Többnyire kalandvágyból cserélték fel Hargita megyei pedagógusi állásukat moldvaira. Úgy tervezték, lesz, ami lesz alapon belevágnak, aztán egy év után hazatérnek szülőhelyükre. Az élet átírta a forgatókönyvet: a Moldovai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) munkatársaiként a gyergyószentmiklósi Czimbalmos-Kozma Anita hat, Kovács Evelin négy éve tanítja magyar nyelvre a szitási, újfalusi, bahánai és szőlőhegyi gyermekeket. A két fiatal oktató nem csak megszokta, meg is szerette környezetét. Az érzés kölcsönös: a gyermekek, szüleik, nagyszüleik is ragaszkodnak hozzájuk. Munkájuk eredményesnek bizonyul, a magyar házakban szervezett foglalkozásokon résztvevők közül egyre többen ismerik meg őseik nyelvét és kultúráját. 

– Miért vállal valaki Csángóföldön magyarnyelv-oktatást, amikor otthon, Csíkszéken vagy Gyergyószéken megvolt az aránylag kényelmes élete és ezzel együtt az állása?

Czimbalmos Kozma Anita: Azért, mert egy új helyszínen valami újat szeretne kipróbálni.

Kovács Evelin: Belső indíttatásból, akár kalandvágyból…

– Mielőtt Bákó megyébe jöttek volna, milyen ismereteik voltak a moldvai csángókról meg egyáltalán a szórványról?

K. E.: Csak azt tudtam, amit a barátoktól vagy Kolozsváron, a Babeș−Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakán hallottam. Azaz szinte semmit. Amióta itt vagyok, azóta ismerkedem történelmükkel, szokásaikkal, nyelvjárásukkal.

Cz. K. A.: Én a pedagógus testvéremtől hallottam a moldvai magyarokról, mert ő kapcsolatban volt velük, intézményes szinten látogatták egymást.

– Elvárásaikhoz képest mit találtak a Bákó megyei csángó falvakban?

K. E.: Kissé félve érkeztem, egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy képes-e leszek helytállni egy teljesen idegen környezetben. Aztán kellemes csalódás ért, nagyon barátságos, befogadó emberekre leltem.

– Az első egy-két hétben sem volt olyan érzésük, hogy jobb lenne hazatérni Hargita megyébe? Vagy megfelelt az elvárásaiknak?

Cz. K. A.: Megfutamodni? Dehogy! Annál is inkább, mivel elvárások nélkül érkeztem. Kalandnak tekintettem, olyannak, amelybe belecsöppentem egyik pillanatról a másikba.

K. E.: Én sem azért jöttem ide, hogy két hét után hazatérjek. Egyéves időszakban gondolkodtam, annyira szólt a megállapodás. Azon a nyáron nem sikerült az államvizsgám, tehát valamerre lépnem kellett. Gondoltam, megpróbálom, bármilyen is legyen, egy esztendeig kibírom. Az egy évből aztán négy lett.

Cz. K. A.: Nálam meg hat esztendő! Ma már úgy tekintek a Csángóföldre és ezen belül Szitásra, mint a második otthonomra. Sokszor, amikor otthon vagyok, azon veszem észre magam, hogy várom a visszatérést Moldvába.

– Megyén belül nem szokták időnként megforgatni az Erdélyből vagy Magyarországról érkezett oktatókat?

K. E.: A csángószövetség kimondottan örül a stabilitásnak, annak, hogy a gyerekeket nem kell minden év őszén más és más oktatóhoz szoktatni.

– A nyelvi akadályon kívül mi a legszembetűnőbb különbség a székelyföldi és csángóföldi gyerekek között?

K. E.: Miután a bizalmukba férkőzöl, rendkívül ragaszkodók tudnak lenni. Úgy kezelnek, akár egy családtagot.

Cz. K. A.: Nagyon nincs viszonyítási alapom, mert otthon óvodásokkal foglalkoztam, itt meg iskolásokkal.

– A szülők miben különböznek?

Cz. K. A.: Nem tapasztaltam semmi különösebbet.

K. E.: Én viszont úgy vélem, hogy sokkal másabbak a moldvai szülők. Itt sokkal nagyobb a tisztelettudat. Másként viszonyulnak a paphoz, a kántorhoz, a tanítóhoz, a háziorvoshoz. Alázatosan, illemtudóan, akárcsak nálunk néhány évtizeddel ezelőtt.

