Három éve kezdett el zenét tanítani a jelenleg Mérán és Kolozsváron is dolgozó Suhárt Evelin. Beszélgetésünk során kitért a pályakezdés kihívásaira, a „20 órás törvény” bonyodalmaira és arra, miért éri meg neki a nehézségek ellenére hosszú távra tervezni pedagógusként.

– Mikor kezdődött a zene iránti érdeklődésed és hogyan döntötted el, hogy tanár szeretnél lenni?

– Óvodás korom óta tanár akartam lenni, már akkor ezen gondolkoztam, mindig segítettem az óvónéninek. Akkor még azt hittem, csak ő foglalkozhat a gyerekekkel, a későbbiekben kiderült, hogy nem. Azt követően a tanítás maradt az irányvonalam.

– Amikor már közeledett az egyetemi képzés kiválasztása, milyen döntési opcióid voltak?

– Líceumban kezdtem el jobban utánajárni ennek. Mindenképpen Kolozsváron szerettem volna továbbtanulni, mert az ottani egyetemek vonzottak a leginkább. A zenepedagógián kívül gondoltam az óvó-tanítóképzőre is, valamint a történelemtanítás is megfordult a fejemben. Aztán rájöttem, hogy a zene áll hozzám a legközelebb. Tizenkettedikesen feljöttem a Babeș−Bolyai Tudományegyetem (BBTE) nyílt napjaira, ahol az egyik későbbi tanárom tartott egy nagyon vagány foglalkozást, ami meg is győzött. Így kötöttem ki végül a zenepedagógián.

– Utólag mennyire érzed hatékonynak a képzést, felkészített arra, ami a gyakorlati tanításhoz kell?

– Zenei és szakmai szempontból nagyon jó felkészítésben részesültem, a tanáraim kiváló szakemberek, és belőlünk is igyekeztek mindig kihozni a legtöbbet. Segédanyagokkal láttak el, a mai napig él a kapcsolat köztünk, a képzések elvégzése után is. Segítettek felkészülni a versenyvizsgára és a véglegesítő vizsgára, ami nekem most nyáron volt. A pedagógia része viszont kicsit más, ott hiányoltam a gyakorlatot. Elméleti szempontból kaptunk információkat, de megértem, annyi egyetemista végez pedagógia modult, hogy nehéz megoldani mindenkinél a gyakorlati részt. Azontúl nincs az a mennyiségű pedagógiaóra, ami felkészítené az embert az élesben való tanításra.

– Utóbbira óvodás korod óta készültél, úgy sikerült a kezdés, ahogy tervezted vagy voltak nem várt kihívások?

– Voltak. Óvodás korom óta természetesen formálódott a képem a tanításról, tudtam, hogy nem fenékig tejfel az egész. Megtapasztaltam a pályakezdés kihívásait, de ezt nemcsak negatív értelemben mondom. A diákok és a tanárok részéről is kapok visszajelzéseket azzal kapcsolatban, hogy milyen jót tesz ez a vérfrissítés, vannak új meglátások, másfajta energiák, amelyekre szükség van. Néha feszegeti a határaimat a tanítás. Elég sokat reflektálok arra, milyen órákat tartottam, és a diákok hogyan reagáltak bizonyos lecketípusokra. Szeptemberben kezdem a negyedik évemet. Kevésnek tűnik ez a három év, de ha belegondolok, rengeteg dolgot tanulok, és arra próbálok felkészülni, még mennyi mindent fogok tanulni.

– Ha ezekből a tanulságokból néhány példát kéne kiemelned, mi maradt meg a legjobban?

– Megmutatta, ha azt hiszem, egy dolgot nem tudok már többféleképpen elmagyarázni, mindig van plusz egy mód, ahogyan el lehet. Azt is megtanultam, mire fektessem a hangsúlyt. Nagyon fontos az órán a tanár személye, de a fókusznak nem szabad lekerülnie a lényegről. Picit háttérbe kell tennem a személyiségemet, ugyanakkor néha annak a bevonásával tudom közelebb hozni a gyerekeket a zenéhez.

– Ha nemcsak a tanítást, hanem a stabil állások keresését nézzük, zenetanárokból hiány van a szakmában vagy túljelentkezés, mennyire könnyű stabil állást szerezni?

– Ez a része is elég érdekes. Magyar zeneórákból elég kevés van, viszont, amikor helyettesként keresnek tanárokat az iskolák, akkor nehezen találnak. Én az első évemben helyettesítettem, a másodikban utolsó éves mesterisként kezdtem Mérán tanítani. Az például egy szabad poszt, mint ahogy a Nicolae Titulescu Általános Iskolában is azt töltök be tavaly óta. Meg van elégedve velem a vezetőség, szeretem az iskolát, de számos bürokráciai lépcsőn kell átmenni, papírmunkával és különböző portfóliók összeállításával. Amikor azt hinné az ember, esély nyílik arra, hogy ez hosszabb távon működjön, akkor történik valami olyasmi, mint most ez a „húszórás törvény”. Ilyenkor ismét bizonytalanná válik a helyzet, szóval nem a legkönnyebb, de megéri próbálkozni.

