A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum tanítója, Molnár Zoltán tizennégy éves korában döntötte el, hogy oktatással szeretne foglalkozni. Azóta a világ sok szempontból megváltozott, de a legfontosabb nem: ahogyan pályája elején, most is fel szeretné készíteni a legkisebb iskolás korosztályt az előttük álló kihívásokra. Számára az a legfontosabb, hogy a gyerekek az előkészítőtő elkezdésétől a negyedik osztály befejezéséig tanuljanak meg egymással együtt dolgozni, és az új szövegeket is tudják értelmezni, bármilyen feladatot kapnak.

– Miért választotta a tanítói pályát, és mikor vált egyértelművé, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni?

– Amikor én voltam diák, kilencediktől lehetett választani a tanítóképző profilt. Ez azt jelenti, hogy 14 éves koromban döntöttem el, hogy tanítói pályát választok. Ez mostani fejjel meredek döntésnek tűnik, de már akkor tudtam: ez a jó választás. Időközben megerősödött bennem az elhatározás, és most is úgy gondolom, hogy jó döntés volt.

– Mennyire volt nehéz a szükséges képzések elvégzése után elhelyezkedni az oktatásban?

– Nagyon nehéz átlátni a rendszert. Sok esetben attól függ minden, mennyire kap az ember szabad kezet abban, hogy a saját elképzelései irányába alakítsa a dolgokat. Úgy érzem, bennem bíztak már az elején és kialakíthattam magamnak egy saját kis rendszert, megerősítve azokat a dolgokat, amelyek az oktatás pozitív részéhez tartoznak, és a kevésbé jó részeket mellőzhettem. Nyílik egy kis tér, ahol az ember élvezheti ezt a szabadságot.

– Amikor először kellett egy csoport gyereknek órát tartania, azt mennyire élte meg nagy kihívásként?

– Nagy segítség volt számomra, hogy régóta cserkészkedem és a tanítóképző elkezdése előtt is foglalkozásokat tartottam nálam kisebbek számára. Kilencedikes koromban már sok tapasztalatom volt, több tábort tudhattam magam mögött, és amikor elkezdtem tanítani, ez nagyon jól jött. Elég sok gyakorlatot szereztünk a tanítóképzőben, a mai egyetemi képzéshez képest sokkal több lehetőségünk adódott hetente óvodákba, iskolákba járni. Ez nem azt jelenti, hogy az képzés után egyből könnyű volt a dolgunk. Ha az ember kap egy osztályt, más kihívásokkal szembesül. Próbáltam felhasználni, amit nekem tanítottak, utána kialakítani a saját rendszeremet, addig viszont kellett egy kis tapasztalatot szereznem és nyitottnak lennem a változtatás felé.

– Mit tanult a legelső éveiből tanítóként?

– Negyedik osztállyal kezdtem az oktatást. Azok a diákok, akiket én tanítottam, kilenc évvel voltak nálam fiatalabbak. Volt olyan diák, akinek a testvére osztálytársam volt korábban. Kicsit ez furcsa helyzetet jelentett, de úgy érzem, rengeteget tanultam tőlük. Nekik nehezebb lehetett, mert, amikor az ember elkezd tanítani, van benne egy kis ijedtség, amiért több mint húsz gyermekért kell felelnie. Ilyenkor megpróbál mindent a legjobban csinálni, ezért jóval szigorúbb voltam akkor, mint most, és sok olyan dolgot tettem, amit valószínűleg ma már nem tennék meg. Aki a pályája elején van, úgy érzi, mindent nagykönyv szerint kell csinálnia. Nehezebb előtérbe helyezni, hogy mi a jó a gyereknek vagy a családjának. Még nincs meg az a bátorság, hogy valamire azt mondd: lehet másként csinálni dolgokat, mint ahogy a rendszer előírja. Mindig a gyereknek kell az első helyen lennie.

– Többször is említette a rendszert. Amióta elkezdte a pályát, miben változott a leginkább az oktatás?

– Ha megnézzük, hogy ezelőtt 25-26 évvel mi volt az oktatás célja, az alapvetően nem változott az elemi osztályokban. A formális dolgok sokszor változtak évről évre, már a papírmunka terén is, de az, hogy mit tanítunk, szintén nagyjából ugyanaz maradt azóta. Annyi talán a különbség, hogy az embernek ma már kicsivel több szabadsága van: én magam dönthetek arról, milyen anyagokat viszek be, és hogyan tanítom meg őket a meghatározott cél elérésére.

– Ha az oktatás lényege nem is, a világ sokat változott körülöttünk. Hogyan befolyásolja a gyerekek fejlődését az, hogy iskolás korukig mit tapasztalnak meg a környezetükből?

– Nagymértékben befolyásolja. Ezt tapasztaljuk a gyerekeknél is, főleg, amikor generációváltás van. A világban nagy változás zajlik, amikor egy csoportot viszek végig öt éven át, akkor a gyerekekkel együtt tapasztalom meg ezt a változást. Amikor egy negyedik osztály ballagása után ismét előkészítő osztályt kapok, akkor veszem észre, mennyit is változtak a dolgok körülöttem. Az iskola abban próbál segíteni, hogy egyensúlyt akar kialakítani a gyerekekben a világgal kapcsolatban, és nem kitörölni mindent, amit otthonról hoznak és szerintünk nem követendő példa. Mindenben meg kell látni a jót és a szépet, azt fejleszteni és alakítani.