Cz. K. A.: Úgy éreztem magam, mint elemista koromban. Gyermekként mi még tudtuk, mit jelent tisztelni a tanító nénit, az iskolát meg egymást. Mert a szüleink is így nőttek fel, és erre neveltek.

– Mi a leghatásosabb módszer a magyar nyelv tanításában?

K. E.: Nincs egy adott módszer, amire azt mondanám, hogy csak annak szigorú és pontos alkalmazásával lehet megtanítani a nyelvet. A lényeg, hogy minél több impulzust kapjon a gyerek beszélgetés, játék, éneklés által. Ne érezze azt, hogy az iskolai tantárgyak mellett még eggyel meg kell birkóznia.

Cz. K. A.: Nem úgy megy, mint az iskolában. Hiába is próbálkoznánk füzettel, könyvvel, a táblánál való feleltetéssel, mert nem járnánk sikerrel. Mindezt nem azért mondom, mert idekerülésemkor szinte nem tudtam szót érteni velük. Az iskola meg az egyetem nem volt elegendő ahhoz, hogy becsületesen megtanuljak románul. Két évembe telt, amíg valahogy elsajátítottam a nyelvet. Bevallom őszintén: úgy vizsgáztam a Babeș−Bolyai marosvásárhelyi nappali tagozatán, hogy amit kellett, bemagoltam, és úgy-ahogy, elmondtam. A hétköznapi ügyeimet is egy barátnőmön keresztül intéztem. Teljesen begörcsöltem, amikor meg kellett szólalnom. Nos, éppen ezért nem szeretném, ha a csángó gyermekek is magolva tanulnák a magyar nyelvet.

– Ha otthon nem beszélik őseik nyelvét, a gyerekek képesek megtanulni?

K. E.: Egy bizonyos szintig. Tanév végén szoktunk végezni egy általános felmerést, amely ugyanaz Újfaluban, mint Pusztinán, Szitáson, Lábnyikon meg a többi csángó településen. Ezek mutatják, ki mennyire fejlődött, és ekkor derül ki, hogy a munkánk nem volt hiábavaló.

Cz. K. A.: Látni kellene a szülőket, mennyire örülnek az eredménynek! Azokat a szülőket, akik maguk is sokáig mellőzték az anyanyelvüket.

– Úgy tanítják nekik a magyar nyelvet, mint bármely más idegen nyelvet szokás oktatni?

K. E.: Csak úgy megy. Jóformán irodalom nélkül.

– A nagyobbak számára sem tanítanak irodalmat?

Cz. K. A.: Attól függ, a gyermek mikor csatlakozott a programhoz, és milyen szintet ért el. Aki már előkészítő osztálytól bejár hozzánk, annak taníthatjuk Petőfit, de aki csak három-négy éve kapcsolódott be, értelmetlen a fejét irodalmi művekkel tömni.

– Az évek során volt alkalmam részt venni olyan foglalkozásokon, amelyeken a gyermekek nagyon szépen énekelték a magyar népdalokat. De, amikor arról kérdeztem őket, miről zengtek, nem tudtak válaszolni.

Cz. K. A.: Én igyekszem úgy tanítani az énekeket, hogy elmagyarázom vagy közben mutatom, miről szól. Ne csak az legyen, hogy csodálatosan előadja, a szülő, nagyszülő megtapsolja, de a gyermeknek fogalma sincs, miről dalolt.

K. E.: Ahogyan a meséléshez képeket használunk, ugyanúgy megpróbáljuk szemléltetni az énekeket is.

– A nyelv, hagyomány és kultúra megismertetése részeként tömbmagyar vidékek meglátogatására is nyílik alkalom?

K. E.: Az idén végre sikerült eljutnunk a gyerekekkel Budapestre. Addig soha nem jártak Magyarországon, de a legtöbbjük még csak Erdélyben sem volt. A csángószövetség táborokat is szokott szervezni, oda nagy lelkesedéssel mennek mindig. Pedig, amikor első alkalommal hirdették meg, a mieink nagyon nehezen mozdultak ki otthonról. Úgy kellett őket dédelgetnem, mint egy tyúkanyó. Most már ők azok, akik alig várják, hogy kimozdulhassanak a faluból.

– A szülők könnyen elengedik őket? Ez valamikor, a 90-es években is komoly gondot jelentett…

K. E.: Ha Magyarországról van szó, most is akad olyan anyuka, apuka, aki problémázik. Nem is azért, mert féltené a csemetéjét, sokkal inkább a felhatalmazás elkészítése jelent pluszterhet. Főként azoknak a szülőknek, akik külföldön dolgoznak. Az országon belüli utazások esetében sokkal másabb a helyzet.

