Jelentős hátrányt kellett ledolgoznia Fodor Józsefnek, a Maros megyei Pedagógusok Háza öt évvel ezelőtt kinevezett igazgatójának. Hiába tekint több mint száz éves múltra, az utóbbi évtizedekben az intézményt a maradék tartalmától is „kiürítették”. A román tanerőknek sem kínált sokat a „pedaház”, a magyaroknak meg szinte semmit. Az új vezető sem képes csodákat művelni, ám tagadhatatlan, hogy 2020 óta jelentős szemléletfordulat állt be az intézmény élén.

– Próbálok visszaemlékezni, de nem jut eszembe, Maros megyében mikor lehetett jó hírneve a Pedagógusok Házának, így gondolom, Önt sem érte kellemetlen meglepetés, amikor öt évvel ezelőtt átvette a vezetését?

– Azt tudtam, hogy nem számít egy népszerű intézménynek a pedagógusok körében, de azt végképp nem gondoltam volna, hogy a tanerők jelentős része még csak nem is hallott róla. Amikor egy-egy árirattal, beadvánnyal vagy kérvénnyel fordultunk az iskolákhoz, gyakran azzal szembesültünk, hogy nem ismernek bennünket, fogalmunk sincs, mivel foglalkozunk. Ha mindössze az intézmény nevének a rövidítését, a CCD-t emlegettük, még a román anyanyelvű pedagógusok sem tudták, mit jelent. Holott ez nem egy újonnan alakult intézmény, jelentős múltra tekint vissza.

– Ezek szerint a tréfás, de mégiscsak pejoratív Casa Porcului Didactic megnevezés nem is volt annyira alaptalan…

– Hát nem...

– Egy sóhivatal volt a Maros megyei pedaház?

– Ezt éppen nem mondanám, de hogy huzamosabb időn keresztül nem tett eleget a rendeltetésének, az biztos. Nincs mit szépíteni: a tanfelügyelőség, az iskolaigazgatók, a tanerők mellőzték a Pedagógusok Házát. Azok is, akik tudtak a létezéséről. Annál is inkább, mivel a törvény értelmében más is szervezhetett továbbképzőket, nem csak mi. Például olyan civil szervezetek, amelynek a statútumában szerepel ez a fajta tevékenység. És amelyek sokkal érdekesebb kínálattal rukkoltak elő, mint a Marosvásárhelyen működő CCD.

– Ennyire kedvezőtlen rajtpozícióból meddig sikerült eljutnia?

– Férfiasan bevallom: nem váltottam meg a világot. Amikor eljöttem az oktatásügyi minisztériumból, azt az elsődleges feladatot kaptam, hogy teremtsek rendet. Főként a szaktárca alárendeltségébe tartozó két intézmény között: a tanfelügyelőség és a pedaház között. Nem vagyunk egymásnak a vetélytársai, sőt kiegészítjük egymást, ennek dacára mégsem volt jó a viszony a két intézmény között. Pedig egy tető alatt székelünk, egyetlen emelet választ el bennünket.

– Ez a „jószomszédi iszony” helyi vagy országos jelenségnek számított?

– Ez kimondottan Maros megyére vonatkozott. Sok mindent hallottam, de nem ismertem a hátteret. Aztán rájöttem, hogy vezetőszemély-függő az intézmények kapcsolata. Öt esztendő távlatából elégtétellel nyugtázom, hogy mára teljesen normalizálódott, sőt kimondottan jóvá vált az intézmények közti kapcsolat. Nekünk is, a tanfelügyelőségnek is ugyanaz a célunk és feladatkörünk: az oktatási rendszer fejlesztése.

– A Pedagógusok Háza ehhez különböző rendezvényekkel, tanfolyamokkal, továbbképzőkkel, konferenciákkal járulhat hozzá. Csakhogy a pedagógusok szerint még mindig gyakori az olyan értékes képzés, amely nem jár kreditpontokkal, míg a kreditpontosokért mélyen zsebbe kell nyúlni.

– A tervezett képzéseket a minisztérium keretén belül működő munkacsoport akkreditálja és ugyanaz a testület határozza meg a kreditpontok számát. Tudni kell, hogy ingyenes képzés nem létezik. Mindenért fizetni kell: az oktató munkájáért, a terembérért, a közköltségekért. Az más, hogy esetleg nem a résztvevő fizeti, hanem a költségeket átvállalja az önkormányzat vagy az iskola, netán valamiféle szervezet.

– Amennyiben a tanár nem a saját zsebéből állja a költségeket, a „szponzor” számonkérheti?

– Nos ez a törvény egyik nagy hiányossága. Pedig valóban az lenne a természetes, hogy aki a pénzt adja, meg is kérdezhesse a résztvevőtől: az iskola mit nyer ebből? Hol és főként hogyan szándékozik kamatoztatni a szerzett plusz tudást?