– Ami az okoseszközök használatát illeti, egyes gyerekek ma már az iskola elkezdése előtt megismerkednek ezekkel. Lát-e ebben kivetnivalót, esetleg találkozott már telefonfüggő gyerekkel?

– Függő gyerekkel még nem találkoztam. Valóban könnyű utat jelentenek a kütyük a szórakozásra, ha egy valahonnan előkerül, biztos, hogy a gyerekek a köré fognak csoportosulni. Vannak viszont olyan dolgok, amelyek sokkal többet adhatnak helyettük. Ha nem egyedül van a gyerek, hanem vannak társai, akkor nagyrészük velük akar együtt maradni. Nincs, ami „labdába rúgjon” a természettel szemben, legalábbis az előkészítőtől a 4. osztályig ezt tapasztalom. Ez lehet tehát a jó irány, kicsit visszatalálni a természethez. Tudom, hogy a szülőknek ez rengeteg befektetett energiát jelent, hogy ezt a feltételt megteremtsék, de erre lehet szüksége a mai gyerekeknek.

– Korábban említette, hogy pályája elején túlságosan szigorú volt a gyerekekkel. Most hogy áll hozzá, a nehezebb napokon hogyan kell a helyzetet jól kezelni?

– Nem lehet igazán jól kezelni, hiszen ezek mind egyedi helyzetek, és nincs recept rájuk. A legtöbb esetben a kulcsszó a következetesség. Ha szigor van, akkor szigor van, ha lazaság, akkor az. Fontos, hogy a gyerekek is tudják, egy-egy helyzetben mi fog történni, és bizonyos tetteknek mi lesz a következménye. Ez ad bizonyos fajta nyugalmat, de az nem azt jelenti, hogy feszült helyzetek egyáltalán nem alakulhatnak ki. Ezekre a helyzetekre egyedi megoldások vannak, minden tanító fel van készülve rájuk, de olyan is előfordulhat, amire soha nem leszünk felkészülve, ez a legnehezebb helyzet az oktatásban. A tanítás nagyrészben nevelésről szól.

– Amikor nagyobb a terhelés, akkor elő szokott fordulni, hogy türelmetlenebbül áll hozzá ezekhez a helyzetekhez?

– Persze, szerintem ez mindenkivel előfordul. Nekünk is vannak jó és kevésbé jó napjaink, nem csak a gyerekeknek. Fontos, hogy ezeken a nehezebb napokon hogyan tudjuk kommunikálni a gondokat a diákok irányába. Néha ők is ráéreznek arra, hogy ha valami baj van, és segítenek abban, hogy ezt meg tudjuk oldani. Kölcsönösen kellene ilyenkor segítenünk egymást, néha ez kevésbé működik. Én is szoktam mérges lenni, vannak ilyen helyzetek, de nem szabad olyat tenni, amit utólag nehéz lehet menedzselni. Ilyenkor is az emberségességnek kell az első helyen lennie. Egy idő után a pedagógusok megérzik, a nehezebb napjaikon mit érdemes csinálni.

– Ha össze kéne foglalnia, mi az, amit az elemi osztályosoknak mindenképpen meg kell tanítani ötödik osztályig, akkor mit emelne ki?

– Kezdeném a tananyaggal, mert az az egyszerűbb kérdés. Az alapvető matematikai műveleteket, a nyelvtant és a tanulmányok folytatáshoz szükséges egyéb dolgokat mindenki meg tudja tanulni, ha csak nincsen valami komolyabb tanulási nehézsége. A szövegértés számomra a legfontosabb, mert ha valaki megérti a szöveget, akkor az általa ismert eszközökkel meg tudja érteni a feladatot. Fontos az is, hogy el tudják mondani a társaiknak és a tanároknak, mi az, ami nehézséget jelent. A gyerekeknek tudniuk kell egymással dolgozni, mert egyedül boldogulni már elemi osztályban megtanulnak. Az viszont már nagyobb kihívás, ha másképp működő emberekkel kell közösen dolgozni. Erre nemcsak az iskolában, hanem az életben is nagy szükség lehet.

– Ha az oktatási rendszert nézzük, mennyire adottak a lehetőségek, hogy azt tanítsanak a gyerekeknek, amit szeretnének, szükség lenne-e módosításra?

– Amint korábban említettem, az elmúlt huszonöt évben nagy változást nem láttam a rendszerben, és nem tudom, hogy miért. Már nagyon rég megérett a változásra, sokszor úgy érzem, nincs is rá megfelelő akarat. Bátrabb lépéseket kellene tenni. A rendszer adhatna olyan lehetőségeket és szabadságot a tanítóknak, amelyekkel ki tudnánk mozdítani a dolgokat ebből a változatlanságból a hatékonyság érdekében. Úgy érzem, ha ez a változás nincs fentről irányítva, akkor nagyon sokan beletörődnek a helyzetbe. Ha a rendszer azt mondja nekik, hogy ezt így kell, inkább hátradőlnek és elfogadják azt, ami jelenleg van.