– Van-e átjárás önök és az állami szférában dolgozó, román nemzetiségű kollégák között?

K. E.: A múlt év szeptemberétől vagyok kapcsolatban az egyik óvónővel. Ugyanis délben átmegyek a gyerekek után, tőle veszem át a csoportot a délutáni foglalkozásra. Ezen kívül van olyan tanár, aki kedvesen fogadja a köszönésemet, s van olyan, aki elfordítja a fejét, vagy úgy tesz, mintha nem ismerne.

Cz. K. A.: Egy-két személy kivételével a legtöbbjük arcára van írva az az ellenszenv, ami az Erdélyből „betolakodó” magyar oktatónak szól. Fura, hogy annyi év után a faluba ingázó tanárok csak néznek, bambulnak, de még csak nem is biccentenek.

– A hatóságok is ennyire barátságtalanok?

Cz. K. A.: Tudok olyan kollégákról, akiket régebb a rendőr feljelentés nyomán azért bírságolt meg, mert nem rendelkezett ideiglenes tartózkodási engedéllyel, az úgynevezett flotanttal. Nekem soha nem volt semmiféle összetűzésem sem a polgármesterrel, sem a pappal, sem a rendőrrel. Amikor idekerültem, egy hölgy volt a községgazda, őt egy úriember, majd egy másik követte. Utóbbiak tudtak, tudnak magyarul. 

– Megtűrtként végzik a munkájukat, vagy támogatásban is részesülnek? Például a községi elöljáró megtiszteli jelenlétével az ünnepélyeiket?

K. E.: Ezekre többnyire a szülők, nagyszülők ülnek be, idegenek nem jönnek.

Cz. K. A.: Én egyszer vagy kétszer hívtam az előző polgármestert, de mivel nem tartotta fontosnak, hogy eljöjjön, további fölösleges kísérleteket nem tettem. 

– Mekkora szakmai elégtételt jelent moldvai falvakban tanítani? Azon túl, hogy a gyerekek édesek, kedvesek, érdeklődést tanúsítanak a magyar nyelv iránt? Netán csak eljárnak a magyar házba, mert kelelemesen telik az idő?

Cz. K. A.: Az első-második évben még nem látszik, de később már jelentős fejlődés észlelhető. Különösképpen azoknál, akikhez a nagyszülők magyarul szólnak. Ez motiválja őket, ráadásul sikerélményt hoz.

K. E.: Az első tanév lejárta után éppen ezért döntöttem a maradás mellett.

– Van olyan gyermek is, aki annyira megtanulta a nyelvet, hogy otthon a szülei nyugodtan átválthattak a románról a magyarra?

K. E.: Persze.

– …és olyan is, aki a középiskolás tanulmányait ősei nyelvén folytatja?

Cz. K. A.: A tavaly volt az első alkalom, amikor valamelyik tanítványom úgy döntött, Csíkszeredában folytatja magyar nyelven. A visszajelzések alapján, nagyon ügyesen beilleszkedett, s felvette a székelyek gyerekekkel az iramot. A kislány hatására az idén másik két társa követte példáját. Nagyon remélem, hogy ezzel egy falat sikerült ledöntenünk, és irányt mutatnunk az itteni csángó gyerekeknek. Már most kiszemeltem magamnak azokat, akiket a következő években érdemesnek találok a Székelyföld felé irányítani. Úgy érzem, ezek azok a pillanatok, amelyek megkoronázzák az ittlétemet.

K. E.: Sajnos nálunk még nem történt meg az áttörés. Pontosabban volt egy diákunk, aki Csíkban tanul, és a bentlakási körülményekre hivatkozva, rossz fényben festette le az ottani életet.

– Nem volnának megfelelők a körülmények?

K. E.: Dehogynem! Csak neki volt valami gondja az ottaniakkal.

– Akadnak-e olyan középiskolások, akik még mindig visszalátogatnak a magyarórára járók közösségébe?

K. E.: Többségük nagy örömmel jön, és amikor ideje engedi, szívesen beül egy-egy tevékenységre, beszélgetésre.

– Önök tervezik-e a visszatérésüket Székelyföldre?

K. E.: Tervezni tervezem, de azt még nem tudom, hová: az állami rendszerbe vagy máshová.

Cz. K. A.: Tudom, hogy egyszer majd hazamegyek. Hogy mikor, még nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy egyáltalán a tanügyben szeretnék-e dolgozni, vagy máshol.