A kolozsvári táncház 45 éves múltját idéző tárlat nyílt a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem táncművészet szakának székházában. A szervezők 450 fényképet válogattak össze, többnyire személyes archívumokból, és 4 filmet vetítenek le a kiállításon, a táncházról készült dokumentumfilmeket és riportokat, amelyekben a kolozsvári táncház meghatározó alakjai is megszólalnak.

Könczei Csongor néprajzkutató, a Sapientia táncművészet szakának oktatója elmondta, az első városi táncház Kolozsváron valamikor 1977 februárjában indult el, a pontos időpontot azonban elfelejtették feljegyezni, és a közösségi emlékezet sem őrizte meg, csak azt, hogy február volt, 1977 és csütörtök. Ez a nap amúgy szorosan összefüggött a szolgálóként dolgozó székiek csütörtök délutáni szabadidejével, amikor ők összegyűltek, és szabadtéri táncházat tartottak Kolozsvár központjában.

„Úgy alakult a kolozsvári táncház, hogy a ferences kolostornak – ami akkor zeneiskola volt – az akkori 11. B. osztálya, ami az én bátyámnak, Könczei Árpádnak az osztálya volt, mivel ismerte a székieket, meghívta őket egy táncházra. Az én édesapám, Könczei Ádám szervezte ezt az első táncházat, és ő szólt a fiataloknak, hogy Kolozsváron is meg kéne ezt szervezni, pont úgy, mint Széken” – mesélte.

Az első táncházra a bábszínház próbatermében került sor, és Kovács Ildikó rendező segített, hogy megszerezzék a termet. Ezen a zeneiskolás fiatalok zenéltek, „jobbról-balról néhány dallamot megtanultak”, és ezzel kezdődött a kolozsvári táncház. Utána a lányok is csatlakoztak, kezdték ők is megtanulni a táncokat, énekeket, később a zeneiskolának több más osztálya is csatlakozott, és egy idő után már kinőtték a bábszínház próbatermét, így megszerezték a monostori úti művelődési otthont, amely végül a táncház helyszíne lett.

Egymásnak tanították a táncokat a fiatalok

Könczei Csongor szerint a kolozsvári táncháznak a hőskorszakban az volt a sajátossága, hogy nemcsak a zeneiskolás diákok jártak oda, hanem olyan falusi fiatalok is, akik Kolozsváron dolgoztak, Mezőségről, Kalotaszegről, és mivel '77-ben ezekben a falvakban a hagyomány sokkal élőbb volt, mint most, tehát ismerték a táncokat, népzenét, a táncházakban egymásnak kezdték tanítani ezeket. A néprajzkutató szerint nagyon érdekes, hogy ezek az emberek azóta is tartják a kapcsolatot, ahogy a kiállításmegnyitón többen is elmondták, ez „tulajdonképpen egy nagy család”.

Mint mesélte, eleinte a kommunista hatalom nem tudott mit kezdeni a táncházas fiatalokkal, nem értették, hogy miért nem akarnak színpadon fellépni, ráadásul együtt mulató magyar fiatalokról volt szó, ami akkoriban gyanúsnak és veszélyesnek minősült. Hamarosan irredentának tekintették, és próbálták ellehetetleníteni a táncházat. Könczei Csongor hangsúlyozta, nem talált még egyetlen olyan dokumentumot sem, amely kimondta volna, hogy be kellene tiltani a táncházat, ugyanis erre nagyon vigyázott a hatalom: ha a táncházat, azaz a népi kultúrát tiltották volna be, azzal ellentmondnak a saját propagandájuknak.

A néprajzkutató szerint különösen érdekes, hogy akkoriban a táncház-zenészek, a mostaniaktól eltérően, nagy többségükben zeneiskolás, konzervatóriumba járó, képzett zenészek voltak. Mint mondta, a kolozsvári táncháznak köszönhetően lett Nagybányán, Nagyenyeden, Tordán, Désen is táncház, a zenekarok pedig lemezt is megjelentettek, ami „akkoriban nagy dolog volt”, a televízióban, rádiókban szerepeltek.

Így lehetetlenítették el a táncházat

Könczei Csongor arról is mesélt, hogy hogyan lett vége a kolozsvári táncház aranykorának. Mint mondta, a városban egy időben két táncház is működött párhuzamosan, a csütörtöki volt a monostori úti táncház, a péntekit pedig a Vasas Klubban tartották. „A csütörtöki táncházban történt egy farsangi mulatságon, hogy megjelent egy japán etnográfus, aki ott filmezett. Szerintem ez nem véletlenül történt, és a japán ’imperialista’ megjelenése miatt nem adták már oda többet a kultúrházat. Tehát nem a táncházat tiltották be, hanem a helyszínt. 1985-ben pedig a Vasutas Klubot azért vették el, mert azt mondták, hogy festenek, és végül ’95-ig festettek” – magyarázta.

Ekkor felbomlott a táncház, nagyon sokan emigráltak, az első nemzedékből nagyon sokan kimentek Magyarországra, Nyugat-Európába, és főleg a zenészek tűntek el, úgyhogy a '90-es években „az újrakezdés az nagyon lelkes volt, csak éppen zenész alig akadt”, és nem csak Kolozsváron, hanem egész Erdélyben sem.

A kolozsvári táncház történetét bemutató kiállítás egyik projektora a korai táncházasok személyes archívumából származó, 1990 előtti fekete-fehér fényképeket vetít, a másik kivetítőn pedig 1990-től napjainkig készült táncházas képeket mutatnak be a Bogáncs – Zurboló Egyesület, az Ördögtérgye Egyesület és a Szarkaláb Kulturális Egyesület archívumából.

A tárlat az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Kar - Táncművészet szak és a Bogáncs - Zurboló Egyesület közös munkája, és a Főtér 29. szám alatt tekinthető meg, a táncművészet szak székházban, március 4-ig, naponta 10-17 óra között.