– A gyakorlat miről tanúskodik: a pedagógusok mekkora hányada iratkozik fel különböző képzésekre, mert valóban szeretné fejleszteni magát, és hány százaléka azért, hogy gyarapítsa a kreditpontjai számát?

– Ki kell mondanunk, hogy aránylag kevés az a pedagógus, aki nemcsak hogy belátja a hiányosságait, hanem szeretné is pótolni azokat. Erre némileg rácáfol a digitális ismeretek fejlesztésére mutatkozó igény, hisz egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik az informatikai képzések iránt. Amúgy honnan is tudná egy tanítónő vagy egy tanár, miként kell kezelni az okostáblát, vagy hogyan működnek az ehhez írt programok. Visszatérve a számonkérésre és egyáltalán a következetességre: szerencsére egyre több képzés során a résztvevők folyamatosan kapnak házi feladatot, a végén meg portfóliót kell összeállítaniuk. Mi több, vannak olyan tanfolyamok, amelyek elvégzése után az illető pedagógus tovább kell hogy adja az ott szerzett tudást. Azaz az első része a képzés, a második a mentorálás. Az igazgatókra is komoly felelősség hárul, ők azok, akiknek szorgalmazniuk kellene kollégáikat, hogy képezzék magukat, lehetőleg minél több területen.

– Az informatika mellett melyek a legnépszerűbb képzések?

– Jelenleg az elsősegélynyújtási tanfolyam, ami egyébként az új tanügyi törvényben is szerepel. Nagyon sokan igényelték az utóbbi években – nemcsak az iskolai tanerők, hanem a kisegítő személyzet is. Ezt a vöröskereszt szakembereinek a bevonásával, orvosokkal, asszisztensekkel végezzük.

– A marosvásárhelyi pedaház valamikori rossz megítélése a magyar pedagógusok sorában még inkább hangsúlyos volt. Ma már sikerül odafigyelni rájuk is, anyanyelven megszólítani őket?

– Ez volt a második legnagyobb gond, amellyel szembesültem 2020-ban, amikor átvettem az intézmény vezetését. Hiányzott a nyitás a magyar pedagógusok irányába, amit orvosolni kellett. Az előző vezetőség nem tett szinte semmit azért, hogy bevonja őket a továbbképzési rendszerbe. A CCD nemcsak a kollégákat tartotta távol önmagától, de képzőkről sem gondoskodott. Ezen viszont nekem sem sikerült egyik napról a másikra változtatni. Pedig lehet magyar nyelvre is akkreditáltatni tanfolyamokat. Nem kis munka egy öt-hatszáz oldalas beadványt szakszerűen lefordíttatni, de megéri. Az új iratkozási nyomtatványainkon a jelentkezők kiválaszthatják a kurzus nyelvét. Most már elmondhatom, hogy amennyiben igény mutatkozik rá, és kigyűl a 20-25 fős csoport, akkor magyar nyelvű képzéseket is indítunk. De a vöröskeresztesek például a vegyes csoportokban is biztosítják a magyar nyelvű fordítást vagy akár a bővebb tájékoztatást. Azt is hozzá kell tennem, hogy több anyanyelvű képzésről a megfelelő számú jelentkező hiánya miatt voltunk kénytelenek lemondani.

– Ennek nem az az oka, hogy a magyar tanerők soha nem érezték úgy, hogy ők fontosak lennének a Pedagógusok Házának? Másrészt az RMPSZ meg a különböző magyarországi szervezetek is igyekeznek hiánypótlóként fellépni.

– Mindkét ok állja a helyét. Valóban létezett és létezik alternatíva. Amit egyébként nagyon jónak tartok. Mindig is arra biztattam a kollégákat, hogy azokra a képzésekre és konferenciákra is iratkozzanak be, amelyeket mások szerveznek. Azok a továbbképzők fontosak, értékesek, viszont más jellegűek, mint amiket mi szervezünk. Jó ideje Maros megyében például nem kimondottan csak szakképzéseket ajánlunk. Sőt. Említettem a digitális ismereteket fejlesztő vagy az elsősegélynyújtó tanfolyamot. Úgy érzem, a Pedagógusok Háza és az RMPSZ jól kiegészítjük egymást. Mint ahogyan a Hargita és Kovászna megyei pedaházakkal is jó az együttműködés, ami tanárainknak nyílt átjárást biztosít. Ami meg a magyar tanerők felé tett lépéseinket illeti, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel közösen az idén A jövő didaktikája címmel szerveztük meg a hagyományos Kreativitás és innováció az oktatásban konferenciánkat, amelyre a többi Vásárhelyen működő egyetem, valamint a tanfelügyelőség is benevezett.