– Szerinted ez a törvény mennyire fogja befolyásolni hosszú távon a szakmádat?

– Ha így marad, akkor mindenképp hatással lesz rá. Főleg azoknak a tantárgyaknak az esetében kellemetlen, amelyekből heti egy óra van. A betartáshoz húsz osztály kellene. Ha egy osztály csak húszas létszámú, az még úgy is sok gyereket jelent, akiknek a nevét megjegyezni is kihívás. Amellett, hogy sok energiát vesz igénybe, nehéz is összeszedni húsz órát. Ahogy az én helyzetem áll, nem látom lehetségesnek, hogy abban a két suliban, ahol tanítok, ennyi zeneóra legyen. Szóval több iskolában kéne tanítanom, ami nem jelentené a világ végét, viszont zenéről van szó, a kórusoknak fel kell lépnie, az évnyitó, a karácsony és a legtöbb esemény pedig egybeesik. Van olyan, akinek négy-öt iskolából jön ki a teljes katedra, nehéz lenne elképzelni számomra azt, hogy ugyanabban az időben ennyi helyen helyt álljak.

– Ami a kórust illeti, az összehangolás és a felkészítés okozott neked bármi nehézséget eddig vagy kezdettől fogva könnyen ment?

– Nekem ez a kedvenc részem. Egyáltalán nem okoz nehézséget, és nem is érzem tehernek, hogy pluszban ott kell maradnom. Volt olyan, amikor szombaton tartottunk praktikanapot a kórussal. Bementek a gyerekek és én is. Ott ültünk tíztől kettőig, egyáltalán nem éreztem megterhelőnek, annyira élvezem. Mindkét suliban, ahol tanítok, opcionális a kórus. Pozitív visszaigazolás volt, hogy sokan jönnek. A Titulescu román kórusában 50 személy van, de a magyar kórusomban is összegyűlt több mint harminc fő.

– Sokan össze szokták hasonlítani a vidéki és a városi iskolában való oktatást is abból a szempontból, hogy miként kell viszonyulniuk a gyerekekhez, te éreztél-e bármilyen különbséget eddig a kettő között?

– Egy falusi iskolában szerintem családiasabb a hangulat, kevesebb tanár és osztály van. Könnyebb dolgozni egy tízes létszámú osztállyal, mint egy harmincassal. Én is ismerek különböző sztereotípiákat és embereket, akik úgy gondolják, ha vidéken tanítasz, nem kell megerőltetned magad. Ettől engem kiráz a hideg. Miért érdemelne a faluban iskolába járó gyermek kevesebbet, mint a városi? Miért kéne zeneórán kevesebbet tanítanom, mint a matektanár a matekórán? Ugyanolyan komolyan lehet venni az oktatást vidéken és városon is, mindkét iskolában ugyanazt az anyagot tanulhatják meg a gyerekek.

– Többször is utaltál rá, hogy néhány dolgot leszámítva, elégedett vagy a jelenlegi helyzeteddel. Szerinted a zenetanárok jövője mennyire biztosított Romániában?

– Erre csak megalapozatlan jóslataim vannak, de azt látom, a reál típusú líceumi osztályokban heti fél órára csökkent a zeneórák száma. Mivel ötödik osztályig a zenét nem zenetanár tanítja, eléggé meg vagyunk kötve. De azt is látom, hogy rengeteg gyerek érdeklődik a zene iránt, sokan tanulnak magánúton is. Nem látok abban rációt, hogy a közeljövőben kivegyék a tantervből. A zene, a rajz és a vallás is fontos. Bár nem vizsgatantárgyak, abba sem lehet belekényszeríteni a gyerekeket, hogy csak a matek, román és a magyar váltakozzon az iskolában. Fejleszteni kell a szépérzéküket is, mert nem gépek, hanem emberek, ehhez pedig ez is hozzátartozik.

– Ha egy dolgot kell kiemelned, mi az, ami a legjobban tetszett neked az elmúlt három évben a tanítás során?

– Nekem azért éri meg a legjobban időt és energiát fektetni az óráimba, mert azt látom a diákok arcán, hogy élmény nekik a zeneóra és a kórus. Ha bemegyek tanítani vagy helyettesíteni, általában kivirul a tekintetük, és az enyém is miattuk. Emiatt megéri, bármilyen legyen a rendszer, a fizetés, az óraszám vagy a helyzet, számomra mindenképpen élmény ezt csinálni.