” nincs. Emiatt aztán egy idő után úgy döntöttek, hogy ellehetetlenítik, ami úgy zajlott, hogy a megfélemlítés eszközeihez folyamodtak, és sajnos egy idő után besúgókat építettek be a táncházasok közé, magyarázta Könczei Csongor.

A 80-as évek végén nagyon sokan kivándoroltak Magyarországra vagy Nyugat-Európába, alig maradtak zenészek Erdélyben, és emiatt is visszaszorult a táncház a házibulik vagy kirándulások sorába, és majd csak 1990 után indulhatott újra. Az újrakezdés szerencsére elég jól sikerült, ami egyrészt a hatalmas lelkesedésnek köszönhető, ami a 90-es években volt, másrészt jött egy tudatosabb folyamat is, meg a magyarországi segítség és minták is segítettek.

„A nyári táborok nagyon sokat segítettek ebben. Már 1991-től elkezdődött ezeknek a tánctáboroknak a megszervezése, és a pandémia előtt nyaranta 15–20 ilyen tábor is volt Erdélyben. Az erdélyi magyar néptáncmozgalom fokozatosan erősödött, hivatásos együttesek alakultak. Én azt mondom, hogy a városi táncházak mozgalma az erdélyi magyarságnak az elmúlt évtizedekben az egyik legfontosabb kulturális és társadalmi mozgalma volt” – mondta a néprajzkutató.